Gárdonyi Géza: Zivatar pékéknél (kisregény)

Gárdonyi Géza:
Zivatar pékéknél


A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.
Persze csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.
– Három szép zsemlyét, Sárika. Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:
– Ugyan ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?
A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.
– Magam se tudom, csak tudom.
De néha azt mondja:
– Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is ma-gasabb, és az arca keskenyebb. Aztán Olga indulatosabb, Sári csendesebb.
Néha azonban megvallja:
– Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reg-gel, mikor még kócosok. Olyankor én is csak azt mondom:
– Sári!
S ha bővebben szól rólok, így beszél:
– Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert mikor születtek, kötöttünk ugyan rájok pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mingyárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy Janicsekné melyik is a Sári? – hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: – Ez a kék-pántlikás talán. Másnap már a piros pántlikásat bizonyítgatta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Ol-gácska. A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra. Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kékszemű és hát rózsaszín bársony–arcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppen hogy vékonykák: kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két ével is, mint amennyik voltak.
De eleven és pajkos mind a kettő. Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megoszthatják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólítják a biblia–órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólítják felelésre a törté-nelmi órán, Olga, feleI.
Úgy is történt.
A bibliaórán a tanító szólott:
– Csetneki Olga.
S fölkelt a másik.
Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.
A tanító elégedett arccal néz reá. Az iskolások azonban elképedve hallgatják.
Egyszer aztán az egyik megszólal:
– Tanító úr: Sári felel Olga helyett.
– Egy órai bezárás! – dörgött az ítélet, – és ott térdelsz a kályha mellett!
Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak. A tanító maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepődésére ott látta térden Olgát is. Ott sírdo-gáltak mind a ketten a kályha mellett.
– Hát te mért nem mentél haza?
A leány könnyes szemmel pillogott. Hiszen nem is lehet másképp, csak úgy hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.
Ha együtt voltak és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az ablakon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a díványon ültek, mindig ölelke-zetten éltek egymás mellett.
A kezök szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a félkar ráfonódott a másikra.
Ruhát is egyformát, azonos színűt viseltek kicsi-korukban. Csak később találták ki, hogyha más–más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, fodorították.
– S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egy-formák, mind két zsemlye, vagy két szép őszibarack. Még a hangjok is egyezett. Az igazat megmondva nem volt valami szép hangok: kissé rezes volt. De az anyjoknak a hangját se metszették tilinkófáról: bizony ha hangosan beszélt az anyjok, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.
Dehát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel: minden leány rózsa. Csak az a fő mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.
Egy márciusi napon ahogy Olga ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.
Sári kérdőn néz rá.
Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke májat elfelezi, és a Sári tányérjába teszi.
Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.
De csak gondolkodik. Egyszer aztán megszólal:
– Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, hogy fésülködjünk egyformán, és ne cserélgessük a ruháinkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.
Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy ők egyformák, inkább tet-szett nekik.
– No úgye, – károgott az anyjok, – most már magatok is látjátok.
– Hányszor mondtam én is,– dörmögött álmos szemmel az apjok. Mert az apjok min-dig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyett csak a két lisztes szemöldökét emelgette.
– Jó, – felelte nyugodtan Sári, – hát akkor holnap majd én a nefelejcsszín ruhát ve-szem fel, te meg a fahéjszínűt.
– Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.
Ez a nem, megint furcsa volt Sárinak.
Sohse mondták ők azt egymásnak, hogy nem.
Csak pillogott Olgára.
Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak anynyit tudott, hogy valami történt.
A boltban történt, mert másutt nem történhetett.
És azt ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.
Alig is várta, hogy magukra maradjanak.
Ebéd után az anyjok le szokott feküdni, az apjok meg pipára gyújtott és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az or-vos rendelte, hogy túlságosan el ne hízzék.
Hát Sári nagysebten letakarította az asztalt, – azt is felváltva végezték, – s visszatért.
Átölelte Olgát:
– Mi történt?
Olga pillogott, habozott. Aztán elmosolyodott:
– Nagy valami, – mondta halkan, titokzatosan, – nagy valami! (És fontoskodva emel-gette az orrocskáját).
– Hát úgy tíz óra tájt képzeld ki lép be? Üveges Gyuri.
Sári csak nézett.
Az üveges legidősebb fiáról volt szó, Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Há-rom évvel idősebb volt mint ők: a negyedikbe járt, mikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosó-nak az ajtaja mögé bujt és hátba buffantotta a belépőt.
Egyszer őket is, mind a kettőjüket. Aztán nagypajkos rikoltozó kamasszá nőtt. Az ap-ja befogta inasnak az üveges boltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájok se hederített. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba. Mindössze egyszer történt, őszszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül mintha rájuk súj-taná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek múlva is tűnődtek rajta:
Vajon csakugyan besújtott volna–e követ?
Aztán egyszercsak eltűnt a fiú a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvittek katonának.
– Megjött, – ujságolta örömmel Olga. – De látnád micsoda nyalka fiatalber lett az.
Sári bámult, pillogott.
–Nagy?
Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.
– Most is olyan barna?
– Még barnább: mert már bajusza is van. Szép–fekete finombajuszkája. Pödri.
Már akkor tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatal embereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házas ember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre.
De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:
– A patikus–segéd. Új nyakkendője van.
Vagy:
– Bandi. Kár hogy csak molnár.
Vagy:
– Bozóki írnok. Szép fiú.
S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott. Olga tovább–beszélte az újságot:
– Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: – Egy zsemlyéért futottam át, mond-ta. És rámbámult: – Jaj Olgácska, – mondta, – de megnőtt!
De micsoda gyönyörű leány lett magából! Kezet szorítottunk.
És Olga piros örömmel nézett Sárira. Sári is megszínesült kissé. Kezdte már őt is ér-dekelni az üveges ifjú.
– De hogyan szólíthatott téged a neveden?
– Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztet-ni.
Hazudott.
– Mért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.
– Hazudott.
– Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyílt szemmel:
Hát ő nyílt szemmel hazudik. No és aztán?
– Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tizórait és hogy most meg rászakad a boltnak a gondja: az apja nekiadja.
– Nekiadja?
– Neki. Maga ura lesz.
– Na és?
– Hát tudod, amíg beszélt úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan... . selymesen...
Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsi-koruk óta. Egy székre is vetkeztek. Amelyikök korábban kelt, fölvette a székről a felső–ruhát; termetre is azonosak voltak.
És még az ágyban is Gyuriról suttogtak.
– Vajjon eljön–e holnap is? – kérdezte Olga. Holnap tízkor megint én leszek a bolt-ban.
– Jó. De szólj aztán ha jön.
– Szólok.
Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt he-gyesre fenve, valami rózsaillatu pomádéval, ugy hogy háromméternyire meg lehetett érezni.
És még tovább időzött a pék boltban, mint az előbbi napon.
Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.
A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.
– Az üveges állhat harminc ezerig, – mondta a pékné.
– Hát hatvanezerig!? – csapta feljebb a hangot a pék. A háza maga megér tízezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.
– De iszik.
– Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. És hát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiu.
– Én nem bánom, – felelte ásítva a pékné. Ugyan jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...
– Ah, ménkűt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.
A pékné sóhajtott:
– Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégis–csak... .
A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mingyárt figyelmeztek.
Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.
– Rólad van szó, – susogta Olgának.
Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.
Mikor visszatért, egész testében remegett.
– Jaj, – mondta édes sóhajtással,
– Gyuriról, beszélgetnek.
Másnap mind a két leány ott volt már tíz órakor a boltban. Olga az előbbi–napi babos ruhájában, Sári a fahéjszínűben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.
Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga.
Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.
Mama kiment a boltból és Sári is kiillant.
Öveges Gyuri negyedórahosszat ott csevegett.
Persze amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.
– Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kel-lett kivennem a kezemet a kezéből.
Sári csillogó szemmel hallgatta.
– Te, – mondotta vidáman. Holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...
Olga a fejét rázta.
– Nem, az nem lenne becsületes eljárás, – felelte komolyan.
Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:
– Hogy tetszik neked? Ugye nagy változás?
Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:
Olyan mint valami cigányprímás.
Olga megint elkomolyodott:
– Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.
És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.
Másnap tízkor persze megint csak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.
Akkor már félóra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy hogy már érte küldtek.
A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegomba-leves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.
Sári már akkor megint tudta a gondolatát.
– Nem jött el ma? – kérdezte halkan.
Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:
– Nem.
S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedighát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.
– Ma se jött el? – kérdezte Sári.
– Nem.
S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszinüt.
Sárinak a babos maradt.
A boltban aztán mi történik? Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszo-nya, egyszercsak elbámul:
– Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!
– Lehetetlen! – hebben meg a pékné s Olga is.
Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy serteszál, amikor a szakácsné húzza–húzza a cérnát, s kihúz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.
– No ez szörnyűség! – képedezik a pékné. Bizonyosan valamelyik legény...
– Az inas, a Matyi! – szól haragosan Olga. Az olyan rendetlen!
S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.
– Mi az? Mi történt mama? – kérdi Sári a szobaajtóból.
– Képzeld, – mondja a pékné, – ezek a legények...
S nagyharagosan ő is elgőzöl ki a hátsó ajtón az udvarra, a műhelybe.
Abban a percben csendül a boltajtó s lép be Gyuri.
Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.
Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyújt Gyurinak:
– Zsemlyét? – kérdi kedvesen.
– Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.
És nézett selymesen.
Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta: nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesítette.
– Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, – mondta forrón a legény. Tudja hetivá-sár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tíz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...
Fölemelte a leány kezét s megcsókolta.
Sári ijedten rántotta el.
– De Gyuri...Maga téved!
Gyuri, zavarodottan pislogott.
– Jaj, – mondotta halkan, – csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.
S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.
– Én válasszak?
Sári visszavonult a szobába. Napestig furta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot.
Dehát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte.
Hallgatott.
Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.
– Majd ha asszony lesz, – gondolta, – megmondom neki.
És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:
– Képzeld: megcsókolta a kezemet.
Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap két-szer is szedett belőle.
A közleni valók aztán napról–napra érdekesebbek voltak.
Gyuri már délutánonkint is eljárt hozzájok, félórára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje és nyujtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott–maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt: kiment kisidőre, hogy bizalmas szavakra is le-gyen Gyurinak alkalma.
Gyuri már egy hét múlva vallott. Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart: némi szemérmes habozások után igent lehelt.
Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányre-gényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott per-sze nekik. Még éjjel is olvastak.
Aztán az első csók is megtörtént. Olga egésznap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt–kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tűkörbe nézett.
Az ágyban is sokáig fensusogtak azon az estén.
– Apróra mondd el, apróra.
És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és le-hunyja a szemét, rózsaillatot érez...
– A bajusza.
– Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.
Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is kigyulladt. Azon az éj szakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.
– Te, – mondta reggel Olga, – ne szólj még róla senkinek: még az apjával nem be-szélt.
Már akkor melegen tavaszodott. Vasárnap mindig sétálni mentek, hol a vasúti állo-másig, hol a Széchenyi kertbe.
Gyuri előljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával.
Más fiatalember nem csatlakozott hozzájok sohse.
Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfé-lének.
Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két pékleányt. Gondolták: a pék bolti lá-nyoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájok.
A Széchenyi–kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogat-tak, Gyuri sört ivott, és illatos szivart szítt.
Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen is-meretlen kis cingár fiatal embernek. A fiatal emberen divatos kék zakó volt, és öblös mansetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vigan kurjantott minden do-bás után:
– Banzáj!
És a levegőbe lökött az öklével.
Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a húga mit akar.
– Ki az? – kérdezte Gyuritól – akinek köszönt.
– Karikás Marci, – felelte Gyuri –Tanítósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.
Sári hosszan nézte a fiatalembert.
Az öreg üveges másnap délután bement a pékboltba és barátságos beszélgetésben sorolta el hogy mennyit ád a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koro-nát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az építkezés. Erre a pék is elmond-ta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort meg nyolcezer koronát ereszt mindenikkel még halála előtt.
Csakhamar egy liter bor is állott előttük, és hát megegyeztek tízezer koronában, meg hogy a pék még életében átíratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fenntartásával persze.
Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintes–üveg folyadék-kal tért haza.
– Patkányméreg, – mondta. Hozzá ne nyúljon senki!
S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráírta
Patkányméreg.
Finom narancspálinka volt az, tíz éves. A pék mikor magára maradt, csöppenkint töl-tött belőle egy pohárkába, és gyönyörűséggel szopogatta,
– Fene üvegese! Tudja, hogy mi a jó!
Föltette a pintest a bolti állványnak a sarkára.
Gyuri persze másnaptól családtag volt. A helyi újságba is belekerült az eljegyzés. Éshát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.
– Állj! Végigbizsergett egész a sarkamig...
S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott.
Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen, amit egyikük érzett, érezte a másik is.
Attól fogva egyre–másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés–ibrikek az üveges boltból a pék házába. Gyuri vőlegény a karikagyűrűkkel egy szép vállkendőcskét is vett, – csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyemkendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák.
Igen tetszett a lányoknak is.
Egy borult délután a két leány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérne-műt, csipkét–mit, mindig
maguk vasalták. De hat új ing is volt a fehérnemű között, nyári batiszt–ingek, Három Sárié, három Olgáé.
Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.
– Mégse megyek ki, mingyárt esik az esső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári. Vi-gyázz: a patronok benne–vannak.
Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas ki-hűlt.
S vasalgatnak serényen.
Olga vállán az ibolyás kendőcske van, Sári csakúgy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.
– Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk azt a kendőt, – mondja Olga. De a szobai hímzéseket mind ismeri. Újat kell valamit.
– Szép papucsot, mint tavaly apának.
– Csakhogy ne őzszín bársonyból, hanem ibolyaszínből.
– Szebb lenne bordó.
– És rá sárga virágok selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?
– A suszternak meg kellett volna hoznia a cipőnket.
Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.
– Matyi! – kiáltott Olga az udvar hátaljába.
Az ölfák mögül egy álmos borzas fiacska kullogott elő.
– Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.
Sári leteszi a vasat. Fordit az ingen.
– Ő talán tudja a Gyuri mértékét?
– Megkérdezzük.
A padlásról macskasírás hallatszik.
– Jaj, szegény cica, – mondja Olga. Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.
Sári hallgatódzik.
– Ez nem a mi macskánk.
– Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.
És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas–ibolyásat leveti a vasaló deszka vé-gére. Siet a padlásra.
Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teríti. Illegeti magát a sötét kamara–ablaknak a tükörében. Akkor lép a folyo-sóra Gyuri.
Sári oda se pillant. Fogja a vasalót vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyujtja a balkezét.
Mármost a mosolygás tévesztette–e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajakára.
Sári tolta kissé, s bágyadtan bontakozott ki a karjából.
– Menjen, – rebegte, – a szobába. A szobába.
Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket: andalgott engedelmesen a szobába. Még röstelkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.
Olga sokáig időzött a padláson: kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bujt. Hívta, siccelte, – hiába: a macska nem jelentkezett.
Végre is kinyitotta a padlásablakot, s visszatért.
A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajolt arccal, piro-san.
Végre megszólalt, anélkül, hogy feltekintene.
– Gyuri bent vár a szobában.
Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.
– Isten hozott édes!
– Mért mondtad, hogy idejöjjek?
– Hogy idejőjj?
– No igen. Hát nem azt mondtad?
– Azt mondtam?
– Azt mondtad, hogy idejöjjek a szobába.
– Hogy idejöjj a szobába? Nem értelek.
– Nem értesz? Hát az imént, hogy megcsókoltalak, sohse volt édesebb az ajkad! Azt mondtad, hogy jöjjek ide a szobába.
Olga csak nézett. Az arca elfehérült.
– Megcsókoltál? – hebegte. Megcsókoltál? És én engedtem.
Gyuri már akkor észbe kapott.
Legyintett.
Nevetett.
– A manó vigyen el benneteket, hát annyira egyek vagytok...
Olga csak meredezett, mit akinek tőr álla mellében.
– No és te nem ismerted meg azonnal.
– Nem én. Dehát hogy is gondolhattam volna: az ibolyás kendő volt a vállán.
– A vállán volt?
– Hát persze.
Olga leült. Csak kókadozott, mint akinek az egészséges fogát rántották ki a bajos he-lyett.
Gyuri a vállát vonogatta.
– Hát hiába most már megtörtént... Baj is a.
Már akkor a mama is ott állt. Hüledezve nézett a leányára.
– Mi bajod?
Olga szemében megeredt az eső. A torkán mintha megakadt falatok volnának: nyelt, fuldoklott. A szeme csupa víz.
Gyuri a vállát vonogatta, nevetett:
– A folyosó olyan homályos. És hát oly egyforma ez a kettő...
Olga fellobbant:
– Dehát hogy te nem ismersz meg akkor se!... Sötétben is meg kellene ismerned! A szívednek kellene megkülönböztetni!... ha a szemed vak.
Már állva vágta ki az utolsó szót: vak. Gyuri vőlegény majd hanyatt–esett.
– Dehát... – mentegetődzött. Aztán egyszerre ő is a sarkára állt.
– Hát jó, hát haragudj. Akkor el veszem Sárit. Nekem mindegy.
Olga kínos nyak–húzódással hunyta be a szemét. Megtántorult, aztán csak dőlt...
Az anyja kapta el...
– Jézus, Mária! Meghal! Vizet! Gyuri ijedten tekintgetett jobbra-balra: kereste a kan-csót.
– Vizet! – károgta ismét a mama, Odabent a másik szobában!
A kiáltásra Sári is benn–termett. Vörös volt mint a pipacs. Aztán egyszerre olyanná vált, mint a fehér pipacs.
– Olga! Olga! – kiáltotta rémülten. Mi lelte?
S átvette az anyjától. Az anyja meg locsolta.
Olga megnyitotta a szemét. A semmibe bámult. Aztán hogy Sárit megpillantotta, az arca eltorzult.
– Kígyó! Eredj innen!
– De Olga!
– Irigyem vagy! Irigyem! De hogy ilyet... És elfancsalodott. A szeméből könynyek gu-rultak viaszszín arcán le a blúzára.
Az anya elkerekült szemmel fordult Sárihoz:
– Mit cselekedtél?
Sári valóban olyan arccal állt ott, mint a kártevő gyerek, aki várja a következménye-ket. Mégis hamarosan összeszedte magát és ijedt csodálkozással nézett:
– Én?
Olga felrobbant:
– Még azt mondja: én? Mért vetted magadra a kendőmet? Mért vetted magadra, ha nem akartad, hogy tévedjen?
Sári sápadtan pillogott.
– Ugye hogy nem bírsz kimosakodni belőle?
És Olga megint a szemére tapasztotta a tenyerét.
Gyuri eléje térdelt.
– Olga, angyalom!
– Távozzék! – hördült fel Olga. Távozzék! Ha magának mindegy, vegye el őt! Nekem ön nem volt mindegy.
S a hangja olyan károgóra vált, mint az anyjáé. A kezét úgy rázta, mint aki meg zúrta a tenyerét.
Az anya intett Gyurinak. Gyuri sápadozva állt ott, és sápadtságában a haja, bajusza feketébbnek látszott a szokottnál. Csakugyan olyan volt, mint valami kárvallott ci-gányprímás, akinek eltörték a hegedűjét. Az anya intésére fogta a kalapját s neki-ment az ajtó helyett a sifonérnak. Alig bírt kitámolyogni a szobából.
A pék is belépett. Lisztes szemöldökei összevonultak. Képedezett. Már akkor Sári is könnyezve állt ott. A tenyerét a szemére szorította.
– Nem, ezt nem bírom ki! –nyögte fájdalmasan. Meghalok. Inkább haljak meg, mint-sem hogy Olga gyűlöljön.
S ki akart menni, de az anya visszatartotta.
– Dehát hogy követhettél e olyat! Mikor tudod, hogy megtévesztheted Gyurit.
– Ártatlan vagyok...
– És a kendő? – rikoltotta Olga.
– Most már megmondom, Előtte nem mondhattam, hogy én is szerettem volna olyan kendőt. És magamra próbáltam... megint elvörösödött.
– Már kitalálta, mit hazudjon – kesergett Olga.
– Nem, ezt nem bírom ki, – vonaglott újból Sári. Haljak meg, A patkányméreg... Hova tette azt a mérget apa?!
Az apja azonban megfogta:
Dejszen az én patkánymérgemet nem iszod meg. Mi lelt benneteket?
– Hát annyi mindössze, hogy Gyuri megtévedt: ezt csókolta meg Olga helyett. Az ab-lakon vakító fény villant át, s nyomban rá mennydörgés rázta meg a ház falát.
– Szamárság, – mondotta a pék. Gyere velem a boltba.
S kézen fogta Sárit. A másik szobában megállt vele. A szemébe nézett:
– Bűnös vagy?
– Oh dehogy! Én nem tehetek róla, hogy...
– Mégis hát hogy engedhetted magad?
– Hogy engedtem? Hát tehetek én róla? Én ott vasalok, ráhajlok a vasra. Valaki jön: gondolom a cseléd, vagy Matyi. Egyszercsak átkap, megcsókol.
– Lökted volna el.
– Dehát oly hirtelen történt, és...
– Mért vetted magadra a kendőt?
– Hideg volt. A vasat nem hagyhattam ott. Gondoltam addig is, míg beküldhetek va-lakit kendőért...
– Ostobaság! Gyere a boltba.
A bolt mindig jó hely, minden gond ellen. Minden percben váltakoznak a vevők. És némelyik ott is időz. Újságokat mond, újságokat hallgat.
Az uzsonna-kifliket akkor vitték be három nagy kosárban. Még melegek voltak és ét-vágykeltően illatosak.
Sári sápadtan, szórakozottan adogatta a vevőknek.
Az eső már akkor zuborgott. Csorgó esernyők fordultak már be a boltba, és fejre vont vizes felsőszoknyák. Az ég sűrűn villámlott és dörgött.
– Felhőszakadás ez, – mondogatták a vevők.
Egyszercsak megjelent köztük a fiatal új tanító is. Az. Valóságosan. A kékzakós, nagy–mandzsettás, pillangós nyakkendőjű Karikás Marci. A kalapja csupa víz. A ka-bátja gallérja felgyűrve. Rázta a kezéről a vizet.

– Perecet kérek, – mondotta a kalapjáról a vizet lesuhintva.
Egy göngyöleg papiros is volt nála, vagy talán nem is papiros, hanem valami más hosszúkás bolti portéka. Letette a pult belső sarkára, és a ruháját törölgette zseb-kendővel.
Közben körültekintett. A szeme Sárin állt meg.
– Perec nincs ilyenkor, – felelte egykedvűen a pék. Csak télen sütünk. De sóskiflivel szolgálhatok.
– Hát az is jó lesz. Megengedik, hogy itt egyem meg? Az esernyőmet otthon hagy-tam.
– Tessék, – felelte a pék.
Sári széket hozott a szobából.
– Tessék, – mondotta nyájasan.
S visszatért a szobába.
A tükör elé állt.
A tükör igen sápadt arcot tükrözött, s a két szem alatt vörösséget. De azért az arc csinos volt. Sári legalább meg volt véle elégedve.
Vizet öntött a tenyerébe, és meglocsolgatta a szemét. Az arcát meg úgy megdörzsöl-te törülközővel, hogy kipirosodott.
Újra a tükörbe pillantott, s visszatért a boltba.
A tanító még ott ült. Nézte az ablakon át az időt. Csak akkor, hogy Sári visszatért, akkor változtatta meg a néznivalóját.
Sári nyugodtan és szomorún adogatta a kifliket a vevőknek.
S nem is beszéltek többet. Az eső elszűnt.
Karikás köszönt, elment. Mikor az üvegtáblás ajtót bevonta maga után, még egyszer Sárira pillantott.
Ha nem történt volna az a kis háborúság, Sári bizonyára örömmel újságolta volna meg a húgának, hogy megismerkedett a kis tanítóval, Karikással, s nagy tünődések következtek volna. Így azonban bágyadt volt és csupa aggodalom nehezítette. Olga igen haragszik. Megbékül–e?
Talán soha.
Benézett a belső szobába.
Olga a díványon feküdt. Az arca zsebkendőbe volt temetve.
Az anyjok ott ült az ablaknál és szomorú arccal varrt. Az urának a nadrágjára varrt gombot, a tavaly nyári muszkavászon nadrágjára.
Intett Sárinak, hogy ne zavarja Olgát. Sári könnyes szemmel fordult vissza. Megállt az ebédlőben, mert nagyot villámlott, s olyan dördülés következett utána, hogy az ab-lakok is rezegtek. Sári halk Jézust mondott a villámláskor és keresztet vetett magára.
A cselédleány benyitotta az ajtót.
– A suszter van itt: meghozta a cipőket.
Ahogy újra villámlott, az is Jézust mondott s keresztet vetett.
– Ide vezesd be, – mondta Sári. Egy szennyes emberke lépett be. Zöld kötény volt előtte. A kötényből két pár sárga cipőt vett elő.
Sári búsan pillantott a cipőkre. A kezébe vette az egyiket és megnézte.
– Micsoda vastag talp...
– Hát nem papiros.
– Mégis: vastag. Harminchetes? Leoldotta a cipőjét és felhúzta az újat. Nézegette, mozgatta benne a lábát.
– Jó, – mondta szomorún, – csak nehéz.
Máskor visszaadta volna a cipőt, mert hiszen valóban keményes talpat szabott rá a suszter. De fásult volt, nem akarta hogy a suszter feleseljen vele.
– A számlát majd reggel, – mondta bágyadtan.
A másik párt nem volt szükséges felpróbálnia. Olgának éppen akkora a lába. S rajta hagyta a lábán az új cipőt. Visszatért a boltba.
Nem csekély meglepődésére a kis tanítót megint ott–látta. Csakhogy már a pult mel-lett ült és barátságosan beszélgetett a pékkel.
De még inkább meglepődött, hogy a patkánymérget is ott látta a pulton, mellette két üvegkupicát. Az apja nagy vigyázattal csöpögtetett a sárga színű méregből a pohár-kába.
A tanító fölkelt Sári láttára és mosolygott..
– Itt feledtem a kottapapírosomat a pulton, – mondotta olyan hangon, mintha már ré-gen ismernék egymást:
A pék bemutatta:
– Kerekes vagy Karikás, mi is?...
– Karikás Márton,– javította az ifjú.
Sári szótlanul nyújtott kezet, s a pult mögé állt az apja mellé.
– Mostanában kerültem ide, – csevegett az ifjú. Szép ez a városka: csupa élet. És épp az imént mondtam a kedves atyjának, hogy én is beálltam a benetei vadásztár-saságba.
– Vizslája van a tanító úrnak, – mondta a pék, – és együtt járunk majd...
– És mikor nem érek rá, szívesen átengedem. A kutyának is jó. Pogácsa–alakú bá-dogszelencét vont elő a zsebéből és cigarettát sodort.
Sári csak nézett rá.
Nem is hallotta jóformán miket mondott a fiatalember. Csak a vadásztársaság szóra pillantott egyet. Eszébe jutott, hogy az apja rábízta a puskáját, és ő a fára akasztotta. No azt ellepi a rozsda, ha meg nem törüli. Már mozdult is volna, hogy érte menjen, de arra gondolt, hogy még egy szót se szólt. Pedig a tanító olyan melegen várakozón nézegetett reá. Hiába: mintha be volna dugulva a torka, mintha a feje olyan volna, mint a bútorozatlan szoba: mit mondhatna?
És csak nézte a fiatalember mozgékony sovány kezét, amint a cigarettát sodorja, nyalintja, ajka közé igazítja és rágyújt.
S a kis tanító is csak nézte–nézte őt félszemmel, mint a lúd az eget, s végre is illőnek érezte, hogy szóljon, miért nézi annyira.
– Láttam már magát, – mondta lepöccintve a cigarettája hamuját. A Széchenyi–kertben, a kedves testvérével. És csodáltam, hogy annyira hasonlítanak egymásra.
Sári ezerszer hallotta ezt a mondást, de sohse volt olyan kellemes neki, mint most.
– Persze, hogy hasonlítanak, – dörmögte elfelhősödött homlokkal a pék.
És kedvetlenül mozgatta lisztes szemöldökét.
Az ifju tovább csevegett:
– Az igen kellemes lehet. Mondják, hogy az ikrek két testben egy lélek. Maguk is any-nyira szeretik egymást?
– Mink is, – rebegte Sári.
És az ajkába harapott, hogy visszatartsa a szemébe törő könnycseppet.
– Boldog élet, – sóhajtott a kis tanító. A leányok élete egyáltalán boldog. Az életnek a kellemesebb része az övék. Mi kell a lánynak az életből? Regény és tejeskávé.
Sári szomorú szemmel mosolygott.
– Más semmi?
– Hát micsoda? Az a másmicsoda benne van a regényekben. Nekem is vannak le-ánytestvéreim. Azoknak nem kell egyéb, csak regény. De csak olyan regény, ame-lyikben legalább is egy grófkisasszony szenved és végül férjhez megy. De két gróf-kisasszony jobb.
A hangja gúnyos volt, de tetszett Sárinak. Micsoda eszes ember! – gondolta. S alig mert szólani.
– Hány húga van? – kérdezte tartózkodón.
– Kettő, meg egy néném. De az már férjnél van. Látná a két húgomat milyen csinos lányok.
– Szeretik egymást? – kérdezte Sári szomorún.
A tanító vállat vont.
– Szeretik. De azért mindig veszekednek.
És nevetett.
– A lányok olyanok, – mondta a pék. Összevesznek s megint megbékülnek. Tessék ebből a patkányméregből.
Sári búsan nézett maga elé. Azután megint a fiatalemberre fordult a tekintete.
Karikás úr úgy itta a patkánymérget, mint a Szahara.
– Én ritkán olvasok regényt, – mondta Sári. Csak néha délelőtt. Mert tizenegy tájban nem nagy a forgalom, s akkor magamban üldögélek itt: olvashatok.
Elhalkultan mondta, és színlelt egykedvűséggel: magamban üldögélek itt, de mégis ez a három szó mintha meleg lehelettel lebbent volna el az ajakáról. A tanító szeme megcsillant.
– Nohát én meg hozok, – mondta hévvel. Van egy kitűnő regényem. Abban is talál grófnét. Mi is a címe? Meg–álljunk... A manó tudja. De Düma írta. Szereti Dümát?
– Nekem mindegy, – felelte elmosolyodva Sári. A nevet én nem nézem; – csak az a fő, hogy...
– Szerelem legyen benne! És ismét nevetett.
Sári mellén valami boldog áramlat ömlött végig, valami olyan édes, mint melegtava-szi napon, a virágon lengedező szellő:
A pék is elmosolyodott. Azonban lisztes két szemöldöke gondolkodva emelkedett fel-jebb. Mi fizetése lehet az ilyen tanítófélének? Nem lehet bőséges, de mindig biztos. És hát ha Sári tanítóné lesz, legalább teljesedik az asszonynak is a kedve.
– Tessék ebből a patkányméregből.
– Nem, köszönöm elég volt, – felelte a tanító.
És az órájára nézett.
Már homályosodott a bolt.
Sári is gondolt arra, hogy meggyújtja a lámpást. De attól tartott, hogy a tanító csak ott–feledkezett. S elmegy, ha lámpagyújtást lát.
A tanító azonban hogy az óráját megnézte, lámpagyújtás nélkül is fölkelt.
– Most már mennem kell, – mondta. Sok még a dolgom.
S meleg kézszorítással vált el Sáritól is.
– Derék kis legény, – szólalt meg aztán a pék. Józan és szorgalmas. Tedd azt a pá-linkát fel oda az állvány sarkára.
Sári nem felelt. Már Olgára gondolt és mély szomorúság lankasztotta el minden tag-ját.
Hogy sietett volna be Olgához, ha nem történik az a kellemetlenség! Mégis bement. Talán már elsírta a mérgét: a nyakába borul és megkéri li. Lábujjhegyen osont át az ebédlőn, s megállt a hálószobájuk ajtajánál. Fülelt.
Semmi hang. Benyitott.
Olga még mindig ott feküdt a díványon, arccal a zsebkendőjében.
Az anyja akkor gyújtotta meg a lámpást.
Sári állt és nézett.
Az anyja fogta a lámpást és elment vele Sári mellett. Rá se pillantott.
Vajon ő is haragszik–e már? Talán Olga elmagyarázta neki, hogy a megtévesztés nem lehetett másképpen, csak szándékosan.
S elvörösödött.
Mély bűntudat nehezítette el. Letérdelt a dívány mellé és ráölelkezett Olgára.
– Olgám...
Csupa bűnbánat és bocsánatkérés volt a hangja. Gondolta: Olga nem fog felelni, de végre is meglágyul.
Soha nem történt, hogy haragudtak volna egymásra. Soha.
Olga megmozdult. Olyan vadul lökte le magáról a Sári karjait, mintha kígyó ölelte volna át.
– Eredj innen!
És újra nagy sírást kezdett.
– Nem ismerlek, nem. Soha többé! Az anya benyitott. Hívón intett Sárinak. Kivonta a szobából.
– Hagyjad, – mondta halkan. Igen megbántottad. Várd meg míg ő szól. Sári köny-nyezve nézett maga elé.
– Dehát mivel bántottam meg?
– Ő tudja. Ha nem volnál bűnös, nem érezne bűnösnek. Gonoszság volt amit csele-kedtél.
És az ő szemében is könnyek jelentek meg.
– Közéjök furakodtál. Elrontottad a szerencséjét! Mármost vége. Olyan férjet nem ta-lál többé.
– Gyuri meg fog békülni, – nyögte Sári.
– Lehet. De Olga nem békül meg véle. Ő nem hiszi, hogy Gyuri teljesen ártatlan. Csapodárnak gondolja. Hiszen Gyuri maga is mondta, hogy neki mindegy, csak azt ne mondta volna.
A pék bedörgött az ajtón:
– Lámpást! A teremtésit, hoztok már ide is.
Szomorú est volt az. Olga nem ült az asztalhoz. Csak hárman beszélgettek. A szülők korholták Sárit. Sári sehogy nem vállalta a vétket.
Végre is a pék megbőszült:
– Eredj: kérleld meg! Belépett maga is Olgához.
Olga még mindig ott–feküdt. Bizonyára hallotta a beszélgetést. De csak víz volt az a keserve malmára. Sírt gyötrelmesen.
Sári ismét letérdelt, átölelte:
– Olgám, egyetlen Olgám!
Olga eltaszította magától, hogy csak–nem hanyattesett.
– Gyűlöllek!
– Olga! – károgott rosszallón az anya.
Az apa felfortyant:
– Micsoda beszéd ez! Azonnal megöleled Sárit, és megcsókolod. A teremtésit! Aka-rom! Parancsolom!
Olyat toppantott, mint az elefánt.
– Nem bírom! – nyögte Olga, olyan hangon, mintha gyökerestől szakították volna ki a szívét. Soha! Soha többé!
– De én parancsolom!
– Öljenek meg, öljenek meg inkább! Mindig engedelmes voltam, de inkább haljak meg, mint semhogy ezt a gonoszt... Nem testvérem ez, nem testvérem!...
A pék szinte megtántorult, elzöldült:
– Nohát akkor ki a házamból! Takarodj ki!
A felesége átfogta.
– Hagyjad. Nincs ez most eszénél,
Legalább te légy okos. Hiszen megüt a guta, ha igy mérgelődöl.
A pék valóban úgy zihált, mint a hóban rekedt lokomotív. A felesége átvonszolta nagynehezen az ebédlőbe.
Sári is eltámolygott. Beült a sötét boltba, és ott sírdogált. Csak órák múlva tért vissza, mikor már az anyja szólt neki, hogy lefekszenek.
Betért a szobácskájokba. Nem is lepődött meg, hogy Olga a díványra ágyalt magá-nak.
Ő tehát maga fog hálni az ágyban. Olga még mindig züpögött.
Sári sápadtan, fásultan vetkőzött le. Gépi mozdulattal oldotta meg a haját, s rázta szét a vállán, s mély sóhajtással fordult az ágyába.
De nem tudott aludni.
Olgának minden szippanása a szívébe nyilallt. Még a tanítót is elfeledte. Tizenegy tájban Olga elcsendesült. Sári felkönyökölt az ágyában.
A ház már csendes volt, csak a hálószoba órája petyegett halkan. A hold besütött az ablakon át. Sári csak akkor látta, hogy nem bocsátotta le a kárpitokat.
De mégse mozdult. Az elméje sokkal inkább meg volt terhelve az átélt keservekkel, hogysem a kárpitokkal is törődött volna.
Olga még apai parancsra se bocsátotta meg neki. Micsoda szörnyű jelenet volt! De ha csakugyan kiűzte volna az apja Olgát, vele ment volna. Mögötte járt volna, kö-nyörgött volna:
– Engedd, hogy kutyád legyek.
A gondolatai gyötrelmesekre változtak.
Olga nem fog megbocsátani többé!
Nem, soha!
S a maga mellében érezte az Olga mellében égő méregnyilat, az olthatatlan gyűlöle-tet. Mert mindenkinek hazudhatott: így történt, úgy történt, csak Olgának nem hazud-hatott. Olga átlát ő rajta. Sötétben is tudná a hangja rezgéséről, hogy igazat mond–e vagy nem. Olga tudja, hogy szándékosan tévesztette meg Gyurit. Gyalázatosság volt!
S az arcát a tenyerébe temette. Szinte marta a szégyen.
Mit gondol Gyuri?
Ó förtelem!
És most már mindennek vége! Olga nem fog férjhez menni. Leányfővel hervad el. És élnek majd egy födél alatt szótlanul, mint Vértesi ügyvéd a feleségével immár tizenöt esztendeje.
A májusi hold széles fehér világossága elterült a szobában az asztalkán át a dívány-ra, és a díványon Olgának az arcára is.
Olyan volt Olga, mint halott. Szép szőke halott, akinek a haját még nem igazgatták rendbe.
Bár én is így feküdnék, – gondolta Sári. De én igazán holtan. Mert mi jó várhat ránk az életben? Holnap ha fel is kelünk, Olga nem néz rám, és nem szól. És ez így lesz holnapután is, azután is, mind élethosszat. És élünk egy födél alatt, Olga mindig né-ma vádló szemmel lelketörten, én meg örökkön a gyalázat bélyegét viselem az ar-comon.
A gyászos csendben egy szú kezdett percegni. S az a percegés is olyan szomorú volt.
Sári könnyezett.
Jobb a halál az életnél! Ha már egyszer a lelkén olyan seb esett, amelynek nincsen gyógyulása, jobb a halál!
A méreg ötlött az eszébe.
Milyen jó, hogy előtte ittak belőle. Nem, méreg nincs a háznál.
A kút se mély.
Ha beleugrana, talán nyakáig érne a víz: kihúznák és nevetnék. Egy rút nátha lenne mindössze a következménye, és Olga még inkább gyűlölné.
– Komédiás, – gondolná, – hiszen nemrég tisztították a kutat, tudta, hogy nem mély.
A puska!...
Künn van még most is az eperfán...
Azt be lehet hozni, el lehet sütni...
Csak egy durranás...
”Circumdederunt me... „
A szú halkan percegett. A hold elvonult már az Olga arcáról, de még mindig világo-sodott a szobában.
Sári csak könyökölt.
Így megválni az élettől, ilyen fiatalon! Meghalni, mint a virágában elfagyott rózsabo-kor... Nem viselni többé szép uj ruhákat... Nem fésülködni többé gyönyörködő arccal a nagytükörben... Nem szagolni többi ibolyát és nárciszt és édes kis gyöngyvirágot... Ily fiatalon! Hiszen nem is ízleltem meg az élet mézét, csak egy eltévedt csókban. Mégis kell, kell!... Az ő élete most már csak egy fakereszt lesz. Egy farereszt, ame-lyen pókhálót lenget a szellő.
De hátha Olga mégiscsak megbékül? Nem: Olga minden mást megbocsátana, csak azt nem bírja el, hogy az ikertestvére a vele egy lélek–testvér álnok volt iránta.
Nehéz kábulat ereszkedett reá. A szeme elnehezült és behunyódott. S mégis olyan volt, mintha látna. Látná az eget sötétkék bársonynak: s rajta a Napot és Holdat egy-szerre. S mintha hang hallatszanék a magasból.
– A Nap én vagyok.
És ő nehéz mellel felelné halkan:
– A Hold én vagyok.
S íme nagy fekete olló jelenik meg az égen, nem is olló, hanem koppantó. Eloltja a holdat.
Tudja, hogy álmodik, s mégis ébren van.
S lát egy nagy folyót, fekete nyárfák és fekete fűzbokrok között. A víz tompán fénylik, mint az olvasztott ólom.
Tutaj jelenik meg rajta, s a tutajon egy köpönyeges vagy szűrös tót. Nagykalapú. A tót áll és kormányozza a tutajt. S mintha az ő ágya vízparton volna a füzesben, s a tutaj feléje közeledne.
A tót arca hozzá fordul és ő megismeri a Halált.
És a Halál szól:
– Érted jöttem.
És ő nem bír felelni, csak néz dermedten.
A Halál pedig újra szól:
– Miért késel? Neked nincs helyed többé a világban.
Megrázkódott.
Álom volt, – rebegte, – álom. De a hívó szó igaz. Nincs helyem többé az élők világá-ban. Olga gyűlöl.
A szemepillája megint leereszkedett, de küzdött az álom ellen:
– Nem, nem alszom el: nekem az éjjel meg kell halnom.
S látta már magát, amint fekszik szép ezüst koporsóban, koszorúsan, sok, sok virág között. Mindenki megnézi majd és sajnálgatják.
Milyen szép leány volt, és milyen fiatal! .
Kár érte!
És a kis tanító is eljön és szomorúan néz majd reá. Talán egy könnycsepp is lesz a szemében. És mikor temetik majd, – szép bús muzsikás temetés! – Mindenki megsi-ratja.
Fölkel.
Csak állt a szoba közepén, mint egy rámából kilépett szőke angyal, aki elvesztette valahol a szárnyát.
Az óra halk zengéssel vert kettőt a szomszéd szobában.
Már két óra?
Tehát, már az apja a műhelyben dolgozik.
Papucsot öltött, magára terítette a paplant.
Az anyja szobáján kellett átmennie. Tudta, hogy ott nyitva van az ajtó, a konyhaajtó is. De a cseléd mindig mélyen alszik.
Ismét levetette a papucsot. Az ajtót lassú nyomással nyitotta meg, mezítláb lopódzott át a szobán és a konyha hideg tégláin.
Az anyja nem ébredt fel. A cseléd horkolt.
Az udvaron hűvösség borzongott át a tagjain. A levegőben friss tésztaszag terjengett. A műhelyajtóból vörös fény sugárzott a külső sötétségbe. Rekedtes férfihangnak a dalolása hallatszott a műhely mélyéből:
Kósza felhő, bárány–felhő:
ami elmúlt, vissza nem jő...
Sári melle elnehezült.
Újra felvonta a papucsot és halk csoszogással lopódzott az eperfához.
A műhelybeli hang újra nótába fogott: a Lili–keringőbe.
Ó mily bohó valék!...
Sári megrezdült.
Tudná az a legény? Gúnyolódik? Tehát már mindenki tudja?
És talán már az este pletykáztak is itt–ott a városban:
– Sári megcsókoltatta magát. Óh a szemtelen!
És holnap megint pletykáznak. Micsoda gyalázat!
Megrázkódott.
Leakasztotta a puskát. A puska vasának a hidegsége végigborzongatta. És mintha a súlya a puskának tízszer akkora volna, mint szokott lenni.
A műhelyből az apja dörmögése hallatszott. Odatekintett, a fához húzódott.
A műhely vörös párás világosságában félmeztelen férfiárnyékok sürgölődtek. És egy kis árnyék is, a kis inas. Az is meg fogja őt siratni. Mert ha meg–szidogatta is olykor, gyakorta dugott neki datolyát, almát, pogácsát.
Amint ott állt, a puska lebillent a kezében.
Valami toccsant előtte. A sötétben nem látta, hogy a puskacsőből loccsant ki valame-lyes víz. Azt gondolta, béka, Ijedten hágott félre. A paplant feljebb vonta a lábán, ne-hogy besározódjék. A papucsot a konyhába hagyta, s halk lábon tért vissza a szobá-ba.
Odabent letámasztotta a puskát az ágyhoz. Állt mellette, bámult maga elé. Azután a fehérneműs szekrényhez lépett. Ott feküdtek már rendben a délután vasalt szép új csipkés batisztingek. Elvette a legfelsőt. A rajtalévőt felgombolta a vállán, s lebocsá-totta. Az újat vette magára.
Azután meggyújtotta a gyertyát. A másik tartóba is tett gyertyát. Azt is meggyújtotta. A két gyertyát odatette az éjjeli asztalra.
Olgára nézett hosszan, búsan.
Olga csakúgy feküdt, mint előbb, csakolyan fehéren és szenvedőn, s mintha rajta volna az arcán még altában is az a jeges gyűlölet, amellyel kétszer ellökte.
Leült a tiszta ingben az ágy szélére és felhúzta a puskát.
A kakas hidegen halkan kattant.
Kétszer kattant.
Kinyújtotta a kezét, hogy eléri–e a ravaszt?
A csövet a bal mellére illesztette.
Újra nyújtotta a kezét a ravaszért.
Nem érte el.
Fölvette az egyik cipőjét, az újat: próbálta, hogy eléri–e? A cső vége a bal cicije alatt, s jobbjával nyúlt, nyúlt a cipővel be a puska ravaszához.
A puska nagy dördüléssel elsült.
Csak egy nagy ütést érzett a mellén, s többet aztán nem tudott magáról.
Pedig hát nagy sikoltozások következtek.
Olga mintha rugók dobták volna fel a díványról, úgy felszökkent a dörrenésre.
A következő percben már sikoltott, és Sárihoz ugrott. Az ing eleje lángolt a Sári mel-lén. A szobában füst és puska–porbűz. Olga rákapdosott az ing tüzére, elverte, el-nyomta, és megint sikoltott.
– Sári!... Meghalt!... Segítség!
Nohát hogy ott micsoda zavarodás következett, micsoda szaladgálások, ájuldozások, arról jobb nem beszélni.
Csak a pékben maradt annyi lélekjelenlét, hogy az egyik gyertyát fölvette és megnéz-te közelebbről a Sári sebesülését.
Tenyérnyi feketés mocsok az ingmellen, de csak kevés vér. Inkább csak pirosság, ahol az ing égése megpörkölte a testet.
– Vizet! – kurjantott a cselédre. És orvost!
Hát szerencsére a puskában a patron átázott volt, és csak kevés puskapor lobbant fel benne. De persze az is nagyot durrant. S talán lökött is. Lehet, hogy annak az ere-je lökte mellbe szegény Sárit. Néhány szem sörét is benyomult a bőr alá, de azt az orvos mingyárt kipiszkálta, kimosta.
A vőlegény már korán reggel berontott a boltba. Sápadt volt, és rémült szemű. Kalap se volt a fején, se nyakkendő a nyakán, a markában azonban egy csomó gittet szo-rongatott. Nem is köszönt, csak mingyárt kiáltott, ahogy berohant.
– Olga? Ugye Olga!?
S remegett, minta nyárfalevél.
A pékné maga állt a pult mellett. De a szobából kilépett Olga is. Csak a nyakába bo-rult a vőlegényének.
– Nem én. Szegény Sárink, – sírta, – szegény Sárink. Én vagyok az oka. Az én osto-ba féltékenységem... Győjjön, nézze meg szegényt.
Bementek a beteghez.
A pék ott ült mellette sápadtan, és aggodalmas szemmel, az ágy szélén. Őmaga fe-héren, mint egy beteg galamb, feküdt hanyatt az ágyban.
De ahogy Gyurit meglátta, behunyta a szemét s elpirult. A tenyerét a szemére szorí-totta.
– No hogy van? – lehelte pislogva Gyuri.
– Már aludt is keveset, felelte a pék, – de az égés...
Gyuri közelebb lépett:
– Bocsásson meg Sárika, – esdekelt remegő hangon, – bocsásson meg. Tévedtem, hát tévedtem... Az idő borult volt, és az a fene kendő...
Idegesen nyomkodta a baltenyerében a gittet a hüvelykujjával. Aztán egyszerre mintha megharagudott volna, a pékhez fordult:
– Egy héten belől meg kell lennie az esküvőnek! Azt hiszem maguknak is ez a véle-ményük. Megleszünk addig az én kis legénylakásomban.
És a nyitott ablakhoz lépett: kidobta a gittet.
A pék a fejét rázta:
– Míg Sári meg nem gyógyul addig nincs vigalom. Az orvos azt mondta, hogy leg-alább is két hét kell.
– Hát jó: mondjuk, két hét, de tovább nem halasztjuk. Én bizony nem válogatom min-dig a maga leányait!
Sári bágyadtan mosolygott. A kezét nyújtotta Gyurinak:
Hívja meg a lakodalomra, – rebegte, – azt a barátját is: azt a kis tanítót...


________________________________________
Legépeltem: 2004-ben Kiss György csuszem@vnet.hu
javítva: 2010. február 22-én