"A soczialisták
Szép nyári vasárnap délután templomból jöttek az emberek. Fehér János is az Isten házából ballagott haza fele. Jóságos arca, fehér haja, lassú léptei mind tiszteletet ger¬jesztettek a falu lakóiban ez érdemes öreg ember iránt.
Amint a Fazekasék háza előtt viszi az útja, egy sereg emberrel találkozik. Öregebb, fiatalabb egy csomóba verődve ácsorgott ottan, üres semmittevéssel töltvén az időt.
– Hát ti már azt is elfelejtitek – szól hozzájuk János bácsi – hogy ma vasárnap van és a jó Istennek kellene szolgálnotok ?
– Hát csak menjen János bácsi a templomba! Minket ugyan rá nem beszél, hogy vele tartsunk; mert mi valamennyien szocialisták vagyunk – vágja ki nagyhetykén a szót Tapló Gyuri.
– Hiszen azt sem tudjátok – mondja János bácsi ¬mit akarnak azok a szocialisták, mert ha tudnátok, megtagadnátok még a porcikáját is ennek a veszedelmes mesterkedésnek.
– Hát hallgasson kend ide, János bátya – szól Tapló Gyuri – majd elmondom én, hogy mit akarunk. Azt akarjuk, hogy ezután ne legyen a magunkféle szegény ember a mások lábakapcája. Elosztjuk az urak földjét; mert az nem igazság, hogy egyiknek több van, mint a másiknak. Legyen– mindnyájunknak egyformán. Nem dolgozunk ezután reggeltől napestig, sovány fizetésért, hanem az éjszakai pihenésen kívül nappali pihenőt is kérünk, meg fölemelt bért, nagyobb napszámot is követelünk. Majd meg¬mutatjuk, hogy mit tudunk! Ha nem engednek könnyű szerrel, majd engednek, ha látják, hogy feléje sem nézünk a dolognak. Mi fáradunk, mi izzadunk, mégis más szedi helyettünk az epret. Ez nem igazság!
Gazd. olvasókönyv. 21
– Csakhogy nem egészen így áll. ám a dolog, fiam ¬próbálja a szót elkapni János bácsi. – Mást tanít a mi szent hitünk, másképen vigasztal bennünket sanyarú állapotunkban az Úr Jézus.
– Hallgasson kend az ilyen beszéddel – vagdalkozik Tapló Gyuri. – Manapság már nem sokat adunk arra, amit a hitről mesélnek.
– Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Igy sóhajtott föl az öreg. Aztán folytatta:
– Hanem hát ne essetek rám olyan keményen, mint a darazsak. Hadd mondok el egyet–mást én is, aki veletek együtt szegény ember vagyok ~ hogy mi hát az az isten-verte szocializmus, meg hogy hová lyukad ki a vége? . . .Annyit előre is mondhatok, hogy én nem a magam eszétől beszélek, hanem az ő tulajdon könyveikből és írásaikból ismertem meg ezeket a gonoszokat. Megszereztem gyalázatos irományaikat, mert láttam a veszedelmet, amely falunkat fenyegeti azóta, hogy a multkor itt csavarogtak. Azt akarom hát, hogy veszedelemtől megőrizzelek titeket, ha még nem lesz késő. Ők magukat szocialistáknak nevezik, vagyis olyan emberek gyanánt akarják magukat föltolni, akik a nép barátai és emiatt meg akarják változtatni az emberek sorsát. Ez mind szép, bár úgy lehetne, hogy hasznára is válnék mindez a szegény embernek. De csak-hamar beláthatunk a kártyájukba, ha megnézzük, hogy ők kik és mifélék; no meg hogy mi módon akarnak rajtunk segíteni ezek a hamis próféták?
Hát egyik részük nagy Németországból vetődött ide a magyarság közé. Ezek közt a hamislelkü emberek közt akadt nem egy kapa-kaszakerülő, aki eljött ide hozzánk, fölzúdította a törvényes rend és állapot ellen azokat, akik elégedetlenkedtek a sorsukkal. Fizettetett magának a sok napszámostól hetenkint 20 fillért. Látta, hogy sok kicsiny sokra megy és nemcsak eléldegél, hanem még urasan is él ebből a keresetből, mert némely faluban összeszedett pár száz koronát is egy év alatt. Ígért a népnek mindent, amit csak szemük–szájuk kívánt. Hogy így lesz a föld az övéké, meg amúgy! Hogy így kergetik el az urakat, meg amúgy!
A szegények hittek neki, mert jól győzte szóval és lépre mentek.
– De nekünk semmi közünk sincs a némethez – felelt Tari András. – Hiszen bennünket magyar szocialisták tanítottak meg arra, hogy mit csináljunk!
– Igazad van, komám – feleli János bácsi. – Vannak dologkerülő munkások, mesterlegények, tanulatlan emberek, akik dolgozni nem akarnak, hát a szegény nép lázításából élnek. Van egy pár naplopó úr, aki már minden hivatalból kikopott és nincsen más kenyere; van egy pár pénzes ember, aki a szocialistaság által akar hires lenni. Talán hallottátok, hogy a főszocialistának Budapesten több háza van és esztendőnkint ezrekre megy a jövedelme. Hát ha olyan igaz szocialista, miért nem adja fölös jövedelmét a szegény embernek? Ilyeneknek higyjünk? Az efajta népség jár–kel mindenfelé minálunk az országban. Bánják is ők, hogy mi lesz a fölbujtatott néppel, amely ily lelketlen emberek ocsmány hazugságaira bajba keveredik. Ok, mikor jóllaktak és összeszedték a pénzt, elinaltak és másutt ütik föl a sátorfájukat.
Halljátok csak, mit csinált nemrégiben is egyik alföldi város könnyen hivő szegény embereivel a magunkfajtájából támadt szocialista–apostol.
Sokszor mondogatta már nekik, hogy nemsokára eljön az az idő, midőn a grófjuk földjét fölosztják közöttük. Mikor már jól megpuhította őket és elhitték minden szavát, pár hét mulva megint elnézett hozzájuk s bejelentette a nagy örömhírt, hogy harmadnapra ott lesz a mérnök, aki fölméri és fölosztja majd a városbeli szegény emberek közt a gróf földjét. De a költség egy részét már előre el kell vinni a mérnök úrnak, mert máskép nem jön feléjük sem. Minden háztól 4 koronát és 80 fillért kellett tehát összeadni, amit ő majd eljuttat a mérnök úrhoz.
A férfiak, asszonyok néztek és bámultak. Azt gondolták, hogy fele sem tréfa a dolognak, pénz után néztek hát. Ki Ide, ki oda szaladt egy kis kölcsönért, csakhogy ki-teremtse a szükséges pénzt. A jómadár meg szépen összeszedte mindenütt a 4 koronát és 80 fillért a markába nevetett és odább állott. No hát, gondolhatjátok, mekkora lett a haragjuk azoknak, akik a pénznek is, meg a földosztásnak is bottal üthették a nyomát!
Hanem ez még nem minden. Hátra van még a boldogabb vége a botnak. Nem olvastuk vagy nem, hallottuk–e, hogy egy községben annyira fölzúdították a békés lakósságot ezek a gonoszok, hogy fegyver elejbe kerültek a szerencsétlen, könnyen hivő emberek? Máskép már nem lehetett velük birni, hát katonaságot küldtek a nyakukra, s biz ott nem lehetett kitérni a golyó elől, hát egyik–másik eltévelyedett atyánkfia ott is hagyta a fogát.
– Biz ez elég baj, hogy így áll a sorsunk; de hát a szocialisták nem rossz szándékból teszik, amit tesznek, hanem rajtunk akarnak segíteni – mondj a Tapló Gyuri.
– Nem úgy van, Gyuri fiam – feleli János bácsi. Tudod–e, hogy az ő írásaikból mit olvastam még? Azt, hogy ők az Istent is tagadják, fittyet hánynak a hitnek, kigúnyolják– magát szent vallásunkat, gyalázzák papjainkat, kisebbítik elüljáróinkat és mindezt csak azért, hogy ők kerekedhessenek fölül. El akarják törülni a házasságot, a családot; szabad pórázra eresztik a szenvedélyeket; hát ki fog az efajta féktelen néppel birni?
Ugyan mi lenne az emberből, ha szívét a hit világossága el nem töltené, ha papjai, tanítói és elüljárói jóra nem intenék? Hiszen az ember akkor vadállattá lenne.
– Mit kellene tehát tennünk, hogy valahára mégis segíthessünk magunkon? – kérdi Szeplős Jóska. – Mert hiába várunk, sültgalamb nem repül ma a szájába senkinek, sőt a betevő falat kenyérért is meg kell izzadnunk amúgy istenigazában.
– Hát biz így van az, édes fiam. A madár repülésre, az ember munkára van teremtve: Tisztességes munkát meg is áld az Isten. De ha az emberek ismernék az Istent, akkor nem lenne ok a panaszra. A vallásos gazda becsületesen megadná munkásainak bérüket, mert égbekiáltó vétek a megérdemlett bérnek a lehúzása. No de ha a munkás is becsületesen dolgoznék és hű lenne gazdájához, talán sok gazda is megemberelné magát. És ha meggondolnátok, hogy nem ,mind arany, ami fénylik; hogy sok gazdának is meg van ám a gondja, baja, költsége, vesztesége csakúgy, mint a szegénynek: akkor talán nem áhitoznának sokan úgy a másé után.
«Szegények mindig lesznek veletek» – így szólt egyszer az Isten szent Fia. Hát az igaz, hogy amint az ujjunk sem egyforma, azonképpen mi sem lehetünk mindnyájan egy¬ forma állapotban. Az is bizonyos, hogy minden osztozkodás hiábavaló munka lenne. Ha ma osztozkodnának, már holnap nem állanánk egyformán. Mert lenne, aki nem tud gazdálkodni, az a földjét eladná. Lenne dologkerülő, hanyag gazda, aki elmaradna; lenne jó, szorgalmas gazda, aki szerezne; lenne iszákos, kártyás, aki eltékozolná és lenne józan, takarékos, aki megbecsülné; – tehát már másnap vége volna az egyformaságnak. És ha a pazarló újra kö-vetelne tőlünk egy részt, vajon odaadnánk–e neki, amiért éjjel–nappal fáradtunk? Hát mondjátok meg, édes barátaim, hogy nem bolond–e, aki ilyent hirdet és nem bolond–e, aki ilyent elhisz? . . .
Ne akarjatok tehát osztozkodni a más jószágán; amit magatoknak nem kívántok, másnak se tegyétek. Azt pedig tudom, hogy egyitek sem szeretné, ha jószágát más el-venné. Mondok egy történetet. Bizonyos faluban esett meg, hogy az ottani lakósokat is nagyrészt fölbujtogatták szocialisták s a fölbujtogatottak el akarták az uraság kastélyát foglalni.
Darázs Bertók vezérlete alatt meg is indultak a kastély felé. Útközben szemközt jön velük egy falubeli ember, akit jó kedve, tréfás beszédei miatt az egész falu népe szeretett s közönségesen Tréfás Csicsóknak nevezett. Tréfást meglátván Darázs, azt mondá neki: «No, Csicsók öcsém, gyere te is velünk! » – «Hová ?» kérdezé Tréfás. «Az uraság kastélyát elfoglalni, majd neked is adunk benne egy szép cifra szobát.» Tréfás egyet gondolkodott, azután így szólt: «Már én megkövetem Darázs uramat, nem megyek magukkal. Nekem nem kell az a cifra szoba, hisz abban még csak pipázni sem mernék. Én megelégszem Darázs uram házával; menjen, kegyelmed, foglalja el a, kastélyt, én majd azalatt elfoglalom Darázs uram házát». Darázs Bertók meghökkenve mondá: «De öcsém, nem úgy verik a cigányt, az én házamnak hagyj békét, azt magam és magamnak építtettem, nem neked». Mire Tréfás nevetve válaszolt: «Úgy biz; édes Darázs uram, hát hiszen az uraság is magának építtette a kastélyt, nem kegyelmeteknek. Ha tehát kegyelmeteknek szabad elfoglalni a kastélyt, nekem is szinte azzal a jussal szabad elfoglalnom Darázs uram házát». E szavakra Darázs visszafordult a többiek pedig Tréfással nevetkezve, szétoszlottak, Azóta, ha Darázst csúfolni akarják, csak a kastélyba hívják. Azt pedig mindnyájan elismerik, hogy Tréfás Csicsóknak több esze volt az egész falunál.
Ne hallgassatok tehát a konkolyhintőkre, akik szelet vetnek, hogy azután ti vihart arassatok. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Lássunk dolog után addig is, amíg a törvény nagyobb segedelmet nyújt majd nekünk. Bízzunk a jó Istenben és ne kerüljük az ő házát, a templomot. Akkor hiszem, hogy az Isten nem hagy el minket. Akit pedig ő el nem hagy, az nem is veszhet el."
________________________________________
Szkennelte: Kiss György, Esztergomban, 2004. június 6.
A könyv amiben ez az olvasmány van Ekker Mária táti tanulóé volt, aki a címlapra ráírta: in Tath an 1908 január. (Ennek már több, mint 100 éve!)
Feltehetően a négy elemi utáni gazdasági iskolák tankönyve, amiben a vallástól, a történelmen át, gazdasági, jogi ismeretek vannak négy évre!!! 462 oldalon.
Mentve: soczialisták.doc fájlba
-------------------------------------------------------------------------------------
Amikor a Jóisten megteremtette a nemzeteket, minden népnek két-két tulajdonságot adott. Sok lett a nép, elhú-zódott a munka, a magyarokra késő este került sor. Amikor a Mindenható megteremtett bennünket, így szólt:
- A magyaroknak az okosságot meg a becsületet adom, és azt, hogy a szocialistákra kell szavazniuk.
- Elnézést Uram! - szólt ekkor Gábriel arkangyal. - Ha jól számolom, a magyaroknak három tulajdonsá-got adtál.
- - A kutyafáját! - mondta az Úr. - Ezt aztán jól elnéztem. De most már vissza nem vonhatom. Hát most mit csináljunk?
- Rövid tanakodás után úgy döntött az Úr, hogy a magyaroknak adott három tulajdonság közül egy emberre csak kettő lehet igaz, a harmadik nem, s maguknak kell választaniuk az alábbiak szerint:
- Ha egy magyar okos és a szocialistákra szavaz - mondó az Úr -, akkor nem lehet becsületes. Ha becsületes és a szocialistákra szavaz, akkor nem lehet okos. Ha pedig okos és becsületes, akkor nem szavazhat a szocialistákra. óvass!
2010. szeptember 14., kedd
2010. szeptember 13., hétfő
Gárdonyi Géza: Zivatar pékéknél (kisregény)
Gárdonyi Géza:
Zivatar pékéknél
A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.
Persze csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.
– Három szép zsemlyét, Sárika. Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:
– Ugyan ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?
A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.
– Magam se tudom, csak tudom.
De néha azt mondja:
– Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is ma-gasabb, és az arca keskenyebb. Aztán Olga indulatosabb, Sári csendesebb.
Néha azonban megvallja:
– Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reg-gel, mikor még kócosok. Olyankor én is csak azt mondom:
– Sári!
S ha bővebben szól rólok, így beszél:
– Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert mikor születtek, kötöttünk ugyan rájok pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mingyárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy Janicsekné melyik is a Sári? – hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: – Ez a kék-pántlikás talán. Másnap már a piros pántlikásat bizonyítgatta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Ol-gácska. A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra. Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kékszemű és hát rózsaszín bársony–arcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppen hogy vékonykák: kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két ével is, mint amennyik voltak.
De eleven és pajkos mind a kettő. Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megoszthatják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólítják a biblia–órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólítják felelésre a törté-nelmi órán, Olga, feleI.
Úgy is történt.
A bibliaórán a tanító szólott:
– Csetneki Olga.
S fölkelt a másik.
Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.
A tanító elégedett arccal néz reá. Az iskolások azonban elképedve hallgatják.
Egyszer aztán az egyik megszólal:
– Tanító úr: Sári felel Olga helyett.
– Egy órai bezárás! – dörgött az ítélet, – és ott térdelsz a kályha mellett!
Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak. A tanító maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepődésére ott látta térden Olgát is. Ott sírdo-gáltak mind a ketten a kályha mellett.
– Hát te mért nem mentél haza?
A leány könnyes szemmel pillogott. Hiszen nem is lehet másképp, csak úgy hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.
Ha együtt voltak és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az ablakon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a díványon ültek, mindig ölelke-zetten éltek egymás mellett.
A kezök szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a félkar ráfonódott a másikra.
Ruhát is egyformát, azonos színűt viseltek kicsi-korukban. Csak később találták ki, hogyha más–más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, fodorították.
– S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egy-formák, mind két zsemlye, vagy két szép őszibarack. Még a hangjok is egyezett. Az igazat megmondva nem volt valami szép hangok: kissé rezes volt. De az anyjoknak a hangját se metszették tilinkófáról: bizony ha hangosan beszélt az anyjok, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.
Dehát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel: minden leány rózsa. Csak az a fő mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.
Egy márciusi napon ahogy Olga ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.
Sári kérdőn néz rá.
Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke májat elfelezi, és a Sári tányérjába teszi.
Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.
De csak gondolkodik. Egyszer aztán megszólal:
– Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, hogy fésülködjünk egyformán, és ne cserélgessük a ruháinkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.
Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy ők egyformák, inkább tet-szett nekik.
– No úgye, – károgott az anyjok, – most már magatok is látjátok.
– Hányszor mondtam én is,– dörmögött álmos szemmel az apjok. Mert az apjok min-dig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyett csak a két lisztes szemöldökét emelgette.
– Jó, – felelte nyugodtan Sári, – hát akkor holnap majd én a nefelejcsszín ruhát ve-szem fel, te meg a fahéjszínűt.
– Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.
Ez a nem, megint furcsa volt Sárinak.
Sohse mondták ők azt egymásnak, hogy nem.
Csak pillogott Olgára.
Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak anynyit tudott, hogy valami történt.
A boltban történt, mert másutt nem történhetett.
És azt ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.
Alig is várta, hogy magukra maradjanak.
Ebéd után az anyjok le szokott feküdni, az apjok meg pipára gyújtott és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az or-vos rendelte, hogy túlságosan el ne hízzék.
Hát Sári nagysebten letakarította az asztalt, – azt is felváltva végezték, – s visszatért.
Átölelte Olgát:
– Mi történt?
Olga pillogott, habozott. Aztán elmosolyodott:
– Nagy valami, – mondta halkan, titokzatosan, – nagy valami! (És fontoskodva emel-gette az orrocskáját).
– Hát úgy tíz óra tájt képzeld ki lép be? Üveges Gyuri.
Sári csak nézett.
Az üveges legidősebb fiáról volt szó, Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Há-rom évvel idősebb volt mint ők: a negyedikbe járt, mikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosó-nak az ajtaja mögé bujt és hátba buffantotta a belépőt.
Egyszer őket is, mind a kettőjüket. Aztán nagypajkos rikoltozó kamasszá nőtt. Az ap-ja befogta inasnak az üveges boltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájok se hederített. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba. Mindössze egyszer történt, őszszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül mintha rájuk súj-taná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek múlva is tűnődtek rajta:
Vajon csakugyan besújtott volna–e követ?
Aztán egyszercsak eltűnt a fiú a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvittek katonának.
– Megjött, – ujságolta örömmel Olga. – De látnád micsoda nyalka fiatalber lett az.
Sári bámult, pillogott.
–Nagy?
Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.
– Most is olyan barna?
– Még barnább: mert már bajusza is van. Szép–fekete finombajuszkája. Pödri.
Már akkor tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatal embereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házas ember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre.
De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:
– A patikus–segéd. Új nyakkendője van.
Vagy:
– Bandi. Kár hogy csak molnár.
Vagy:
– Bozóki írnok. Szép fiú.
S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott. Olga tovább–beszélte az újságot:
– Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: – Egy zsemlyéért futottam át, mond-ta. És rámbámult: – Jaj Olgácska, – mondta, – de megnőtt!
De micsoda gyönyörű leány lett magából! Kezet szorítottunk.
És Olga piros örömmel nézett Sárira. Sári is megszínesült kissé. Kezdte már őt is ér-dekelni az üveges ifjú.
– De hogyan szólíthatott téged a neveden?
– Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztet-ni.
Hazudott.
– Mért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.
– Hazudott.
– Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyílt szemmel:
Hát ő nyílt szemmel hazudik. No és aztán?
– Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tizórait és hogy most meg rászakad a boltnak a gondja: az apja nekiadja.
– Nekiadja?
– Neki. Maga ura lesz.
– Na és?
– Hát tudod, amíg beszélt úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan... . selymesen...
Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsi-koruk óta. Egy székre is vetkeztek. Amelyikök korábban kelt, fölvette a székről a felső–ruhát; termetre is azonosak voltak.
És még az ágyban is Gyuriról suttogtak.
– Vajjon eljön–e holnap is? – kérdezte Olga. Holnap tízkor megint én leszek a bolt-ban.
– Jó. De szólj aztán ha jön.
– Szólok.
Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt he-gyesre fenve, valami rózsaillatu pomádéval, ugy hogy háromméternyire meg lehetett érezni.
És még tovább időzött a pék boltban, mint az előbbi napon.
Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.
A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.
– Az üveges állhat harminc ezerig, – mondta a pékné.
– Hát hatvanezerig!? – csapta feljebb a hangot a pék. A háza maga megér tízezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.
– De iszik.
– Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. És hát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiu.
– Én nem bánom, – felelte ásítva a pékné. Ugyan jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...
– Ah, ménkűt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.
A pékné sóhajtott:
– Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégis–csak... .
A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mingyárt figyelmeztek.
Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.
– Rólad van szó, – susogta Olgának.
Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.
Mikor visszatért, egész testében remegett.
– Jaj, – mondta édes sóhajtással,
– Gyuriról, beszélgetnek.
Másnap mind a két leány ott volt már tíz órakor a boltban. Olga az előbbi–napi babos ruhájában, Sári a fahéjszínűben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.
Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga.
Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.
Mama kiment a boltból és Sári is kiillant.
Öveges Gyuri negyedórahosszat ott csevegett.
Persze amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.
– Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kel-lett kivennem a kezemet a kezéből.
Sári csillogó szemmel hallgatta.
– Te, – mondotta vidáman. Holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...
Olga a fejét rázta.
– Nem, az nem lenne becsületes eljárás, – felelte komolyan.
Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:
– Hogy tetszik neked? Ugye nagy változás?
Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:
Olyan mint valami cigányprímás.
Olga megint elkomolyodott:
– Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.
És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.
Másnap tízkor persze megint csak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.
Akkor már félóra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy hogy már érte küldtek.
A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegomba-leves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.
Sári már akkor megint tudta a gondolatát.
– Nem jött el ma? – kérdezte halkan.
Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:
– Nem.
S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedighát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.
– Ma se jött el? – kérdezte Sári.
– Nem.
S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszinüt.
Sárinak a babos maradt.
A boltban aztán mi történik? Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszo-nya, egyszercsak elbámul:
– Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!
– Lehetetlen! – hebben meg a pékné s Olga is.
Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy serteszál, amikor a szakácsné húzza–húzza a cérnát, s kihúz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.
– No ez szörnyűség! – képedezik a pékné. Bizonyosan valamelyik legény...
– Az inas, a Matyi! – szól haragosan Olga. Az olyan rendetlen!
S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.
– Mi az? Mi történt mama? – kérdi Sári a szobaajtóból.
– Képzeld, – mondja a pékné, – ezek a legények...
S nagyharagosan ő is elgőzöl ki a hátsó ajtón az udvarra, a műhelybe.
Abban a percben csendül a boltajtó s lép be Gyuri.
Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.
Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyújt Gyurinak:
– Zsemlyét? – kérdi kedvesen.
– Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.
És nézett selymesen.
Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta: nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesítette.
– Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, – mondta forrón a legény. Tudja hetivá-sár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tíz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...
Fölemelte a leány kezét s megcsókolta.
Sári ijedten rántotta el.
– De Gyuri...Maga téved!
Gyuri, zavarodottan pislogott.
– Jaj, – mondotta halkan, – csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.
S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.
– Én válasszak?
Sári visszavonult a szobába. Napestig furta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot.
Dehát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte.
Hallgatott.
Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.
– Majd ha asszony lesz, – gondolta, – megmondom neki.
És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:
– Képzeld: megcsókolta a kezemet.
Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap két-szer is szedett belőle.
A közleni valók aztán napról–napra érdekesebbek voltak.
Gyuri már délutánonkint is eljárt hozzájok, félórára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje és nyujtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott–maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt: kiment kisidőre, hogy bizalmas szavakra is le-gyen Gyurinak alkalma.
Gyuri már egy hét múlva vallott. Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart: némi szemérmes habozások után igent lehelt.
Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányre-gényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott per-sze nekik. Még éjjel is olvastak.
Aztán az első csók is megtörtént. Olga egésznap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt–kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tűkörbe nézett.
Az ágyban is sokáig fensusogtak azon az estén.
– Apróra mondd el, apróra.
És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és le-hunyja a szemét, rózsaillatot érez...
– A bajusza.
– Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.
Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is kigyulladt. Azon az éj szakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.
– Te, – mondta reggel Olga, – ne szólj még róla senkinek: még az apjával nem be-szélt.
Már akkor melegen tavaszodott. Vasárnap mindig sétálni mentek, hol a vasúti állo-másig, hol a Széchenyi kertbe.
Gyuri előljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával.
Más fiatalember nem csatlakozott hozzájok sohse.
Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfé-lének.
Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két pékleányt. Gondolták: a pék bolti lá-nyoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájok.
A Széchenyi–kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogat-tak, Gyuri sört ivott, és illatos szivart szítt.
Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen is-meretlen kis cingár fiatal embernek. A fiatal emberen divatos kék zakó volt, és öblös mansetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vigan kurjantott minden do-bás után:
– Banzáj!
És a levegőbe lökött az öklével.
Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a húga mit akar.
– Ki az? – kérdezte Gyuritól – akinek köszönt.
– Karikás Marci, – felelte Gyuri –Tanítósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.
Sári hosszan nézte a fiatalembert.
Az öreg üveges másnap délután bement a pékboltba és barátságos beszélgetésben sorolta el hogy mennyit ád a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koro-nát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az építkezés. Erre a pék is elmond-ta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort meg nyolcezer koronát ereszt mindenikkel még halála előtt.
Csakhamar egy liter bor is állott előttük, és hát megegyeztek tízezer koronában, meg hogy a pék még életében átíratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fenntartásával persze.
Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintes–üveg folyadék-kal tért haza.
– Patkányméreg, – mondta. Hozzá ne nyúljon senki!
S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráírta
Patkányméreg.
Finom narancspálinka volt az, tíz éves. A pék mikor magára maradt, csöppenkint töl-tött belőle egy pohárkába, és gyönyörűséggel szopogatta,
– Fene üvegese! Tudja, hogy mi a jó!
Föltette a pintest a bolti állványnak a sarkára.
Gyuri persze másnaptól családtag volt. A helyi újságba is belekerült az eljegyzés. Éshát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.
– Állj! Végigbizsergett egész a sarkamig...
S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott.
Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen, amit egyikük érzett, érezte a másik is.
Attól fogva egyre–másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés–ibrikek az üveges boltból a pék házába. Gyuri vőlegény a karikagyűrűkkel egy szép vállkendőcskét is vett, – csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyemkendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák.
Igen tetszett a lányoknak is.
Egy borult délután a két leány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérne-műt, csipkét–mit, mindig
maguk vasalták. De hat új ing is volt a fehérnemű között, nyári batiszt–ingek, Három Sárié, három Olgáé.
Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.
– Mégse megyek ki, mingyárt esik az esső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári. Vi-gyázz: a patronok benne–vannak.
Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas ki-hűlt.
S vasalgatnak serényen.
Olga vállán az ibolyás kendőcske van, Sári csakúgy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.
– Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk azt a kendőt, – mondja Olga. De a szobai hímzéseket mind ismeri. Újat kell valamit.
– Szép papucsot, mint tavaly apának.
– Csakhogy ne őzszín bársonyból, hanem ibolyaszínből.
– Szebb lenne bordó.
– És rá sárga virágok selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?
– A suszternak meg kellett volna hoznia a cipőnket.
Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.
– Matyi! – kiáltott Olga az udvar hátaljába.
Az ölfák mögül egy álmos borzas fiacska kullogott elő.
– Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.
Sári leteszi a vasat. Fordit az ingen.
– Ő talán tudja a Gyuri mértékét?
– Megkérdezzük.
A padlásról macskasírás hallatszik.
– Jaj, szegény cica, – mondja Olga. Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.
Sári hallgatódzik.
– Ez nem a mi macskánk.
– Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.
És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas–ibolyásat leveti a vasaló deszka vé-gére. Siet a padlásra.
Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teríti. Illegeti magát a sötét kamara–ablaknak a tükörében. Akkor lép a folyo-sóra Gyuri.
Sári oda se pillant. Fogja a vasalót vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyujtja a balkezét.
Mármost a mosolygás tévesztette–e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajakára.
Sári tolta kissé, s bágyadtan bontakozott ki a karjából.
– Menjen, – rebegte, – a szobába. A szobába.
Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket: andalgott engedelmesen a szobába. Még röstelkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.
Olga sokáig időzött a padláson: kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bujt. Hívta, siccelte, – hiába: a macska nem jelentkezett.
Végre is kinyitotta a padlásablakot, s visszatért.
A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajolt arccal, piro-san.
Végre megszólalt, anélkül, hogy feltekintene.
– Gyuri bent vár a szobában.
Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.
– Isten hozott édes!
– Mért mondtad, hogy idejöjjek?
– Hogy idejőjj?
– No igen. Hát nem azt mondtad?
– Azt mondtam?
– Azt mondtad, hogy idejöjjek a szobába.
– Hogy idejöjj a szobába? Nem értelek.
– Nem értesz? Hát az imént, hogy megcsókoltalak, sohse volt édesebb az ajkad! Azt mondtad, hogy jöjjek ide a szobába.
Olga csak nézett. Az arca elfehérült.
– Megcsókoltál? – hebegte. Megcsókoltál? És én engedtem.
Gyuri már akkor észbe kapott.
Legyintett.
Nevetett.
– A manó vigyen el benneteket, hát annyira egyek vagytok...
Olga csak meredezett, mit akinek tőr álla mellében.
– No és te nem ismerted meg azonnal.
– Nem én. Dehát hogy is gondolhattam volna: az ibolyás kendő volt a vállán.
– A vállán volt?
– Hát persze.
Olga leült. Csak kókadozott, mint akinek az egészséges fogát rántották ki a bajos he-lyett.
Gyuri a vállát vonogatta.
– Hát hiába most már megtörtént... Baj is a.
Már akkor a mama is ott állt. Hüledezve nézett a leányára.
– Mi bajod?
Olga szemében megeredt az eső. A torkán mintha megakadt falatok volnának: nyelt, fuldoklott. A szeme csupa víz.
Gyuri a vállát vonogatta, nevetett:
– A folyosó olyan homályos. És hát oly egyforma ez a kettő...
Olga fellobbant:
– Dehát hogy te nem ismersz meg akkor se!... Sötétben is meg kellene ismerned! A szívednek kellene megkülönböztetni!... ha a szemed vak.
Már állva vágta ki az utolsó szót: vak. Gyuri vőlegény majd hanyatt–esett.
– Dehát... – mentegetődzött. Aztán egyszerre ő is a sarkára állt.
– Hát jó, hát haragudj. Akkor el veszem Sárit. Nekem mindegy.
Olga kínos nyak–húzódással hunyta be a szemét. Megtántorult, aztán csak dőlt...
Az anyja kapta el...
– Jézus, Mária! Meghal! Vizet! Gyuri ijedten tekintgetett jobbra-balra: kereste a kan-csót.
– Vizet! – károgta ismét a mama, Odabent a másik szobában!
A kiáltásra Sári is benn–termett. Vörös volt mint a pipacs. Aztán egyszerre olyanná vált, mint a fehér pipacs.
– Olga! Olga! – kiáltotta rémülten. Mi lelte?
S átvette az anyjától. Az anyja meg locsolta.
Olga megnyitotta a szemét. A semmibe bámult. Aztán hogy Sárit megpillantotta, az arca eltorzult.
– Kígyó! Eredj innen!
– De Olga!
– Irigyem vagy! Irigyem! De hogy ilyet... És elfancsalodott. A szeméből könynyek gu-rultak viaszszín arcán le a blúzára.
Az anya elkerekült szemmel fordult Sárihoz:
– Mit cselekedtél?
Sári valóban olyan arccal állt ott, mint a kártevő gyerek, aki várja a következménye-ket. Mégis hamarosan összeszedte magát és ijedt csodálkozással nézett:
– Én?
Olga felrobbant:
– Még azt mondja: én? Mért vetted magadra a kendőmet? Mért vetted magadra, ha nem akartad, hogy tévedjen?
Sári sápadtan pillogott.
– Ugye hogy nem bírsz kimosakodni belőle?
És Olga megint a szemére tapasztotta a tenyerét.
Gyuri eléje térdelt.
– Olga, angyalom!
– Távozzék! – hördült fel Olga. Távozzék! Ha magának mindegy, vegye el őt! Nekem ön nem volt mindegy.
S a hangja olyan károgóra vált, mint az anyjáé. A kezét úgy rázta, mint aki meg zúrta a tenyerét.
Az anya intett Gyurinak. Gyuri sápadozva állt ott, és sápadtságában a haja, bajusza feketébbnek látszott a szokottnál. Csakugyan olyan volt, mint valami kárvallott ci-gányprímás, akinek eltörték a hegedűjét. Az anya intésére fogta a kalapját s neki-ment az ajtó helyett a sifonérnak. Alig bírt kitámolyogni a szobából.
A pék is belépett. Lisztes szemöldökei összevonultak. Képedezett. Már akkor Sári is könnyezve állt ott. A tenyerét a szemére szorította.
– Nem, ezt nem bírom ki! –nyögte fájdalmasan. Meghalok. Inkább haljak meg, mint-sem hogy Olga gyűlöljön.
S ki akart menni, de az anya visszatartotta.
– Dehát hogy követhettél e olyat! Mikor tudod, hogy megtévesztheted Gyurit.
– Ártatlan vagyok...
– És a kendő? – rikoltotta Olga.
– Most már megmondom, Előtte nem mondhattam, hogy én is szerettem volna olyan kendőt. És magamra próbáltam... megint elvörösödött.
– Már kitalálta, mit hazudjon – kesergett Olga.
– Nem, ezt nem bírom ki, – vonaglott újból Sári. Haljak meg, A patkányméreg... Hova tette azt a mérget apa?!
Az apja azonban megfogta:
Dejszen az én patkánymérgemet nem iszod meg. Mi lelt benneteket?
– Hát annyi mindössze, hogy Gyuri megtévedt: ezt csókolta meg Olga helyett. Az ab-lakon vakító fény villant át, s nyomban rá mennydörgés rázta meg a ház falát.
– Szamárság, – mondotta a pék. Gyere velem a boltba.
S kézen fogta Sárit. A másik szobában megállt vele. A szemébe nézett:
– Bűnös vagy?
– Oh dehogy! Én nem tehetek róla, hogy...
– Mégis hát hogy engedhetted magad?
– Hogy engedtem? Hát tehetek én róla? Én ott vasalok, ráhajlok a vasra. Valaki jön: gondolom a cseléd, vagy Matyi. Egyszercsak átkap, megcsókol.
– Lökted volna el.
– Dehát oly hirtelen történt, és...
– Mért vetted magadra a kendőt?
– Hideg volt. A vasat nem hagyhattam ott. Gondoltam addig is, míg beküldhetek va-lakit kendőért...
– Ostobaság! Gyere a boltba.
A bolt mindig jó hely, minden gond ellen. Minden percben váltakoznak a vevők. És némelyik ott is időz. Újságokat mond, újságokat hallgat.
Az uzsonna-kifliket akkor vitték be három nagy kosárban. Még melegek voltak és ét-vágykeltően illatosak.
Sári sápadtan, szórakozottan adogatta a vevőknek.
Az eső már akkor zuborgott. Csorgó esernyők fordultak már be a boltba, és fejre vont vizes felsőszoknyák. Az ég sűrűn villámlott és dörgött.
– Felhőszakadás ez, – mondogatták a vevők.
Egyszercsak megjelent köztük a fiatal új tanító is. Az. Valóságosan. A kékzakós, nagy–mandzsettás, pillangós nyakkendőjű Karikás Marci. A kalapja csupa víz. A ka-bátja gallérja felgyűrve. Rázta a kezéről a vizet.
– Perecet kérek, – mondotta a kalapjáról a vizet lesuhintva.
Egy göngyöleg papiros is volt nála, vagy talán nem is papiros, hanem valami más hosszúkás bolti portéka. Letette a pult belső sarkára, és a ruháját törölgette zseb-kendővel.
Közben körültekintett. A szeme Sárin állt meg.
– Perec nincs ilyenkor, – felelte egykedvűen a pék. Csak télen sütünk. De sóskiflivel szolgálhatok.
– Hát az is jó lesz. Megengedik, hogy itt egyem meg? Az esernyőmet otthon hagy-tam.
– Tessék, – felelte a pék.
Sári széket hozott a szobából.
– Tessék, – mondotta nyájasan.
S visszatért a szobába.
A tükör elé állt.
A tükör igen sápadt arcot tükrözött, s a két szem alatt vörösséget. De azért az arc csinos volt. Sári legalább meg volt véle elégedve.
Vizet öntött a tenyerébe, és meglocsolgatta a szemét. Az arcát meg úgy megdörzsöl-te törülközővel, hogy kipirosodott.
Újra a tükörbe pillantott, s visszatért a boltba.
A tanító még ott ült. Nézte az ablakon át az időt. Csak akkor, hogy Sári visszatért, akkor változtatta meg a néznivalóját.
Sári nyugodtan és szomorún adogatta a kifliket a vevőknek.
S nem is beszéltek többet. Az eső elszűnt.
Karikás köszönt, elment. Mikor az üvegtáblás ajtót bevonta maga után, még egyszer Sárira pillantott.
Ha nem történt volna az a kis háborúság, Sári bizonyára örömmel újságolta volna meg a húgának, hogy megismerkedett a kis tanítóval, Karikással, s nagy tünődések következtek volna. Így azonban bágyadt volt és csupa aggodalom nehezítette. Olga igen haragszik. Megbékül–e?
Talán soha.
Benézett a belső szobába.
Olga a díványon feküdt. Az arca zsebkendőbe volt temetve.
Az anyjok ott ült az ablaknál és szomorú arccal varrt. Az urának a nadrágjára varrt gombot, a tavaly nyári muszkavászon nadrágjára.
Intett Sárinak, hogy ne zavarja Olgát. Sári könnyes szemmel fordult vissza. Megállt az ebédlőben, mert nagyot villámlott, s olyan dördülés következett utána, hogy az ab-lakok is rezegtek. Sári halk Jézust mondott a villámláskor és keresztet vetett magára.
A cselédleány benyitotta az ajtót.
– A suszter van itt: meghozta a cipőket.
Ahogy újra villámlott, az is Jézust mondott s keresztet vetett.
– Ide vezesd be, – mondta Sári. Egy szennyes emberke lépett be. Zöld kötény volt előtte. A kötényből két pár sárga cipőt vett elő.
Sári búsan pillantott a cipőkre. A kezébe vette az egyiket és megnézte.
– Micsoda vastag talp...
– Hát nem papiros.
– Mégis: vastag. Harminchetes? Leoldotta a cipőjét és felhúzta az újat. Nézegette, mozgatta benne a lábát.
– Jó, – mondta szomorún, – csak nehéz.
Máskor visszaadta volna a cipőt, mert hiszen valóban keményes talpat szabott rá a suszter. De fásult volt, nem akarta hogy a suszter feleseljen vele.
– A számlát majd reggel, – mondta bágyadtan.
A másik párt nem volt szükséges felpróbálnia. Olgának éppen akkora a lába. S rajta hagyta a lábán az új cipőt. Visszatért a boltba.
Nem csekély meglepődésére a kis tanítót megint ott–látta. Csakhogy már a pult mel-lett ült és barátságosan beszélgetett a pékkel.
De még inkább meglepődött, hogy a patkánymérget is ott látta a pulton, mellette két üvegkupicát. Az apja nagy vigyázattal csöpögtetett a sárga színű méregből a pohár-kába.
A tanító fölkelt Sári láttára és mosolygott..
– Itt feledtem a kottapapírosomat a pulton, – mondotta olyan hangon, mintha már ré-gen ismernék egymást:
A pék bemutatta:
– Kerekes vagy Karikás, mi is?...
– Karikás Márton,– javította az ifjú.
Sári szótlanul nyújtott kezet, s a pult mögé állt az apja mellé.
– Mostanában kerültem ide, – csevegett az ifjú. Szép ez a városka: csupa élet. És épp az imént mondtam a kedves atyjának, hogy én is beálltam a benetei vadásztár-saságba.
– Vizslája van a tanító úrnak, – mondta a pék, – és együtt járunk majd...
– És mikor nem érek rá, szívesen átengedem. A kutyának is jó. Pogácsa–alakú bá-dogszelencét vont elő a zsebéből és cigarettát sodort.
Sári csak nézett rá.
Nem is hallotta jóformán miket mondott a fiatalember. Csak a vadásztársaság szóra pillantott egyet. Eszébe jutott, hogy az apja rábízta a puskáját, és ő a fára akasztotta. No azt ellepi a rozsda, ha meg nem törüli. Már mozdult is volna, hogy érte menjen, de arra gondolt, hogy még egy szót se szólt. Pedig a tanító olyan melegen várakozón nézegetett reá. Hiába: mintha be volna dugulva a torka, mintha a feje olyan volna, mint a bútorozatlan szoba: mit mondhatna?
És csak nézte a fiatalember mozgékony sovány kezét, amint a cigarettát sodorja, nyalintja, ajka közé igazítja és rágyújt.
S a kis tanító is csak nézte–nézte őt félszemmel, mint a lúd az eget, s végre is illőnek érezte, hogy szóljon, miért nézi annyira.
– Láttam már magát, – mondta lepöccintve a cigarettája hamuját. A Széchenyi–kertben, a kedves testvérével. És csodáltam, hogy annyira hasonlítanak egymásra.
Sári ezerszer hallotta ezt a mondást, de sohse volt olyan kellemes neki, mint most.
– Persze, hogy hasonlítanak, – dörmögte elfelhősödött homlokkal a pék.
És kedvetlenül mozgatta lisztes szemöldökét.
Az ifju tovább csevegett:
– Az igen kellemes lehet. Mondják, hogy az ikrek két testben egy lélek. Maguk is any-nyira szeretik egymást?
– Mink is, – rebegte Sári.
És az ajkába harapott, hogy visszatartsa a szemébe törő könnycseppet.
– Boldog élet, – sóhajtott a kis tanító. A leányok élete egyáltalán boldog. Az életnek a kellemesebb része az övék. Mi kell a lánynak az életből? Regény és tejeskávé.
Sári szomorú szemmel mosolygott.
– Más semmi?
– Hát micsoda? Az a másmicsoda benne van a regényekben. Nekem is vannak le-ánytestvéreim. Azoknak nem kell egyéb, csak regény. De csak olyan regény, ame-lyikben legalább is egy grófkisasszony szenved és végül férjhez megy. De két gróf-kisasszony jobb.
A hangja gúnyos volt, de tetszett Sárinak. Micsoda eszes ember! – gondolta. S alig mert szólani.
– Hány húga van? – kérdezte tartózkodón.
– Kettő, meg egy néném. De az már férjnél van. Látná a két húgomat milyen csinos lányok.
– Szeretik egymást? – kérdezte Sári szomorún.
A tanító vállat vont.
– Szeretik. De azért mindig veszekednek.
És nevetett.
– A lányok olyanok, – mondta a pék. Összevesznek s megint megbékülnek. Tessék ebből a patkányméregből.
Sári búsan nézett maga elé. Azután megint a fiatalemberre fordult a tekintete.
Karikás úr úgy itta a patkánymérget, mint a Szahara.
– Én ritkán olvasok regényt, – mondta Sári. Csak néha délelőtt. Mert tizenegy tájban nem nagy a forgalom, s akkor magamban üldögélek itt: olvashatok.
Elhalkultan mondta, és színlelt egykedvűséggel: magamban üldögélek itt, de mégis ez a három szó mintha meleg lehelettel lebbent volna el az ajakáról. A tanító szeme megcsillant.
– Nohát én meg hozok, – mondta hévvel. Van egy kitűnő regényem. Abban is talál grófnét. Mi is a címe? Meg–álljunk... A manó tudja. De Düma írta. Szereti Dümát?
– Nekem mindegy, – felelte elmosolyodva Sári. A nevet én nem nézem; – csak az a fő, hogy...
– Szerelem legyen benne! És ismét nevetett.
Sári mellén valami boldog áramlat ömlött végig, valami olyan édes, mint melegtava-szi napon, a virágon lengedező szellő:
A pék is elmosolyodott. Azonban lisztes két szemöldöke gondolkodva emelkedett fel-jebb. Mi fizetése lehet az ilyen tanítófélének? Nem lehet bőséges, de mindig biztos. És hát ha Sári tanítóné lesz, legalább teljesedik az asszonynak is a kedve.
– Tessék ebből a patkányméregből.
– Nem, köszönöm elég volt, – felelte a tanító.
És az órájára nézett.
Már homályosodott a bolt.
Sári is gondolt arra, hogy meggyújtja a lámpást. De attól tartott, hogy a tanító csak ott–feledkezett. S elmegy, ha lámpagyújtást lát.
A tanító azonban hogy az óráját megnézte, lámpagyújtás nélkül is fölkelt.
– Most már mennem kell, – mondta. Sok még a dolgom.
S meleg kézszorítással vált el Sáritól is.
– Derék kis legény, – szólalt meg aztán a pék. Józan és szorgalmas. Tedd azt a pá-linkát fel oda az állvány sarkára.
Sári nem felelt. Már Olgára gondolt és mély szomorúság lankasztotta el minden tag-ját.
Hogy sietett volna be Olgához, ha nem történik az a kellemetlenség! Mégis bement. Talán már elsírta a mérgét: a nyakába borul és megkéri li. Lábujjhegyen osont át az ebédlőn, s megállt a hálószobájuk ajtajánál. Fülelt.
Semmi hang. Benyitott.
Olga még mindig ott feküdt a díványon, arccal a zsebkendőjében.
Az anyja akkor gyújtotta meg a lámpást.
Sári állt és nézett.
Az anyja fogta a lámpást és elment vele Sári mellett. Rá se pillantott.
Vajon ő is haragszik–e már? Talán Olga elmagyarázta neki, hogy a megtévesztés nem lehetett másképpen, csak szándékosan.
S elvörösödött.
Mély bűntudat nehezítette el. Letérdelt a dívány mellé és ráölelkezett Olgára.
– Olgám...
Csupa bűnbánat és bocsánatkérés volt a hangja. Gondolta: Olga nem fog felelni, de végre is meglágyul.
Soha nem történt, hogy haragudtak volna egymásra. Soha.
Olga megmozdult. Olyan vadul lökte le magáról a Sári karjait, mintha kígyó ölelte volna át.
– Eredj innen!
És újra nagy sírást kezdett.
– Nem ismerlek, nem. Soha többé! Az anya benyitott. Hívón intett Sárinak. Kivonta a szobából.
– Hagyjad, – mondta halkan. Igen megbántottad. Várd meg míg ő szól. Sári köny-nyezve nézett maga elé.
– Dehát mivel bántottam meg?
– Ő tudja. Ha nem volnál bűnös, nem érezne bűnösnek. Gonoszság volt amit csele-kedtél.
És az ő szemében is könnyek jelentek meg.
– Közéjök furakodtál. Elrontottad a szerencséjét! Mármost vége. Olyan férjet nem ta-lál többé.
– Gyuri meg fog békülni, – nyögte Sári.
– Lehet. De Olga nem békül meg véle. Ő nem hiszi, hogy Gyuri teljesen ártatlan. Csapodárnak gondolja. Hiszen Gyuri maga is mondta, hogy neki mindegy, csak azt ne mondta volna.
A pék bedörgött az ajtón:
– Lámpást! A teremtésit, hoztok már ide is.
Szomorú est volt az. Olga nem ült az asztalhoz. Csak hárman beszélgettek. A szülők korholták Sárit. Sári sehogy nem vállalta a vétket.
Végre is a pék megbőszült:
– Eredj: kérleld meg! Belépett maga is Olgához.
Olga még mindig ott–feküdt. Bizonyára hallotta a beszélgetést. De csak víz volt az a keserve malmára. Sírt gyötrelmesen.
Sári ismét letérdelt, átölelte:
– Olgám, egyetlen Olgám!
Olga eltaszította magától, hogy csak–nem hanyattesett.
– Gyűlöllek!
– Olga! – károgott rosszallón az anya.
Az apa felfortyant:
– Micsoda beszéd ez! Azonnal megöleled Sárit, és megcsókolod. A teremtésit! Aka-rom! Parancsolom!
Olyat toppantott, mint az elefánt.
– Nem bírom! – nyögte Olga, olyan hangon, mintha gyökerestől szakították volna ki a szívét. Soha! Soha többé!
– De én parancsolom!
– Öljenek meg, öljenek meg inkább! Mindig engedelmes voltam, de inkább haljak meg, mint semhogy ezt a gonoszt... Nem testvérem ez, nem testvérem!...
A pék szinte megtántorult, elzöldült:
– Nohát akkor ki a házamból! Takarodj ki!
A felesége átfogta.
– Hagyjad. Nincs ez most eszénél,
Legalább te légy okos. Hiszen megüt a guta, ha igy mérgelődöl.
A pék valóban úgy zihált, mint a hóban rekedt lokomotív. A felesége átvonszolta nagynehezen az ebédlőbe.
Sári is eltámolygott. Beült a sötét boltba, és ott sírdogált. Csak órák múlva tért vissza, mikor már az anyja szólt neki, hogy lefekszenek.
Betért a szobácskájokba. Nem is lepődött meg, hogy Olga a díványra ágyalt magá-nak.
Ő tehát maga fog hálni az ágyban. Olga még mindig züpögött.
Sári sápadtan, fásultan vetkőzött le. Gépi mozdulattal oldotta meg a haját, s rázta szét a vállán, s mély sóhajtással fordult az ágyába.
De nem tudott aludni.
Olgának minden szippanása a szívébe nyilallt. Még a tanítót is elfeledte. Tizenegy tájban Olga elcsendesült. Sári felkönyökölt az ágyában.
A ház már csendes volt, csak a hálószoba órája petyegett halkan. A hold besütött az ablakon át. Sári csak akkor látta, hogy nem bocsátotta le a kárpitokat.
De mégse mozdult. Az elméje sokkal inkább meg volt terhelve az átélt keservekkel, hogysem a kárpitokkal is törődött volna.
Olga még apai parancsra se bocsátotta meg neki. Micsoda szörnyű jelenet volt! De ha csakugyan kiűzte volna az apja Olgát, vele ment volna. Mögötte járt volna, kö-nyörgött volna:
– Engedd, hogy kutyád legyek.
A gondolatai gyötrelmesekre változtak.
Olga nem fog megbocsátani többé!
Nem, soha!
S a maga mellében érezte az Olga mellében égő méregnyilat, az olthatatlan gyűlöle-tet. Mert mindenkinek hazudhatott: így történt, úgy történt, csak Olgának nem hazud-hatott. Olga átlát ő rajta. Sötétben is tudná a hangja rezgéséről, hogy igazat mond–e vagy nem. Olga tudja, hogy szándékosan tévesztette meg Gyurit. Gyalázatosság volt!
S az arcát a tenyerébe temette. Szinte marta a szégyen.
Mit gondol Gyuri?
Ó förtelem!
És most már mindennek vége! Olga nem fog férjhez menni. Leányfővel hervad el. És élnek majd egy födél alatt szótlanul, mint Vértesi ügyvéd a feleségével immár tizenöt esztendeje.
A májusi hold széles fehér világossága elterült a szobában az asztalkán át a dívány-ra, és a díványon Olgának az arcára is.
Olyan volt Olga, mint halott. Szép szőke halott, akinek a haját még nem igazgatták rendbe.
Bár én is így feküdnék, – gondolta Sári. De én igazán holtan. Mert mi jó várhat ránk az életben? Holnap ha fel is kelünk, Olga nem néz rám, és nem szól. És ez így lesz holnapután is, azután is, mind élethosszat. És élünk egy födél alatt, Olga mindig né-ma vádló szemmel lelketörten, én meg örökkön a gyalázat bélyegét viselem az ar-comon.
A gyászos csendben egy szú kezdett percegni. S az a percegés is olyan szomorú volt.
Sári könnyezett.
Jobb a halál az életnél! Ha már egyszer a lelkén olyan seb esett, amelynek nincsen gyógyulása, jobb a halál!
A méreg ötlött az eszébe.
Milyen jó, hogy előtte ittak belőle. Nem, méreg nincs a háznál.
A kút se mély.
Ha beleugrana, talán nyakáig érne a víz: kihúznák és nevetnék. Egy rút nátha lenne mindössze a következménye, és Olga még inkább gyűlölné.
– Komédiás, – gondolná, – hiszen nemrég tisztították a kutat, tudta, hogy nem mély.
A puska!...
Künn van még most is az eperfán...
Azt be lehet hozni, el lehet sütni...
Csak egy durranás...
”Circumdederunt me... „
A szú halkan percegett. A hold elvonult már az Olga arcáról, de még mindig világo-sodott a szobában.
Sári csak könyökölt.
Így megválni az élettől, ilyen fiatalon! Meghalni, mint a virágában elfagyott rózsabo-kor... Nem viselni többé szép uj ruhákat... Nem fésülködni többé gyönyörködő arccal a nagytükörben... Nem szagolni többi ibolyát és nárciszt és édes kis gyöngyvirágot... Ily fiatalon! Hiszen nem is ízleltem meg az élet mézét, csak egy eltévedt csókban. Mégis kell, kell!... Az ő élete most már csak egy fakereszt lesz. Egy farereszt, ame-lyen pókhálót lenget a szellő.
De hátha Olga mégiscsak megbékül? Nem: Olga minden mást megbocsátana, csak azt nem bírja el, hogy az ikertestvére a vele egy lélek–testvér álnok volt iránta.
Nehéz kábulat ereszkedett reá. A szeme elnehezült és behunyódott. S mégis olyan volt, mintha látna. Látná az eget sötétkék bársonynak: s rajta a Napot és Holdat egy-szerre. S mintha hang hallatszanék a magasból.
– A Nap én vagyok.
És ő nehéz mellel felelné halkan:
– A Hold én vagyok.
S íme nagy fekete olló jelenik meg az égen, nem is olló, hanem koppantó. Eloltja a holdat.
Tudja, hogy álmodik, s mégis ébren van.
S lát egy nagy folyót, fekete nyárfák és fekete fűzbokrok között. A víz tompán fénylik, mint az olvasztott ólom.
Tutaj jelenik meg rajta, s a tutajon egy köpönyeges vagy szűrös tót. Nagykalapú. A tót áll és kormányozza a tutajt. S mintha az ő ágya vízparton volna a füzesben, s a tutaj feléje közeledne.
A tót arca hozzá fordul és ő megismeri a Halált.
És a Halál szól:
– Érted jöttem.
És ő nem bír felelni, csak néz dermedten.
A Halál pedig újra szól:
– Miért késel? Neked nincs helyed többé a világban.
Megrázkódott.
Álom volt, – rebegte, – álom. De a hívó szó igaz. Nincs helyem többé az élők világá-ban. Olga gyűlöl.
A szemepillája megint leereszkedett, de küzdött az álom ellen:
– Nem, nem alszom el: nekem az éjjel meg kell halnom.
S látta már magát, amint fekszik szép ezüst koporsóban, koszorúsan, sok, sok virág között. Mindenki megnézi majd és sajnálgatják.
Milyen szép leány volt, és milyen fiatal! .
Kár érte!
És a kis tanító is eljön és szomorúan néz majd reá. Talán egy könnycsepp is lesz a szemében. És mikor temetik majd, – szép bús muzsikás temetés! – Mindenki megsi-ratja.
Fölkel.
Csak állt a szoba közepén, mint egy rámából kilépett szőke angyal, aki elvesztette valahol a szárnyát.
Az óra halk zengéssel vert kettőt a szomszéd szobában.
Már két óra?
Tehát, már az apja a műhelyben dolgozik.
Papucsot öltött, magára terítette a paplant.
Az anyja szobáján kellett átmennie. Tudta, hogy ott nyitva van az ajtó, a konyhaajtó is. De a cseléd mindig mélyen alszik.
Ismét levetette a papucsot. Az ajtót lassú nyomással nyitotta meg, mezítláb lopódzott át a szobán és a konyha hideg tégláin.
Az anyja nem ébredt fel. A cseléd horkolt.
Az udvaron hűvösség borzongott át a tagjain. A levegőben friss tésztaszag terjengett. A műhelyajtóból vörös fény sugárzott a külső sötétségbe. Rekedtes férfihangnak a dalolása hallatszott a műhely mélyéből:
Kósza felhő, bárány–felhő:
ami elmúlt, vissza nem jő...
Sári melle elnehezült.
Újra felvonta a papucsot és halk csoszogással lopódzott az eperfához.
A műhelybeli hang újra nótába fogott: a Lili–keringőbe.
Ó mily bohó valék!...
Sári megrezdült.
Tudná az a legény? Gúnyolódik? Tehát már mindenki tudja?
És talán már az este pletykáztak is itt–ott a városban:
– Sári megcsókoltatta magát. Óh a szemtelen!
És holnap megint pletykáznak. Micsoda gyalázat!
Megrázkódott.
Leakasztotta a puskát. A puska vasának a hidegsége végigborzongatta. És mintha a súlya a puskának tízszer akkora volna, mint szokott lenni.
A műhelyből az apja dörmögése hallatszott. Odatekintett, a fához húzódott.
A műhely vörös párás világosságában félmeztelen férfiárnyékok sürgölődtek. És egy kis árnyék is, a kis inas. Az is meg fogja őt siratni. Mert ha meg–szidogatta is olykor, gyakorta dugott neki datolyát, almát, pogácsát.
Amint ott állt, a puska lebillent a kezében.
Valami toccsant előtte. A sötétben nem látta, hogy a puskacsőből loccsant ki valame-lyes víz. Azt gondolta, béka, Ijedten hágott félre. A paplant feljebb vonta a lábán, ne-hogy besározódjék. A papucsot a konyhába hagyta, s halk lábon tért vissza a szobá-ba.
Odabent letámasztotta a puskát az ágyhoz. Állt mellette, bámult maga elé. Azután a fehérneműs szekrényhez lépett. Ott feküdtek már rendben a délután vasalt szép új csipkés batisztingek. Elvette a legfelsőt. A rajtalévőt felgombolta a vállán, s lebocsá-totta. Az újat vette magára.
Azután meggyújtotta a gyertyát. A másik tartóba is tett gyertyát. Azt is meggyújtotta. A két gyertyát odatette az éjjeli asztalra.
Olgára nézett hosszan, búsan.
Olga csakúgy feküdt, mint előbb, csakolyan fehéren és szenvedőn, s mintha rajta volna az arcán még altában is az a jeges gyűlölet, amellyel kétszer ellökte.
Leült a tiszta ingben az ágy szélére és felhúzta a puskát.
A kakas hidegen halkan kattant.
Kétszer kattant.
Kinyújtotta a kezét, hogy eléri–e a ravaszt?
A csövet a bal mellére illesztette.
Újra nyújtotta a kezét a ravaszért.
Nem érte el.
Fölvette az egyik cipőjét, az újat: próbálta, hogy eléri–e? A cső vége a bal cicije alatt, s jobbjával nyúlt, nyúlt a cipővel be a puska ravaszához.
A puska nagy dördüléssel elsült.
Csak egy nagy ütést érzett a mellén, s többet aztán nem tudott magáról.
Pedig hát nagy sikoltozások következtek.
Olga mintha rugók dobták volna fel a díványról, úgy felszökkent a dörrenésre.
A következő percben már sikoltott, és Sárihoz ugrott. Az ing eleje lángolt a Sári mel-lén. A szobában füst és puska–porbűz. Olga rákapdosott az ing tüzére, elverte, el-nyomta, és megint sikoltott.
– Sári!... Meghalt!... Segítség!
Nohát hogy ott micsoda zavarodás következett, micsoda szaladgálások, ájuldozások, arról jobb nem beszélni.
Csak a pékben maradt annyi lélekjelenlét, hogy az egyik gyertyát fölvette és megnéz-te közelebbről a Sári sebesülését.
Tenyérnyi feketés mocsok az ingmellen, de csak kevés vér. Inkább csak pirosság, ahol az ing égése megpörkölte a testet.
– Vizet! – kurjantott a cselédre. És orvost!
Hát szerencsére a puskában a patron átázott volt, és csak kevés puskapor lobbant fel benne. De persze az is nagyot durrant. S talán lökött is. Lehet, hogy annak az ere-je lökte mellbe szegény Sárit. Néhány szem sörét is benyomult a bőr alá, de azt az orvos mingyárt kipiszkálta, kimosta.
A vőlegény már korán reggel berontott a boltba. Sápadt volt, és rémült szemű. Kalap se volt a fején, se nyakkendő a nyakán, a markában azonban egy csomó gittet szo-rongatott. Nem is köszönt, csak mingyárt kiáltott, ahogy berohant.
– Olga? Ugye Olga!?
S remegett, minta nyárfalevél.
A pékné maga állt a pult mellett. De a szobából kilépett Olga is. Csak a nyakába bo-rult a vőlegényének.
– Nem én. Szegény Sárink, – sírta, – szegény Sárink. Én vagyok az oka. Az én osto-ba féltékenységem... Győjjön, nézze meg szegényt.
Bementek a beteghez.
A pék ott ült mellette sápadtan, és aggodalmas szemmel, az ágy szélén. Őmaga fe-héren, mint egy beteg galamb, feküdt hanyatt az ágyban.
De ahogy Gyurit meglátta, behunyta a szemét s elpirult. A tenyerét a szemére szorí-totta.
– No hogy van? – lehelte pislogva Gyuri.
– Már aludt is keveset, felelte a pék, – de az égés...
Gyuri közelebb lépett:
– Bocsásson meg Sárika, – esdekelt remegő hangon, – bocsásson meg. Tévedtem, hát tévedtem... Az idő borult volt, és az a fene kendő...
Idegesen nyomkodta a baltenyerében a gittet a hüvelykujjával. Aztán egyszerre mintha megharagudott volna, a pékhez fordult:
– Egy héten belől meg kell lennie az esküvőnek! Azt hiszem maguknak is ez a véle-ményük. Megleszünk addig az én kis legénylakásomban.
És a nyitott ablakhoz lépett: kidobta a gittet.
A pék a fejét rázta:
– Míg Sári meg nem gyógyul addig nincs vigalom. Az orvos azt mondta, hogy leg-alább is két hét kell.
– Hát jó: mondjuk, két hét, de tovább nem halasztjuk. Én bizony nem válogatom min-dig a maga leányait!
Sári bágyadtan mosolygott. A kezét nyújtotta Gyurinak:
Hívja meg a lakodalomra, – rebegte, – azt a barátját is: azt a kis tanítót...
________________________________________
Legépeltem: 2004-ben Kiss György csuszem@vnet.hu
javítva: 2010. február 22-én
Zivatar pékéknél
A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.
Persze csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.
– Három szép zsemlyét, Sárika. Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:
– Ugyan ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?
A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.
– Magam se tudom, csak tudom.
De néha azt mondja:
– Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is ma-gasabb, és az arca keskenyebb. Aztán Olga indulatosabb, Sári csendesebb.
Néha azonban megvallja:
– Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reg-gel, mikor még kócosok. Olyankor én is csak azt mondom:
– Sári!
S ha bővebben szól rólok, így beszél:
– Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert mikor születtek, kötöttünk ugyan rájok pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mingyárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy Janicsekné melyik is a Sári? – hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: – Ez a kék-pántlikás talán. Másnap már a piros pántlikásat bizonyítgatta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Ol-gácska. A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra. Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kékszemű és hát rózsaszín bársony–arcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppen hogy vékonykák: kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két ével is, mint amennyik voltak.
De eleven és pajkos mind a kettő. Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megoszthatják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólítják a biblia–órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólítják felelésre a törté-nelmi órán, Olga, feleI.
Úgy is történt.
A bibliaórán a tanító szólott:
– Csetneki Olga.
S fölkelt a másik.
Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.
A tanító elégedett arccal néz reá. Az iskolások azonban elképedve hallgatják.
Egyszer aztán az egyik megszólal:
– Tanító úr: Sári felel Olga helyett.
– Egy órai bezárás! – dörgött az ítélet, – és ott térdelsz a kályha mellett!
Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak. A tanító maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepődésére ott látta térden Olgát is. Ott sírdo-gáltak mind a ketten a kályha mellett.
– Hát te mért nem mentél haza?
A leány könnyes szemmel pillogott. Hiszen nem is lehet másképp, csak úgy hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.
Ha együtt voltak és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az ablakon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a díványon ültek, mindig ölelke-zetten éltek egymás mellett.
A kezök szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a félkar ráfonódott a másikra.
Ruhát is egyformát, azonos színűt viseltek kicsi-korukban. Csak később találták ki, hogyha más–más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, fodorították.
– S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egy-formák, mind két zsemlye, vagy két szép őszibarack. Még a hangjok is egyezett. Az igazat megmondva nem volt valami szép hangok: kissé rezes volt. De az anyjoknak a hangját se metszették tilinkófáról: bizony ha hangosan beszélt az anyjok, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.
Dehát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel: minden leány rózsa. Csak az a fő mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.
Egy márciusi napon ahogy Olga ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.
Sári kérdőn néz rá.
Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke májat elfelezi, és a Sári tányérjába teszi.
Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.
De csak gondolkodik. Egyszer aztán megszólal:
– Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, hogy fésülködjünk egyformán, és ne cserélgessük a ruháinkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.
Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy ők egyformák, inkább tet-szett nekik.
– No úgye, – károgott az anyjok, – most már magatok is látjátok.
– Hányszor mondtam én is,– dörmögött álmos szemmel az apjok. Mert az apjok min-dig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyett csak a két lisztes szemöldökét emelgette.
– Jó, – felelte nyugodtan Sári, – hát akkor holnap majd én a nefelejcsszín ruhát ve-szem fel, te meg a fahéjszínűt.
– Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.
Ez a nem, megint furcsa volt Sárinak.
Sohse mondták ők azt egymásnak, hogy nem.
Csak pillogott Olgára.
Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak anynyit tudott, hogy valami történt.
A boltban történt, mert másutt nem történhetett.
És azt ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.
Alig is várta, hogy magukra maradjanak.
Ebéd után az anyjok le szokott feküdni, az apjok meg pipára gyújtott és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az or-vos rendelte, hogy túlságosan el ne hízzék.
Hát Sári nagysebten letakarította az asztalt, – azt is felváltva végezték, – s visszatért.
Átölelte Olgát:
– Mi történt?
Olga pillogott, habozott. Aztán elmosolyodott:
– Nagy valami, – mondta halkan, titokzatosan, – nagy valami! (És fontoskodva emel-gette az orrocskáját).
– Hát úgy tíz óra tájt képzeld ki lép be? Üveges Gyuri.
Sári csak nézett.
Az üveges legidősebb fiáról volt szó, Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Há-rom évvel idősebb volt mint ők: a negyedikbe járt, mikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosó-nak az ajtaja mögé bujt és hátba buffantotta a belépőt.
Egyszer őket is, mind a kettőjüket. Aztán nagypajkos rikoltozó kamasszá nőtt. Az ap-ja befogta inasnak az üveges boltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájok se hederített. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba. Mindössze egyszer történt, őszszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül mintha rájuk súj-taná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek múlva is tűnődtek rajta:
Vajon csakugyan besújtott volna–e követ?
Aztán egyszercsak eltűnt a fiú a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvittek katonának.
– Megjött, – ujságolta örömmel Olga. – De látnád micsoda nyalka fiatalber lett az.
Sári bámult, pillogott.
–Nagy?
Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.
– Most is olyan barna?
– Még barnább: mert már bajusza is van. Szép–fekete finombajuszkája. Pödri.
Már akkor tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatal embereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házas ember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre.
De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:
– A patikus–segéd. Új nyakkendője van.
Vagy:
– Bandi. Kár hogy csak molnár.
Vagy:
– Bozóki írnok. Szép fiú.
S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott. Olga tovább–beszélte az újságot:
– Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: – Egy zsemlyéért futottam át, mond-ta. És rámbámult: – Jaj Olgácska, – mondta, – de megnőtt!
De micsoda gyönyörű leány lett magából! Kezet szorítottunk.
És Olga piros örömmel nézett Sárira. Sári is megszínesült kissé. Kezdte már őt is ér-dekelni az üveges ifjú.
– De hogyan szólíthatott téged a neveden?
– Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztet-ni.
Hazudott.
– Mért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.
– Hazudott.
– Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyílt szemmel:
Hát ő nyílt szemmel hazudik. No és aztán?
– Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tizórait és hogy most meg rászakad a boltnak a gondja: az apja nekiadja.
– Nekiadja?
– Neki. Maga ura lesz.
– Na és?
– Hát tudod, amíg beszélt úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan... . selymesen...
Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsi-koruk óta. Egy székre is vetkeztek. Amelyikök korábban kelt, fölvette a székről a felső–ruhát; termetre is azonosak voltak.
És még az ágyban is Gyuriról suttogtak.
– Vajjon eljön–e holnap is? – kérdezte Olga. Holnap tízkor megint én leszek a bolt-ban.
– Jó. De szólj aztán ha jön.
– Szólok.
Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt he-gyesre fenve, valami rózsaillatu pomádéval, ugy hogy háromméternyire meg lehetett érezni.
És még tovább időzött a pék boltban, mint az előbbi napon.
Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.
A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.
– Az üveges állhat harminc ezerig, – mondta a pékné.
– Hát hatvanezerig!? – csapta feljebb a hangot a pék. A háza maga megér tízezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.
– De iszik.
– Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. És hát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiu.
– Én nem bánom, – felelte ásítva a pékné. Ugyan jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...
– Ah, ménkűt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.
A pékné sóhajtott:
– Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégis–csak... .
A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mingyárt figyelmeztek.
Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.
– Rólad van szó, – susogta Olgának.
Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.
Mikor visszatért, egész testében remegett.
– Jaj, – mondta édes sóhajtással,
– Gyuriról, beszélgetnek.
Másnap mind a két leány ott volt már tíz órakor a boltban. Olga az előbbi–napi babos ruhájában, Sári a fahéjszínűben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.
Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga.
Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.
Mama kiment a boltból és Sári is kiillant.
Öveges Gyuri negyedórahosszat ott csevegett.
Persze amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.
– Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kel-lett kivennem a kezemet a kezéből.
Sári csillogó szemmel hallgatta.
– Te, – mondotta vidáman. Holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...
Olga a fejét rázta.
– Nem, az nem lenne becsületes eljárás, – felelte komolyan.
Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:
– Hogy tetszik neked? Ugye nagy változás?
Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:
Olyan mint valami cigányprímás.
Olga megint elkomolyodott:
– Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.
És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.
Másnap tízkor persze megint csak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.
Akkor már félóra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy hogy már érte küldtek.
A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegomba-leves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.
Sári már akkor megint tudta a gondolatát.
– Nem jött el ma? – kérdezte halkan.
Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:
– Nem.
S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedighát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.
– Ma se jött el? – kérdezte Sári.
– Nem.
S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszinüt.
Sárinak a babos maradt.
A boltban aztán mi történik? Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszo-nya, egyszercsak elbámul:
– Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!
– Lehetetlen! – hebben meg a pékné s Olga is.
Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy serteszál, amikor a szakácsné húzza–húzza a cérnát, s kihúz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.
– No ez szörnyűség! – képedezik a pékné. Bizonyosan valamelyik legény...
– Az inas, a Matyi! – szól haragosan Olga. Az olyan rendetlen!
S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.
– Mi az? Mi történt mama? – kérdi Sári a szobaajtóból.
– Képzeld, – mondja a pékné, – ezek a legények...
S nagyharagosan ő is elgőzöl ki a hátsó ajtón az udvarra, a műhelybe.
Abban a percben csendül a boltajtó s lép be Gyuri.
Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.
Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyújt Gyurinak:
– Zsemlyét? – kérdi kedvesen.
– Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.
És nézett selymesen.
Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta: nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesítette.
– Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, – mondta forrón a legény. Tudja hetivá-sár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tíz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...
Fölemelte a leány kezét s megcsókolta.
Sári ijedten rántotta el.
– De Gyuri...Maga téved!
Gyuri, zavarodottan pislogott.
– Jaj, – mondotta halkan, – csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.
S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.
– Én válasszak?
Sári visszavonult a szobába. Napestig furta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot.
Dehát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte.
Hallgatott.
Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.
– Majd ha asszony lesz, – gondolta, – megmondom neki.
És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:
– Képzeld: megcsókolta a kezemet.
Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap két-szer is szedett belőle.
A közleni valók aztán napról–napra érdekesebbek voltak.
Gyuri már délutánonkint is eljárt hozzájok, félórára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje és nyujtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott–maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt: kiment kisidőre, hogy bizalmas szavakra is le-gyen Gyurinak alkalma.
Gyuri már egy hét múlva vallott. Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart: némi szemérmes habozások után igent lehelt.
Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányre-gényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott per-sze nekik. Még éjjel is olvastak.
Aztán az első csók is megtörtént. Olga egésznap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt–kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tűkörbe nézett.
Az ágyban is sokáig fensusogtak azon az estén.
– Apróra mondd el, apróra.
És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és le-hunyja a szemét, rózsaillatot érez...
– A bajusza.
– Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.
Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is kigyulladt. Azon az éj szakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.
– Te, – mondta reggel Olga, – ne szólj még róla senkinek: még az apjával nem be-szélt.
Már akkor melegen tavaszodott. Vasárnap mindig sétálni mentek, hol a vasúti állo-másig, hol a Széchenyi kertbe.
Gyuri előljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával.
Más fiatalember nem csatlakozott hozzájok sohse.
Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfé-lének.
Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két pékleányt. Gondolták: a pék bolti lá-nyoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájok.
A Széchenyi–kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogat-tak, Gyuri sört ivott, és illatos szivart szítt.
Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen is-meretlen kis cingár fiatal embernek. A fiatal emberen divatos kék zakó volt, és öblös mansetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vigan kurjantott minden do-bás után:
– Banzáj!
És a levegőbe lökött az öklével.
Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a húga mit akar.
– Ki az? – kérdezte Gyuritól – akinek köszönt.
– Karikás Marci, – felelte Gyuri –Tanítósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.
Sári hosszan nézte a fiatalembert.
Az öreg üveges másnap délután bement a pékboltba és barátságos beszélgetésben sorolta el hogy mennyit ád a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koro-nát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az építkezés. Erre a pék is elmond-ta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort meg nyolcezer koronát ereszt mindenikkel még halála előtt.
Csakhamar egy liter bor is állott előttük, és hát megegyeztek tízezer koronában, meg hogy a pék még életében átíratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fenntartásával persze.
Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintes–üveg folyadék-kal tért haza.
– Patkányméreg, – mondta. Hozzá ne nyúljon senki!
S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráírta
Patkányméreg.
Finom narancspálinka volt az, tíz éves. A pék mikor magára maradt, csöppenkint töl-tött belőle egy pohárkába, és gyönyörűséggel szopogatta,
– Fene üvegese! Tudja, hogy mi a jó!
Föltette a pintest a bolti állványnak a sarkára.
Gyuri persze másnaptól családtag volt. A helyi újságba is belekerült az eljegyzés. Éshát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.
– Állj! Végigbizsergett egész a sarkamig...
S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott.
Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen, amit egyikük érzett, érezte a másik is.
Attól fogva egyre–másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés–ibrikek az üveges boltból a pék házába. Gyuri vőlegény a karikagyűrűkkel egy szép vállkendőcskét is vett, – csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyemkendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák.
Igen tetszett a lányoknak is.
Egy borult délután a két leány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérne-műt, csipkét–mit, mindig
maguk vasalták. De hat új ing is volt a fehérnemű között, nyári batiszt–ingek, Három Sárié, három Olgáé.
Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.
– Mégse megyek ki, mingyárt esik az esső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári. Vi-gyázz: a patronok benne–vannak.
Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas ki-hűlt.
S vasalgatnak serényen.
Olga vállán az ibolyás kendőcske van, Sári csakúgy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.
– Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk azt a kendőt, – mondja Olga. De a szobai hímzéseket mind ismeri. Újat kell valamit.
– Szép papucsot, mint tavaly apának.
– Csakhogy ne őzszín bársonyból, hanem ibolyaszínből.
– Szebb lenne bordó.
– És rá sárga virágok selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?
– A suszternak meg kellett volna hoznia a cipőnket.
Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.
– Matyi! – kiáltott Olga az udvar hátaljába.
Az ölfák mögül egy álmos borzas fiacska kullogott elő.
– Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.
Sári leteszi a vasat. Fordit az ingen.
– Ő talán tudja a Gyuri mértékét?
– Megkérdezzük.
A padlásról macskasírás hallatszik.
– Jaj, szegény cica, – mondja Olga. Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.
Sári hallgatódzik.
– Ez nem a mi macskánk.
– Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.
És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas–ibolyásat leveti a vasaló deszka vé-gére. Siet a padlásra.
Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teríti. Illegeti magát a sötét kamara–ablaknak a tükörében. Akkor lép a folyo-sóra Gyuri.
Sári oda se pillant. Fogja a vasalót vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyujtja a balkezét.
Mármost a mosolygás tévesztette–e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajakára.
Sári tolta kissé, s bágyadtan bontakozott ki a karjából.
– Menjen, – rebegte, – a szobába. A szobába.
Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket: andalgott engedelmesen a szobába. Még röstelkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.
Olga sokáig időzött a padláson: kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bujt. Hívta, siccelte, – hiába: a macska nem jelentkezett.
Végre is kinyitotta a padlásablakot, s visszatért.
A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajolt arccal, piro-san.
Végre megszólalt, anélkül, hogy feltekintene.
– Gyuri bent vár a szobában.
Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.
– Isten hozott édes!
– Mért mondtad, hogy idejöjjek?
– Hogy idejőjj?
– No igen. Hát nem azt mondtad?
– Azt mondtam?
– Azt mondtad, hogy idejöjjek a szobába.
– Hogy idejöjj a szobába? Nem értelek.
– Nem értesz? Hát az imént, hogy megcsókoltalak, sohse volt édesebb az ajkad! Azt mondtad, hogy jöjjek ide a szobába.
Olga csak nézett. Az arca elfehérült.
– Megcsókoltál? – hebegte. Megcsókoltál? És én engedtem.
Gyuri már akkor észbe kapott.
Legyintett.
Nevetett.
– A manó vigyen el benneteket, hát annyira egyek vagytok...
Olga csak meredezett, mit akinek tőr álla mellében.
– No és te nem ismerted meg azonnal.
– Nem én. Dehát hogy is gondolhattam volna: az ibolyás kendő volt a vállán.
– A vállán volt?
– Hát persze.
Olga leült. Csak kókadozott, mint akinek az egészséges fogát rántották ki a bajos he-lyett.
Gyuri a vállát vonogatta.
– Hát hiába most már megtörtént... Baj is a.
Már akkor a mama is ott állt. Hüledezve nézett a leányára.
– Mi bajod?
Olga szemében megeredt az eső. A torkán mintha megakadt falatok volnának: nyelt, fuldoklott. A szeme csupa víz.
Gyuri a vállát vonogatta, nevetett:
– A folyosó olyan homályos. És hát oly egyforma ez a kettő...
Olga fellobbant:
– Dehát hogy te nem ismersz meg akkor se!... Sötétben is meg kellene ismerned! A szívednek kellene megkülönböztetni!... ha a szemed vak.
Már állva vágta ki az utolsó szót: vak. Gyuri vőlegény majd hanyatt–esett.
– Dehát... – mentegetődzött. Aztán egyszerre ő is a sarkára állt.
– Hát jó, hát haragudj. Akkor el veszem Sárit. Nekem mindegy.
Olga kínos nyak–húzódással hunyta be a szemét. Megtántorult, aztán csak dőlt...
Az anyja kapta el...
– Jézus, Mária! Meghal! Vizet! Gyuri ijedten tekintgetett jobbra-balra: kereste a kan-csót.
– Vizet! – károgta ismét a mama, Odabent a másik szobában!
A kiáltásra Sári is benn–termett. Vörös volt mint a pipacs. Aztán egyszerre olyanná vált, mint a fehér pipacs.
– Olga! Olga! – kiáltotta rémülten. Mi lelte?
S átvette az anyjától. Az anyja meg locsolta.
Olga megnyitotta a szemét. A semmibe bámult. Aztán hogy Sárit megpillantotta, az arca eltorzult.
– Kígyó! Eredj innen!
– De Olga!
– Irigyem vagy! Irigyem! De hogy ilyet... És elfancsalodott. A szeméből könynyek gu-rultak viaszszín arcán le a blúzára.
Az anya elkerekült szemmel fordult Sárihoz:
– Mit cselekedtél?
Sári valóban olyan arccal állt ott, mint a kártevő gyerek, aki várja a következménye-ket. Mégis hamarosan összeszedte magát és ijedt csodálkozással nézett:
– Én?
Olga felrobbant:
– Még azt mondja: én? Mért vetted magadra a kendőmet? Mért vetted magadra, ha nem akartad, hogy tévedjen?
Sári sápadtan pillogott.
– Ugye hogy nem bírsz kimosakodni belőle?
És Olga megint a szemére tapasztotta a tenyerét.
Gyuri eléje térdelt.
– Olga, angyalom!
– Távozzék! – hördült fel Olga. Távozzék! Ha magának mindegy, vegye el őt! Nekem ön nem volt mindegy.
S a hangja olyan károgóra vált, mint az anyjáé. A kezét úgy rázta, mint aki meg zúrta a tenyerét.
Az anya intett Gyurinak. Gyuri sápadozva állt ott, és sápadtságában a haja, bajusza feketébbnek látszott a szokottnál. Csakugyan olyan volt, mint valami kárvallott ci-gányprímás, akinek eltörték a hegedűjét. Az anya intésére fogta a kalapját s neki-ment az ajtó helyett a sifonérnak. Alig bírt kitámolyogni a szobából.
A pék is belépett. Lisztes szemöldökei összevonultak. Képedezett. Már akkor Sári is könnyezve állt ott. A tenyerét a szemére szorította.
– Nem, ezt nem bírom ki! –nyögte fájdalmasan. Meghalok. Inkább haljak meg, mint-sem hogy Olga gyűlöljön.
S ki akart menni, de az anya visszatartotta.
– Dehát hogy követhettél e olyat! Mikor tudod, hogy megtévesztheted Gyurit.
– Ártatlan vagyok...
– És a kendő? – rikoltotta Olga.
– Most már megmondom, Előtte nem mondhattam, hogy én is szerettem volna olyan kendőt. És magamra próbáltam... megint elvörösödött.
– Már kitalálta, mit hazudjon – kesergett Olga.
– Nem, ezt nem bírom ki, – vonaglott újból Sári. Haljak meg, A patkányméreg... Hova tette azt a mérget apa?!
Az apja azonban megfogta:
Dejszen az én patkánymérgemet nem iszod meg. Mi lelt benneteket?
– Hát annyi mindössze, hogy Gyuri megtévedt: ezt csókolta meg Olga helyett. Az ab-lakon vakító fény villant át, s nyomban rá mennydörgés rázta meg a ház falát.
– Szamárság, – mondotta a pék. Gyere velem a boltba.
S kézen fogta Sárit. A másik szobában megállt vele. A szemébe nézett:
– Bűnös vagy?
– Oh dehogy! Én nem tehetek róla, hogy...
– Mégis hát hogy engedhetted magad?
– Hogy engedtem? Hát tehetek én róla? Én ott vasalok, ráhajlok a vasra. Valaki jön: gondolom a cseléd, vagy Matyi. Egyszercsak átkap, megcsókol.
– Lökted volna el.
– Dehát oly hirtelen történt, és...
– Mért vetted magadra a kendőt?
– Hideg volt. A vasat nem hagyhattam ott. Gondoltam addig is, míg beküldhetek va-lakit kendőért...
– Ostobaság! Gyere a boltba.
A bolt mindig jó hely, minden gond ellen. Minden percben váltakoznak a vevők. És némelyik ott is időz. Újságokat mond, újságokat hallgat.
Az uzsonna-kifliket akkor vitték be három nagy kosárban. Még melegek voltak és ét-vágykeltően illatosak.
Sári sápadtan, szórakozottan adogatta a vevőknek.
Az eső már akkor zuborgott. Csorgó esernyők fordultak már be a boltba, és fejre vont vizes felsőszoknyák. Az ég sűrűn villámlott és dörgött.
– Felhőszakadás ez, – mondogatták a vevők.
Egyszercsak megjelent köztük a fiatal új tanító is. Az. Valóságosan. A kékzakós, nagy–mandzsettás, pillangós nyakkendőjű Karikás Marci. A kalapja csupa víz. A ka-bátja gallérja felgyűrve. Rázta a kezéről a vizet.
– Perecet kérek, – mondotta a kalapjáról a vizet lesuhintva.
Egy göngyöleg papiros is volt nála, vagy talán nem is papiros, hanem valami más hosszúkás bolti portéka. Letette a pult belső sarkára, és a ruháját törölgette zseb-kendővel.
Közben körültekintett. A szeme Sárin állt meg.
– Perec nincs ilyenkor, – felelte egykedvűen a pék. Csak télen sütünk. De sóskiflivel szolgálhatok.
– Hát az is jó lesz. Megengedik, hogy itt egyem meg? Az esernyőmet otthon hagy-tam.
– Tessék, – felelte a pék.
Sári széket hozott a szobából.
– Tessék, – mondotta nyájasan.
S visszatért a szobába.
A tükör elé állt.
A tükör igen sápadt arcot tükrözött, s a két szem alatt vörösséget. De azért az arc csinos volt. Sári legalább meg volt véle elégedve.
Vizet öntött a tenyerébe, és meglocsolgatta a szemét. Az arcát meg úgy megdörzsöl-te törülközővel, hogy kipirosodott.
Újra a tükörbe pillantott, s visszatért a boltba.
A tanító még ott ült. Nézte az ablakon át az időt. Csak akkor, hogy Sári visszatért, akkor változtatta meg a néznivalóját.
Sári nyugodtan és szomorún adogatta a kifliket a vevőknek.
S nem is beszéltek többet. Az eső elszűnt.
Karikás köszönt, elment. Mikor az üvegtáblás ajtót bevonta maga után, még egyszer Sárira pillantott.
Ha nem történt volna az a kis háborúság, Sári bizonyára örömmel újságolta volna meg a húgának, hogy megismerkedett a kis tanítóval, Karikással, s nagy tünődések következtek volna. Így azonban bágyadt volt és csupa aggodalom nehezítette. Olga igen haragszik. Megbékül–e?
Talán soha.
Benézett a belső szobába.
Olga a díványon feküdt. Az arca zsebkendőbe volt temetve.
Az anyjok ott ült az ablaknál és szomorú arccal varrt. Az urának a nadrágjára varrt gombot, a tavaly nyári muszkavászon nadrágjára.
Intett Sárinak, hogy ne zavarja Olgát. Sári könnyes szemmel fordult vissza. Megállt az ebédlőben, mert nagyot villámlott, s olyan dördülés következett utána, hogy az ab-lakok is rezegtek. Sári halk Jézust mondott a villámláskor és keresztet vetett magára.
A cselédleány benyitotta az ajtót.
– A suszter van itt: meghozta a cipőket.
Ahogy újra villámlott, az is Jézust mondott s keresztet vetett.
– Ide vezesd be, – mondta Sári. Egy szennyes emberke lépett be. Zöld kötény volt előtte. A kötényből két pár sárga cipőt vett elő.
Sári búsan pillantott a cipőkre. A kezébe vette az egyiket és megnézte.
– Micsoda vastag talp...
– Hát nem papiros.
– Mégis: vastag. Harminchetes? Leoldotta a cipőjét és felhúzta az újat. Nézegette, mozgatta benne a lábát.
– Jó, – mondta szomorún, – csak nehéz.
Máskor visszaadta volna a cipőt, mert hiszen valóban keményes talpat szabott rá a suszter. De fásult volt, nem akarta hogy a suszter feleseljen vele.
– A számlát majd reggel, – mondta bágyadtan.
A másik párt nem volt szükséges felpróbálnia. Olgának éppen akkora a lába. S rajta hagyta a lábán az új cipőt. Visszatért a boltba.
Nem csekély meglepődésére a kis tanítót megint ott–látta. Csakhogy már a pult mel-lett ült és barátságosan beszélgetett a pékkel.
De még inkább meglepődött, hogy a patkánymérget is ott látta a pulton, mellette két üvegkupicát. Az apja nagy vigyázattal csöpögtetett a sárga színű méregből a pohár-kába.
A tanító fölkelt Sári láttára és mosolygott..
– Itt feledtem a kottapapírosomat a pulton, – mondotta olyan hangon, mintha már ré-gen ismernék egymást:
A pék bemutatta:
– Kerekes vagy Karikás, mi is?...
– Karikás Márton,– javította az ifjú.
Sári szótlanul nyújtott kezet, s a pult mögé állt az apja mellé.
– Mostanában kerültem ide, – csevegett az ifjú. Szép ez a városka: csupa élet. És épp az imént mondtam a kedves atyjának, hogy én is beálltam a benetei vadásztár-saságba.
– Vizslája van a tanító úrnak, – mondta a pék, – és együtt járunk majd...
– És mikor nem érek rá, szívesen átengedem. A kutyának is jó. Pogácsa–alakú bá-dogszelencét vont elő a zsebéből és cigarettát sodort.
Sári csak nézett rá.
Nem is hallotta jóformán miket mondott a fiatalember. Csak a vadásztársaság szóra pillantott egyet. Eszébe jutott, hogy az apja rábízta a puskáját, és ő a fára akasztotta. No azt ellepi a rozsda, ha meg nem törüli. Már mozdult is volna, hogy érte menjen, de arra gondolt, hogy még egy szót se szólt. Pedig a tanító olyan melegen várakozón nézegetett reá. Hiába: mintha be volna dugulva a torka, mintha a feje olyan volna, mint a bútorozatlan szoba: mit mondhatna?
És csak nézte a fiatalember mozgékony sovány kezét, amint a cigarettát sodorja, nyalintja, ajka közé igazítja és rágyújt.
S a kis tanító is csak nézte–nézte őt félszemmel, mint a lúd az eget, s végre is illőnek érezte, hogy szóljon, miért nézi annyira.
– Láttam már magát, – mondta lepöccintve a cigarettája hamuját. A Széchenyi–kertben, a kedves testvérével. És csodáltam, hogy annyira hasonlítanak egymásra.
Sári ezerszer hallotta ezt a mondást, de sohse volt olyan kellemes neki, mint most.
– Persze, hogy hasonlítanak, – dörmögte elfelhősödött homlokkal a pék.
És kedvetlenül mozgatta lisztes szemöldökét.
Az ifju tovább csevegett:
– Az igen kellemes lehet. Mondják, hogy az ikrek két testben egy lélek. Maguk is any-nyira szeretik egymást?
– Mink is, – rebegte Sári.
És az ajkába harapott, hogy visszatartsa a szemébe törő könnycseppet.
– Boldog élet, – sóhajtott a kis tanító. A leányok élete egyáltalán boldog. Az életnek a kellemesebb része az övék. Mi kell a lánynak az életből? Regény és tejeskávé.
Sári szomorú szemmel mosolygott.
– Más semmi?
– Hát micsoda? Az a másmicsoda benne van a regényekben. Nekem is vannak le-ánytestvéreim. Azoknak nem kell egyéb, csak regény. De csak olyan regény, ame-lyikben legalább is egy grófkisasszony szenved és végül férjhez megy. De két gróf-kisasszony jobb.
A hangja gúnyos volt, de tetszett Sárinak. Micsoda eszes ember! – gondolta. S alig mert szólani.
– Hány húga van? – kérdezte tartózkodón.
– Kettő, meg egy néném. De az már férjnél van. Látná a két húgomat milyen csinos lányok.
– Szeretik egymást? – kérdezte Sári szomorún.
A tanító vállat vont.
– Szeretik. De azért mindig veszekednek.
És nevetett.
– A lányok olyanok, – mondta a pék. Összevesznek s megint megbékülnek. Tessék ebből a patkányméregből.
Sári búsan nézett maga elé. Azután megint a fiatalemberre fordult a tekintete.
Karikás úr úgy itta a patkánymérget, mint a Szahara.
– Én ritkán olvasok regényt, – mondta Sári. Csak néha délelőtt. Mert tizenegy tájban nem nagy a forgalom, s akkor magamban üldögélek itt: olvashatok.
Elhalkultan mondta, és színlelt egykedvűséggel: magamban üldögélek itt, de mégis ez a három szó mintha meleg lehelettel lebbent volna el az ajakáról. A tanító szeme megcsillant.
– Nohát én meg hozok, – mondta hévvel. Van egy kitűnő regényem. Abban is talál grófnét. Mi is a címe? Meg–álljunk... A manó tudja. De Düma írta. Szereti Dümát?
– Nekem mindegy, – felelte elmosolyodva Sári. A nevet én nem nézem; – csak az a fő, hogy...
– Szerelem legyen benne! És ismét nevetett.
Sári mellén valami boldog áramlat ömlött végig, valami olyan édes, mint melegtava-szi napon, a virágon lengedező szellő:
A pék is elmosolyodott. Azonban lisztes két szemöldöke gondolkodva emelkedett fel-jebb. Mi fizetése lehet az ilyen tanítófélének? Nem lehet bőséges, de mindig biztos. És hát ha Sári tanítóné lesz, legalább teljesedik az asszonynak is a kedve.
– Tessék ebből a patkányméregből.
– Nem, köszönöm elég volt, – felelte a tanító.
És az órájára nézett.
Már homályosodott a bolt.
Sári is gondolt arra, hogy meggyújtja a lámpást. De attól tartott, hogy a tanító csak ott–feledkezett. S elmegy, ha lámpagyújtást lát.
A tanító azonban hogy az óráját megnézte, lámpagyújtás nélkül is fölkelt.
– Most már mennem kell, – mondta. Sok még a dolgom.
S meleg kézszorítással vált el Sáritól is.
– Derék kis legény, – szólalt meg aztán a pék. Józan és szorgalmas. Tedd azt a pá-linkát fel oda az állvány sarkára.
Sári nem felelt. Már Olgára gondolt és mély szomorúság lankasztotta el minden tag-ját.
Hogy sietett volna be Olgához, ha nem történik az a kellemetlenség! Mégis bement. Talán már elsírta a mérgét: a nyakába borul és megkéri li. Lábujjhegyen osont át az ebédlőn, s megállt a hálószobájuk ajtajánál. Fülelt.
Semmi hang. Benyitott.
Olga még mindig ott feküdt a díványon, arccal a zsebkendőjében.
Az anyja akkor gyújtotta meg a lámpást.
Sári állt és nézett.
Az anyja fogta a lámpást és elment vele Sári mellett. Rá se pillantott.
Vajon ő is haragszik–e már? Talán Olga elmagyarázta neki, hogy a megtévesztés nem lehetett másképpen, csak szándékosan.
S elvörösödött.
Mély bűntudat nehezítette el. Letérdelt a dívány mellé és ráölelkezett Olgára.
– Olgám...
Csupa bűnbánat és bocsánatkérés volt a hangja. Gondolta: Olga nem fog felelni, de végre is meglágyul.
Soha nem történt, hogy haragudtak volna egymásra. Soha.
Olga megmozdult. Olyan vadul lökte le magáról a Sári karjait, mintha kígyó ölelte volna át.
– Eredj innen!
És újra nagy sírást kezdett.
– Nem ismerlek, nem. Soha többé! Az anya benyitott. Hívón intett Sárinak. Kivonta a szobából.
– Hagyjad, – mondta halkan. Igen megbántottad. Várd meg míg ő szól. Sári köny-nyezve nézett maga elé.
– Dehát mivel bántottam meg?
– Ő tudja. Ha nem volnál bűnös, nem érezne bűnösnek. Gonoszság volt amit csele-kedtél.
És az ő szemében is könnyek jelentek meg.
– Közéjök furakodtál. Elrontottad a szerencséjét! Mármost vége. Olyan férjet nem ta-lál többé.
– Gyuri meg fog békülni, – nyögte Sári.
– Lehet. De Olga nem békül meg véle. Ő nem hiszi, hogy Gyuri teljesen ártatlan. Csapodárnak gondolja. Hiszen Gyuri maga is mondta, hogy neki mindegy, csak azt ne mondta volna.
A pék bedörgött az ajtón:
– Lámpást! A teremtésit, hoztok már ide is.
Szomorú est volt az. Olga nem ült az asztalhoz. Csak hárman beszélgettek. A szülők korholták Sárit. Sári sehogy nem vállalta a vétket.
Végre is a pék megbőszült:
– Eredj: kérleld meg! Belépett maga is Olgához.
Olga még mindig ott–feküdt. Bizonyára hallotta a beszélgetést. De csak víz volt az a keserve malmára. Sírt gyötrelmesen.
Sári ismét letérdelt, átölelte:
– Olgám, egyetlen Olgám!
Olga eltaszította magától, hogy csak–nem hanyattesett.
– Gyűlöllek!
– Olga! – károgott rosszallón az anya.
Az apa felfortyant:
– Micsoda beszéd ez! Azonnal megöleled Sárit, és megcsókolod. A teremtésit! Aka-rom! Parancsolom!
Olyat toppantott, mint az elefánt.
– Nem bírom! – nyögte Olga, olyan hangon, mintha gyökerestől szakították volna ki a szívét. Soha! Soha többé!
– De én parancsolom!
– Öljenek meg, öljenek meg inkább! Mindig engedelmes voltam, de inkább haljak meg, mint semhogy ezt a gonoszt... Nem testvérem ez, nem testvérem!...
A pék szinte megtántorult, elzöldült:
– Nohát akkor ki a házamból! Takarodj ki!
A felesége átfogta.
– Hagyjad. Nincs ez most eszénél,
Legalább te légy okos. Hiszen megüt a guta, ha igy mérgelődöl.
A pék valóban úgy zihált, mint a hóban rekedt lokomotív. A felesége átvonszolta nagynehezen az ebédlőbe.
Sári is eltámolygott. Beült a sötét boltba, és ott sírdogált. Csak órák múlva tért vissza, mikor már az anyja szólt neki, hogy lefekszenek.
Betért a szobácskájokba. Nem is lepődött meg, hogy Olga a díványra ágyalt magá-nak.
Ő tehát maga fog hálni az ágyban. Olga még mindig züpögött.
Sári sápadtan, fásultan vetkőzött le. Gépi mozdulattal oldotta meg a haját, s rázta szét a vállán, s mély sóhajtással fordult az ágyába.
De nem tudott aludni.
Olgának minden szippanása a szívébe nyilallt. Még a tanítót is elfeledte. Tizenegy tájban Olga elcsendesült. Sári felkönyökölt az ágyában.
A ház már csendes volt, csak a hálószoba órája petyegett halkan. A hold besütött az ablakon át. Sári csak akkor látta, hogy nem bocsátotta le a kárpitokat.
De mégse mozdult. Az elméje sokkal inkább meg volt terhelve az átélt keservekkel, hogysem a kárpitokkal is törődött volna.
Olga még apai parancsra se bocsátotta meg neki. Micsoda szörnyű jelenet volt! De ha csakugyan kiűzte volna az apja Olgát, vele ment volna. Mögötte járt volna, kö-nyörgött volna:
– Engedd, hogy kutyád legyek.
A gondolatai gyötrelmesekre változtak.
Olga nem fog megbocsátani többé!
Nem, soha!
S a maga mellében érezte az Olga mellében égő méregnyilat, az olthatatlan gyűlöle-tet. Mert mindenkinek hazudhatott: így történt, úgy történt, csak Olgának nem hazud-hatott. Olga átlát ő rajta. Sötétben is tudná a hangja rezgéséről, hogy igazat mond–e vagy nem. Olga tudja, hogy szándékosan tévesztette meg Gyurit. Gyalázatosság volt!
S az arcát a tenyerébe temette. Szinte marta a szégyen.
Mit gondol Gyuri?
Ó förtelem!
És most már mindennek vége! Olga nem fog férjhez menni. Leányfővel hervad el. És élnek majd egy födél alatt szótlanul, mint Vértesi ügyvéd a feleségével immár tizenöt esztendeje.
A májusi hold széles fehér világossága elterült a szobában az asztalkán át a dívány-ra, és a díványon Olgának az arcára is.
Olyan volt Olga, mint halott. Szép szőke halott, akinek a haját még nem igazgatták rendbe.
Bár én is így feküdnék, – gondolta Sári. De én igazán holtan. Mert mi jó várhat ránk az életben? Holnap ha fel is kelünk, Olga nem néz rám, és nem szól. És ez így lesz holnapután is, azután is, mind élethosszat. És élünk egy födél alatt, Olga mindig né-ma vádló szemmel lelketörten, én meg örökkön a gyalázat bélyegét viselem az ar-comon.
A gyászos csendben egy szú kezdett percegni. S az a percegés is olyan szomorú volt.
Sári könnyezett.
Jobb a halál az életnél! Ha már egyszer a lelkén olyan seb esett, amelynek nincsen gyógyulása, jobb a halál!
A méreg ötlött az eszébe.
Milyen jó, hogy előtte ittak belőle. Nem, méreg nincs a háznál.
A kút se mély.
Ha beleugrana, talán nyakáig érne a víz: kihúznák és nevetnék. Egy rút nátha lenne mindössze a következménye, és Olga még inkább gyűlölné.
– Komédiás, – gondolná, – hiszen nemrég tisztították a kutat, tudta, hogy nem mély.
A puska!...
Künn van még most is az eperfán...
Azt be lehet hozni, el lehet sütni...
Csak egy durranás...
”Circumdederunt me... „
A szú halkan percegett. A hold elvonult már az Olga arcáról, de még mindig világo-sodott a szobában.
Sári csak könyökölt.
Így megválni az élettől, ilyen fiatalon! Meghalni, mint a virágában elfagyott rózsabo-kor... Nem viselni többé szép uj ruhákat... Nem fésülködni többé gyönyörködő arccal a nagytükörben... Nem szagolni többi ibolyát és nárciszt és édes kis gyöngyvirágot... Ily fiatalon! Hiszen nem is ízleltem meg az élet mézét, csak egy eltévedt csókban. Mégis kell, kell!... Az ő élete most már csak egy fakereszt lesz. Egy farereszt, ame-lyen pókhálót lenget a szellő.
De hátha Olga mégiscsak megbékül? Nem: Olga minden mást megbocsátana, csak azt nem bírja el, hogy az ikertestvére a vele egy lélek–testvér álnok volt iránta.
Nehéz kábulat ereszkedett reá. A szeme elnehezült és behunyódott. S mégis olyan volt, mintha látna. Látná az eget sötétkék bársonynak: s rajta a Napot és Holdat egy-szerre. S mintha hang hallatszanék a magasból.
– A Nap én vagyok.
És ő nehéz mellel felelné halkan:
– A Hold én vagyok.
S íme nagy fekete olló jelenik meg az égen, nem is olló, hanem koppantó. Eloltja a holdat.
Tudja, hogy álmodik, s mégis ébren van.
S lát egy nagy folyót, fekete nyárfák és fekete fűzbokrok között. A víz tompán fénylik, mint az olvasztott ólom.
Tutaj jelenik meg rajta, s a tutajon egy köpönyeges vagy szűrös tót. Nagykalapú. A tót áll és kormányozza a tutajt. S mintha az ő ágya vízparton volna a füzesben, s a tutaj feléje közeledne.
A tót arca hozzá fordul és ő megismeri a Halált.
És a Halál szól:
– Érted jöttem.
És ő nem bír felelni, csak néz dermedten.
A Halál pedig újra szól:
– Miért késel? Neked nincs helyed többé a világban.
Megrázkódott.
Álom volt, – rebegte, – álom. De a hívó szó igaz. Nincs helyem többé az élők világá-ban. Olga gyűlöl.
A szemepillája megint leereszkedett, de küzdött az álom ellen:
– Nem, nem alszom el: nekem az éjjel meg kell halnom.
S látta már magát, amint fekszik szép ezüst koporsóban, koszorúsan, sok, sok virág között. Mindenki megnézi majd és sajnálgatják.
Milyen szép leány volt, és milyen fiatal! .
Kár érte!
És a kis tanító is eljön és szomorúan néz majd reá. Talán egy könnycsepp is lesz a szemében. És mikor temetik majd, – szép bús muzsikás temetés! – Mindenki megsi-ratja.
Fölkel.
Csak állt a szoba közepén, mint egy rámából kilépett szőke angyal, aki elvesztette valahol a szárnyát.
Az óra halk zengéssel vert kettőt a szomszéd szobában.
Már két óra?
Tehát, már az apja a műhelyben dolgozik.
Papucsot öltött, magára terítette a paplant.
Az anyja szobáján kellett átmennie. Tudta, hogy ott nyitva van az ajtó, a konyhaajtó is. De a cseléd mindig mélyen alszik.
Ismét levetette a papucsot. Az ajtót lassú nyomással nyitotta meg, mezítláb lopódzott át a szobán és a konyha hideg tégláin.
Az anyja nem ébredt fel. A cseléd horkolt.
Az udvaron hűvösség borzongott át a tagjain. A levegőben friss tésztaszag terjengett. A műhelyajtóból vörös fény sugárzott a külső sötétségbe. Rekedtes férfihangnak a dalolása hallatszott a műhely mélyéből:
Kósza felhő, bárány–felhő:
ami elmúlt, vissza nem jő...
Sári melle elnehezült.
Újra felvonta a papucsot és halk csoszogással lopódzott az eperfához.
A műhelybeli hang újra nótába fogott: a Lili–keringőbe.
Ó mily bohó valék!...
Sári megrezdült.
Tudná az a legény? Gúnyolódik? Tehát már mindenki tudja?
És talán már az este pletykáztak is itt–ott a városban:
– Sári megcsókoltatta magát. Óh a szemtelen!
És holnap megint pletykáznak. Micsoda gyalázat!
Megrázkódott.
Leakasztotta a puskát. A puska vasának a hidegsége végigborzongatta. És mintha a súlya a puskának tízszer akkora volna, mint szokott lenni.
A műhelyből az apja dörmögése hallatszott. Odatekintett, a fához húzódott.
A műhely vörös párás világosságában félmeztelen férfiárnyékok sürgölődtek. És egy kis árnyék is, a kis inas. Az is meg fogja őt siratni. Mert ha meg–szidogatta is olykor, gyakorta dugott neki datolyát, almát, pogácsát.
Amint ott állt, a puska lebillent a kezében.
Valami toccsant előtte. A sötétben nem látta, hogy a puskacsőből loccsant ki valame-lyes víz. Azt gondolta, béka, Ijedten hágott félre. A paplant feljebb vonta a lábán, ne-hogy besározódjék. A papucsot a konyhába hagyta, s halk lábon tért vissza a szobá-ba.
Odabent letámasztotta a puskát az ágyhoz. Állt mellette, bámult maga elé. Azután a fehérneműs szekrényhez lépett. Ott feküdtek már rendben a délután vasalt szép új csipkés batisztingek. Elvette a legfelsőt. A rajtalévőt felgombolta a vállán, s lebocsá-totta. Az újat vette magára.
Azután meggyújtotta a gyertyát. A másik tartóba is tett gyertyát. Azt is meggyújtotta. A két gyertyát odatette az éjjeli asztalra.
Olgára nézett hosszan, búsan.
Olga csakúgy feküdt, mint előbb, csakolyan fehéren és szenvedőn, s mintha rajta volna az arcán még altában is az a jeges gyűlölet, amellyel kétszer ellökte.
Leült a tiszta ingben az ágy szélére és felhúzta a puskát.
A kakas hidegen halkan kattant.
Kétszer kattant.
Kinyújtotta a kezét, hogy eléri–e a ravaszt?
A csövet a bal mellére illesztette.
Újra nyújtotta a kezét a ravaszért.
Nem érte el.
Fölvette az egyik cipőjét, az újat: próbálta, hogy eléri–e? A cső vége a bal cicije alatt, s jobbjával nyúlt, nyúlt a cipővel be a puska ravaszához.
A puska nagy dördüléssel elsült.
Csak egy nagy ütést érzett a mellén, s többet aztán nem tudott magáról.
Pedig hát nagy sikoltozások következtek.
Olga mintha rugók dobták volna fel a díványról, úgy felszökkent a dörrenésre.
A következő percben már sikoltott, és Sárihoz ugrott. Az ing eleje lángolt a Sári mel-lén. A szobában füst és puska–porbűz. Olga rákapdosott az ing tüzére, elverte, el-nyomta, és megint sikoltott.
– Sári!... Meghalt!... Segítség!
Nohát hogy ott micsoda zavarodás következett, micsoda szaladgálások, ájuldozások, arról jobb nem beszélni.
Csak a pékben maradt annyi lélekjelenlét, hogy az egyik gyertyát fölvette és megnéz-te közelebbről a Sári sebesülését.
Tenyérnyi feketés mocsok az ingmellen, de csak kevés vér. Inkább csak pirosság, ahol az ing égése megpörkölte a testet.
– Vizet! – kurjantott a cselédre. És orvost!
Hát szerencsére a puskában a patron átázott volt, és csak kevés puskapor lobbant fel benne. De persze az is nagyot durrant. S talán lökött is. Lehet, hogy annak az ere-je lökte mellbe szegény Sárit. Néhány szem sörét is benyomult a bőr alá, de azt az orvos mingyárt kipiszkálta, kimosta.
A vőlegény már korán reggel berontott a boltba. Sápadt volt, és rémült szemű. Kalap se volt a fején, se nyakkendő a nyakán, a markában azonban egy csomó gittet szo-rongatott. Nem is köszönt, csak mingyárt kiáltott, ahogy berohant.
– Olga? Ugye Olga!?
S remegett, minta nyárfalevél.
A pékné maga állt a pult mellett. De a szobából kilépett Olga is. Csak a nyakába bo-rult a vőlegényének.
– Nem én. Szegény Sárink, – sírta, – szegény Sárink. Én vagyok az oka. Az én osto-ba féltékenységem... Győjjön, nézze meg szegényt.
Bementek a beteghez.
A pék ott ült mellette sápadtan, és aggodalmas szemmel, az ágy szélén. Őmaga fe-héren, mint egy beteg galamb, feküdt hanyatt az ágyban.
De ahogy Gyurit meglátta, behunyta a szemét s elpirult. A tenyerét a szemére szorí-totta.
– No hogy van? – lehelte pislogva Gyuri.
– Már aludt is keveset, felelte a pék, – de az égés...
Gyuri közelebb lépett:
– Bocsásson meg Sárika, – esdekelt remegő hangon, – bocsásson meg. Tévedtem, hát tévedtem... Az idő borult volt, és az a fene kendő...
Idegesen nyomkodta a baltenyerében a gittet a hüvelykujjával. Aztán egyszerre mintha megharagudott volna, a pékhez fordult:
– Egy héten belől meg kell lennie az esküvőnek! Azt hiszem maguknak is ez a véle-ményük. Megleszünk addig az én kis legénylakásomban.
És a nyitott ablakhoz lépett: kidobta a gittet.
A pék a fejét rázta:
– Míg Sári meg nem gyógyul addig nincs vigalom. Az orvos azt mondta, hogy leg-alább is két hét kell.
– Hát jó: mondjuk, két hét, de tovább nem halasztjuk. Én bizony nem válogatom min-dig a maga leányait!
Sári bágyadtan mosolygott. A kezét nyújtotta Gyurinak:
Hívja meg a lakodalomra, – rebegte, – azt a barátját is: azt a kis tanítót...
________________________________________
Legépeltem: 2004-ben Kiss György csuszem@vnet.hu
javítva: 2010. február 22-én
Gárdonyi Géza: A kapitány
regény
A háború elején gyakorta írták, hogy nem sülnek el az orosz srapnelek. Íme a történet az orosz srapnelről, amely kétszer is elsült.
I.
Nyikorgó vasas szekerek: nehéz ládákat szállítanak a katonai szertárba.
— Rakjátok le, mondja a gyár főigazgatója.
Hosszúra nőtt úr, mint fák közt a jegenye. A fekete vidraprémes bunda szinte reverendának látszik rajta. Cilindert visel. A bundája gallérját felhajtotta, hogy kilé-pett az autójából, — csak épp az orra hegye látszik ki, meg a bajusza. Trencséniesen nyírott a bajusza, — azaz hát angolosan.
— Rakjátok le, — mondja, és srófoljátok le ennek a felső ládának a tetejét.
Az ősz első dere fehérlett aznap a szertári udvar gyepén. A katonák keze vörös volt a hidegtől. Az akácfákon már tél-túl lógott egy-egy sárga levél. Az udvar belső szögletén, az iroda előtt mintha ázott feketés rongyok éktelenkednének a lugason, zöldesen feketés rongyok. Közülök néhány bibircsókos futótök sárgállott elő.
Az ügyeletes kapitány némán váltott üdvözlést a gyárossal. Mogorva volt és színtelen arcú, mintha valamiképpen rokona volna a bibircsókos futótöknek.
— Ennek a felső ládának a tetejét, — mutatta a gyár igazgatója.
— Valamennyiét, — harsogta a kapitány.
És szétvetett lábbal állt, mint a kakas, mikor kukorékol.
— Hát valamennyiét, — ismételte készséggel a gyáros.
Elmosolyodott, s mentegetődzve fordult a kapitányhoz:
— Nem szoktuk, azelőtt nem szoktuk ugyan, de hát helyes: ez a rend.
A kapitány vállat vont:
— Ha csak magamról volna szó . . . De hát mások is jönnek. Lehet: ma jönnek. Lehet: holnap jönnek. Éshát, tudja, a japán háború óta . . .
— Tudom, tudom. Vigyáztunk is. Elvégre gyújtóban is találkozik olyan szál, amelyik nem lobban. Különben nézzünk meg egyet. Már vagy tíz láda fedele fel volt nyitva. A srapnelek ezüst pálcaként palackokként csillogtak bennök. Hidegen, fé-lelmetesen.
A gyár igazgatója lehajolt az először felnyitott ládához, és talpra emelte benne a szélső srapnelt. Intett inasának: vegye ki.
A kapitányra tekintett:
— Vagy kapitány úr választ? Tessék, akármelyik ládából.
— Tizennegyedik láda, második srapnel.
A tüzérek hamar - kézzel bontották fel a tizennegyedik ládát, és emelték ki a srapnelt, a másodikat. A gyáros visszaigazította a magas vidragallért a nyakán.
— Meleg a szobája kapitány uram? Nem? Mégis melegebb tán mint ideki. Ott is megvizsgálhatjuk tán a két srapnelt. Úgyis ott írja meg az ideiglenes elfogadványt. De rosszkedvű kapitány uram? Beteg talán?
— Beteg is, nem is, — felelte útközben a kapitány, — a fejem fáj, és azért is zártam el a melegvezető csapját. Néhány nap óta rosszakat álmodok.
— Csak az legyen a legnagyobb baj.
— De szédülök is. Meg-megszédülök, mintha torony tetején állanék.
A gyáros elmosolyodott:
— Az is megtörténik mindenkivel.
— Nem, ez nem olyan. Egy hete nem ittam egy korty bort. Rendes időben fek-szek, kelek. Még csak cigarettát se szívok napközben.
— Hát akkor orvost . . .
— Orvost? Soha. Mind azon kezdi, hogy ne igyak, ne szivarozzak. De hát kü-lönben se vagyok és beteg. Csak azok a fene gyötrő álmok . . .
— Álom: bolondság.
A kapitány megállt:
— Nem ez nem bolondság. Amit az éjjel álmodtam . . . Vénasszonyok szokták csak, de elmondom. Ítélje meg: álmodik-e más ember ilyet? Elmondom. Hát: Rjepin festőnél vagyok és képet rendelek nála. Fessen nekem egy Ámort, amint lő. A sza-lonomba szántam, szembe a díványommal.
— Érdekes gondolat.
— Rjepin vállalja. Egyszer csak hozza is a képet. Meg se nézem, csak függesztetem a mondott helyre. Mikor jelentik, hogy megvan, bemegyek a szalo-nomba, háttal a képnek. S a díványra ülök, hogy mindgyárt az első szemnyilatra úgy lássam, ahogy majd vendégeim látják. Hát képzelje: egy gyönyörű nyúlánk lány, lábfejéig érő selyem ingben.
— Pompás!
— Bűvölő! Egy lánnyá vált fehér szegfű! És semmi egyéb rajta, csak az az egy szál ing. A lába meztelen.
— Node ilyen ötlet! . . .
— A lány a díványon ülőre mosolyog, és céloz. Képzelje mivel? Csúzlival, — olyan gumipuskával, amilyennel a diákgyerekek játszanak, csakhogy az ő csúzlijá-ban egy szál piros rózsa van. Megvonja a gumit, és céloz rám . . .
— Mind ilyenek a rossz álmai, kapitányom? Adja nekem bérletbe.
A kapitány sötéten rázta a fejét:
— Nem mondtam még el. Fáraó óta nem álmodtak ilyet! Hát ahogy ott gyönyör-ködök a festő gondolatában, egyszer csak azt látom, hogy a nő mosolygása vigyor-gássá szélesül: a bájos arc helyén egyszer csak piszkos sárgás halálfej . . . A ke-zében a diákpuska íjjá változott, erősen megvont íjjá. S rózsa helyett egy rozsdás nyíl irányul reám.
S a kapitány megrázkódott.
— Rossz jel.
— Ugyan . . .
— Nem akarok meghalni.
— No de . . .
— Isten minden jót megadott eddig nekem, megadja ezután is.
— Ámen.
— Csak innen kiszabaduljak. Tudja, hogy büntetésből helyeztek ide a szertárba. A pokol pitvara ez! Lóvá butul itt az ember ebben a fagyos unalomban.
— Hát bizony . . .
— Egy cigarettát sem szabad elszívnom itt. A meleget két versztről vezetik csö-veken. Jégcsap mikorra ideér. De még azt se bánnám: ülnék itt a bundában, csak cigarettáznom lehetne. Gondolhatja: én, aki száz cigarettát szívtam el naponkint . . . Loppal se lehet. A bizottság akármikor betoppanhat, és ha megszimmantják a füst-jét, vagy meglátnak egy cigaretta-csutkát . . . A pokol pitvara ez! . . .
A gyáros mosolygott.
— Azért büntetés.
— Hát . . . büntetés. Tudja talán: igen vigadoztunk akkoriban. Az egész tisztikar. Minden pezsgőt nekünk gyártottak Franciaországban, és minden selyem-harisnyát mink vettünk meg . . . Csak az a szánkázás nappali világosságnál . . . S a kapitány a fejét rázva nevetett. A gyáros is elmosolyodott:
— Hallottam.
— Bolond ötlet volt.
— De hát bizonyára ott van már az a tinta a kalamárisban amelyikkel megírják a visszahelyezésemet.
— Bizonyára.
— És akkor . . . Én még sokat várok az várhatok az élettől. Most kezdek volta-képpen élni. Fiatal vagyok még, a ragyogóját! Hitel is van még, a csillogóját! Még sok cigarettát elszívok én!
Közben beérkeztek az íróházba, s mind a ketten meghajoltak a cár arcképének. A köztüzér az asztalra állította a tizennegyedik láda srapneljét, a gyáros inasa az első ládáét. S mind a két szolga kihátrált az ajtó elé.
A gyáros megtapogatta a két srapnelnek a kupakját.
— ¬Ez az, — mondta, — ez az. Ezt nem az arzenálnak csináltuk. Szoktunk így . . barátainknak . . . Ennek kézzel is lecsavarható a teteje. Ám ügyeljen kapitány uram, hogy ellenkezőn csavarja: ez ugyanis jobbra nyílik, balra zárul. Tegye el emlékül: ritkaság az efféle. S külön állította az ezüstösen ragyogó srapnelt a kalamáris mel-lé.
A kapitány viszont egy palack kaukázinkát állított oda, s két pohárkát is.
Az egyik pohárka már nedves volt.
A kapitány arcán különben is látszott, hogy az embert is azon virágok közé so-rolja, amelyek csakis gondozva virulnak, — gyakori öntözéssel. Hát virult is ő, piro-san, mint a bazsarózsa,— csak aznap volt sárga, mint a varacskos tök.
— Emlékül, — ismételte bágyadt visszhangként a gyáros szavát, — emlékül.
Éshogy:
— Jobbra nyílik, balra zár . . .
S látszott, hogy az elméje másutt bolyong, csak épp gépiesen ismétli ajka a gyáros szavait.
— Csak ez az egy, — mentegetődzött a gyáros, — mivelhogy ez izé . . . csak mutató. Önnek.
— Nekem?
— Emlékül kapitányom, emlékül. A szobrász szoboröntvényt ad emlékül, az órás órát, a srapnelgyáros srapnelt.
— Srapnelt?
— Srapnelt.
— Mi a fenének az nekem? Örülök, ha nem látok srapnelt.
— Nono, hát srapnelben is vannak különbségek. Van gyári srapnel és van re-mekbe készült. Szoktunk . . . És még eddig mindig szívesen fogadták.
A kapitány bágyadozott.
— Szívesen fogadták, — ismételte halk visszhangként.
— Mikor így külön hoztam.
— Külön.
— És gondoltam az efféle emlék nem megvetni való. Emlék: emlék. Mert bizony kapitányom: alighanem utoljára vagyok itten.
— Utoljára?
— Igaz, hogy az elődjének is ezt mondtam, tavaly, mikor ön is itt járt kapitány uram. De már az idén, érzem, hogy csakugyan utoljára. Nem szeretem ezt a mes-terséget, kapitányom, ne szeretem. Szegény feleségem betege már. Hogy azt mondja: — Elkárhozunk Avram, elkárhozunk. Az ördög gyára az ágyúgyár: minden lélekért te vagy a felelős.
A kapitány a két halántékát nyomogatta.
— Derék asszony, jólelkű derék asszony, — motyogta szórakozottan.
— És-hát most éjjel nappal gyártunk. Igaz, hogy reá-szálltunk a németre.
— Bár indulnánk már. Tavasszal bizonyosan indulunk. Ámbátor ha tavasszal mondják, nyár lesz abból.
— Én is gondoltam. Hiszen minden muníció Vilnóba, Varsóba, Kijevbe megy.
A kapitány felhajtotta a pohárka szeszt, jobban mondva beloccsantotta a torká-ba, s ahogy letette a poharát, a szeme a srapnelen állt meg.
— De hát hogyan, hogy ez a srapnel jobbra nyílik?
— Hogy csak az nyithassa ki, akinek szántuk.
A kapitány megint a srapnelre nézett, s a szeme egyszerre megkékült.
Megkékült, de csupán egy villanatra.
Aztán az arca megszögletesült, két szemöldöke összevonult.
— Akinek szántuk?
Az igazgató nyugodtan nyalogatta a pohárkából bevett cseppet.
— Akinek szántuk.
S hosszú lábszárát keresztbe vetve dőlt hátra a bőr-utánzatú sárga viaszkos-vászon fotőjben.
A kapitány szigorúan nézett rá:
— Szokás ez a gyárban?
— Szokás.
A kapitány fölkelt és a srapnel fölé hajolt.
— A gyár bélyege csakugyan rajta van, mint a rendes srapneleken.
— Csakúgy.
— Más tiszteknél is láttam effélét.
— Láthatta.
— Az elődömnél is.
— Nála is.
— És ha én ezt a srapnelt most lefoglalom? . . .
S állt mint a kakas, mikor kukorékol. A karját összefonta.
Az igazgató elmosolyodott:
— Hogy érdemeket ragyogtasson a gyorsabb szabadulásra. . .
— Kötelességemet teljesítem csupán.
A jegenye-ember nyugodtan mosolygott:
— Hogy azt lássák, milyen keményen teljesíti kötelességét: egyszerre előbbre léptessék. Mondtam, hogy a srapnel visszafelé csavarodik. . .
— Mi az, hogy visszafelé csavarodik?
— Az, hogy visszafelé is sül el.
— Visszafelé is . . .
— Visszafelé is. Ön arra lőne vele, hogy kiszabaduljon, holott akkor éppen az-zal bízták meg, hogy továbbra is itt maradjon. Egy fokkal felsőbb rang, de ki szívja el a cigarettákat?
A kapitány szinte hátra-lükkent.
A gyáros nyugodt kézzel vette fel ismét a pohárkát és nyalintott egy cseppet.
— Ön valóban bátor ember, — mondta nyugodt szín alá szorított gúnnyal, — nem törődik azzal, hogy magára duzzasztja feljebbvalóinak epéjét: maga említette az imént, hogy efféle emléksrapnelt minden elődjénél látott.
A kapitány csak nézett merőn, mint a kakas, mikor harcra mered:
— És a gyár?
— A gyár . . .
— A gyár nem rendül meg, ha belecsap a villám?
— A gyárnak a villám-hárítója tökéletes. Ki-ki annak ád ajándékot, akinek akar. A gyár is. Ki tilthatja meg? Ki tilthatja meg? A szertári tiszt urak akaratlanul is szol-gálnak nekünk is. Tehát mink is juttatunk valamit nekik is. A kard-gyár díszes kardot ajándékoz, a csizmagyár cifra-talpú csizmát, — a srapnelgyár bonbonnal töltött srapnelt.
— De ennek a súlya . . .
Súlya? Mi ez a súly az olyan gyárnak, amely milliárdokban írja a számláit? És ha ez a súly jó volt az elődeinek . . .
— De jó lesz a vizsgálóbizottságnak? Tudja ön, hogy nem csak én vizsgálom a gyár srapneljeit,
A gyáros elmosolyodott.
— De ön rakatja fel a ládákat: melyik hova menjen. És, hát csak a külső ládák-ból veszik ki a vizsgálandókat.
— Hm, hm . . .
— Teljesen az ön rendelkezésén fordul, hogy például azok a ládák, amelyek sarkán egy kis b betű látható, Varsóba utazzanak.
A kapitány a srapnelre pillogott.
— A b betűsek Varsóba . . .
— Varsóba.
— Hm, hm . . . Miért éppen Varsóba?
— Ez merőben gyári ügy. Mink tudjuk a legjobban: melyik erősségben milyen ágyúk vannak. Kovnóban újak, Kijevben vének. Vén embernek a kása a jó, fiatal a mogyorót is megropogtatja.
A kapitány gondolkodva nézett a srapnelre. A szemöldöke még mindig össze volt vonva. Bibircsókos arca még mindig szögletes volt és hideg. Fogta a tollát és megfirkantotta az iratot, amelyben tízezer srapnelnek a beszolgáltatását és elfoga-dását ismeri hiánytalannak.
— A gyárat fel fogom jelenteni, — mondta az iratot átnyújtva, — még ma.
A gyáros mosolyogva hajolt meg.
— A gyár mindazonáltal megküldi a második srapnelt is, decemberben, a kará-csonyfa alá. Az ön ügye, ha kiveti az ablakon.
A kapitány nem felelt. Hivatalos udvariassággal kísérte ki a gyárost az udvarból is, srapnel a kapuban kezet nyújtott.
— A hivatali helyiségen kívül barátok maradhatunk, — mondta bágyadtan.
S abban a percben olyan volt megint, mint a beteg kakas: sárga és lógószár-nyú.
— Így helyes, — felelte meleg kézszorítással a hosszú ember, — így helyes.
A kapitány visszatéret megint a halántékát dörzsölte. Mikor a ládához ért, el-gondolkodva állt meg, srapnel bámult maga elé.
A tüzérek szótlanul szögezték a ládák tetejét. Kis vas-kerekű kézi targoncák hi-degen nyikorogtak a srapnel-tár belsejében.
Varjúsereg szállt el a gyár fölött.
A kapitány fölemelte a fejét és a tüzérekre nézett:
— A b-betűs ládákat, — kukorékolta, — belülrakjátok!
Megtántorodott. Leült a szélső ládára, és a halántékát dörzsölte.
Közben megint autó állt meg a gyár előtt, kettő is. Arany vállrojtos tisztek léptek ki belőlük. A kapitány nem kelt föl az érkezettek üdvözlésére, pedig nagyrangú tisz-tek voltak. Az őr tisztelgő ordítására kég a fák is haptákba rándultak előttük.
Csak a kapitány nem mozdult. Ült a láda-oszlopnak támaszkodva. Lógó feje a mellén.
— Alszik?
Egy tüzér odaugrik és megrázza:
— Kapitány uram, az ezredes úr . . .
A kapitány lefordult, mint a vágott-nyakú kakas.
— Gyorsan orvosért! Még meleg! . . .
— A láda toló targoncára fektetik. Két tüzér beviszi az íróházba. A tisztek elké-pedten kísérik.
Odabent lefektetik a díványra.
Az orvos megérkezik.
— Ezen már nem segít az érmetszés se.
Valamennyien keresztet vetnek.
—Szállítsátok a lakására az autómon, — rendelkezik az ezredes. A hivatal ajta-ját pecsételjétek le.
Ezt a két srapnelt meg vigyétek ki a többi közé.
II.
A háborúban van valami jó is: soha búzát, zaboz olyan jó áron nem lehetett el-adni, mint mingyárt a háború elején.
— Negyven korona a búza!
Hallatlan örömhír! Még az asszonyok könnye is felszáradt tőle.
Mindenki vitte a vásárra a búzáját, babját, kukoricáját, lovát is , olyik a marháját is.
A faluba mintha a szél fújta volna be a pénzt.
Soha annyi kupec! Lócsiszár, marhakupec, tikász, libász, tojásgyűjtő. Ráadásul még a kormány is eresztett: amelyik házból katonát vittek, úgy hullt oda a pénz, mint az ózsidóknak a manna . A jegyző úr mindenkit szegénynek írt be. És, hát iga-zán is : ki nem szegény, ha falusi? Itt az ideje, hogy az ország zsírjából a kenye-rünkre is csöpögjön. Sok mindent kellett volna már eddig is szereznünk, csináltat-nunk, javíttatnunk: hidat, utat, községházát. A jegyzői lak bővítéséről is beszélhe-tünk most már.
De aztán némi kedvetlenségek is következtek.
Egy reggel Dávid boltos senkitől sem fogadta el a bankó-pénzt:
— Csak olyat, ami peng.
— Hát ez nem jó?
— Miért ne volna jó? De jobban szeretem, ami peng.
És a szemöldöke felvonult szinte a sapkája széléig.
Egy óra múlva mindenki bankóval sietett a boltba.
Dávid visszaadogatta. Vonogatta a szemöldökét:
— Csak ami peng.
No, nagy az aggodalom!
Asszonyok és gyerekek helyett gazdák ballagnak elő. Soha annyi embert nem tolongott a boltban.
— Hát Dávid, nekem csak vált talán?
Dávid vonakodott.
— Váltsanak kendtek a kocsmában.
Kacsa - Szabónak mégis váltott a boltos. Egy tizest váltott neki, de csak tized-fél koronán.
Délután már sokan vittek oda tízest, húszast, ötvenest, százast is:
— Nekem is Dávid. Szíveskedjen . . .
Dávid megadta a tizedfelet másoknak is, — hogy ne hánytorgassák a megkü-lönböztetést, — de aztán egyre nagyobb és nagyobb vonakodással.
Estefelé már azt mondta Papiros - Kovácsnénak:
— Lehet, hogy holnap már csak kilencet ér a tíz.
Így volt a kocsmában is.
A gazdák nyugtalankodtak, morogtak. Némelyek elmentek a községházára:
— Hát jegyző uram . . .
A jegyző tüstént hivatta a boltost, a kocsmárost is
— Micsoda disznóság ez Dávid!? Maga is Samu?
— Hát kérem, — mentegetődzött Samu, — igen rossz hírek . . .
— Az orosz kérem Lembergben van, — mentegetődzött Dávid .
— Hát ha ott van is, a bankó, bankó. Ihol az újság, ihol a rendelet. Megbünte-tem magukat! Ha még egyszer meghallom, hogy a bankót nem fogadják el teljes ér-tékben, — majd meglássák.
A boltba és a kocsmába még több bankóval sietett a nép.
— Egy pakli masinát Dávid.
S nyújtották neki a százast.
— Fahajat egy garasér . . .
Dávidnak azonban aznap nem volt aprópénze.
— Felírom: majd megfizetik a jövő héten.
S felírta az adós nevét krétával ide-oda a fiókokra.
Samunak se volt annyi aprópénze, hogy bankót válthatott volna:
— Felírom: majd megfizeti kend ha megint erre jár.
S felírta az adós nevét krétával az ajtóra.
No ezt senki se szerette.
Ha száz korona volna a név után írva . . . de 2 fillér, 4 fillér . . .
Megint mentek a községházára. De hát már arra nem volt paragrafus, hogy a boltos, kocsmáros el legyen látva aprópénzzel.
A jegyző rendelkezésének csupán annyi volt a foganata, hogy Dávid egy zsák kukoricáért, lencséért, babért csupa bankó-pénzzel fizetett.
— El kell fogadnia kendnek a bankót teljes értékben, A jegyző úr parancsolta.
No fene sok bosszúság, zavarodás, aggodalom, tanácstalanság!
Csak egy gazda volt a faluban, egy fiatal gazda, aki nem adta el a termését: Sánta Bodó. Lovát, tehenét se adta el. Aprójószágát se.
— Lesz még árosabb is, — mondogatta vígan.
— Árosabb? Mán ennél árosabb . . .
— Nono, majd ha nektek kell vennetek.
Megmosolyogták.
Senki se igazította az óráját az ő órájához.
Bodó ugyanis furcsálkodó ember volt: sete is, sánta is, — a házasságra is olyan, ahogy rendes kerekű ember nem házasodik. Valahogy visszájára forgott ne-ki. Már iskolás gyerek korában nevették, hogy balkézzel eszik. Bizony később is jobb kézbe fogta ő a gyeplőt s balba az ostort. Kaszálni ellenben balról jobbra ka-szált, — persze maga-faragta kaszanyéllel, — hogy majd a guta ütötte meg csak láttára is a rendes járatú mezei embert.
— No, nincs ki négyszögre!
Ha utat kérdeztek tőle: —jobbra-e, balra-e? s ő azt felelte: — balra a kérdezős-ködő továbbra is habozva állt ott, s végre is jobbra indult. Pedighát bizonyos, hogy Bodó jól mondta.
Az ő félszegségének csupán az volt az oka, hogy kicsi korában rálépett a tehén a lábára, és a gyerekféle bizony nem fekszik az ilyesmi miatt gipszben: izeg-mozog, s különös mozdulatokra szokik.
Arra a lábára különben sánta maradt, de csak épp hogy valamicskét billegett.
Mulatság is volt látni a falu másik sántájával Körösi Péter Pestával.
Bodó a jobb lábára billentett, Körösi balra. Ezen okból Bodó mindig a jobbján járt Körösinek, Körösi meg a balján Bodónak, — nehogy összeverjék a fejüket.
De ez őket nem búsította.
Táncoltak is, mikor már legénysorba nőttek, csakúgy mint a többiek. Szent bú-csú napján meg ők is félrevágott kalappal kurjantották alkonyat felé:
— Még ma vért iszunk!
De azért nem ivott vért soha, de soha egyik se.
Bodó meg kurjantani is csak a falu közepén és a felvégen mert. Az alvégen már meghallotta volna az anyja.
Kuruc anyja volt Bodónak: zivataros természetű. A hangnak is valami különös erejével termett e világra. Jaj volt annak, akire a haragja fordult. Belegondolhatta a mindenszentek litániájába:
Bodóné szájától ments meg uram minket!
Az a híres száj volt az oka, hogy néhai Bodó Imre fuvarozásra nevelt lovakat.
— Gyí Kesely, gyí Csendes! gyí édes állataim!
A fiát is gyakorta magával vitte, mikor már az iskolából kikerült: hadd ismerje meg korán a gyerek az utakat.
Ismerték is a járást keletnek Csernovicig, nyugatnak Beregszászig, lenek Ko-lozsvárig, felnek Munkácsig. Ha a falubeli zsidóknak nem kellett valamelyik héten a fuvar, behajtottak reggel Mármaros - Szigetre. Ott mindig akadt megbízás, vagy utas.
Bodó többnyire egész héten odajárt a két lovával, csak szombat esténkint érke-zett haza. De már vasárnap délelőtt vakaródzott:
— Beh kutya lassan telik ez a mái szent nap!
A nap ugyanis zivatarral volt tele.
Az asszony kevesellte a heti szerzeményt és sokallta amit az ura megivott. Pár-tatlanul szólva: mindig igazat beszélt, csak éppen hogy mindig nagytrombitán fújta ki az igazát. Fáradhatatlanul, végevárhatatlanul. S valami pokolian találékony annak megfestésében, hogy az ura milyen ember? és hogy mit érdemelne?
Bodó nem a filozófus emberek közül való volt: nem érdeklődött az iránt, hogy milyen ember. Az érdemeit se szerette, ha vizsgálják. Visszaszólni sem mert. Hát csak magában morgadozott:
— Beh kutya lassan telik ez a mái szent nap!
Végre Isten megkönyörült rajta: egy szeles őszi estén árokba fordult a kocsija, lelke pedig elköltözött oda, ahol csend van.
Ifjabbik Bodó ott folytatta a fuvarozást, ahol az apja abbahagyta:
— Gyí Kesely, gyí Csendes! gyí édes állataim!
Csak éppen hogy ő nem a kocsmárosok gazdagítására dolgozott, és hogy több időt töltött otthon. Ő megszokta az anyja hangját gyermekkorától, mint molnár gye-reke a malomdörgést. Csak mikor már legénysorba jutott, akkor kezdte átallani, hogy az anyja szava a tizedik szomszédba is áthallatszik. Már huszonöt éves is el-múlt, s még mindig nem vitt asszonyt a házba. Melyik lány menne oda? Az anyja úgy vénült meg mint a paprika: mentül véne, antul mérgesebb.
Különösen restellte Bodó, hogy Körösi Pestának a feleségéről is leszedte már a tisztességet, még a mennyei üdvösséget is.
Körösiék háza szomszédos volt az övékével, éshát Pestával nem viselték a szü-lők háborúját. Ha nem is jártak át egymáshoz, bizony együtt nőttek fel a kert alatt, együtt játszadoztak, együtt tanultak pipázni az istálló mögött, együtt madarásztak az erdőn.
És bent a faluban is együtt billegtek, — Bodó jobbra, Körösi balra.
Látszott rajtok, hogy a szülők halála után ők jó szomszédok lesznek.
Pesta korán megházasodott, már tizenkilenc éves korában, és mingyárt az első évben született egy leánykája: Tercsike. Az a Tercsike volt aztán az oka a rettene-tes asszonycsatának. Egy elveszett kiscsirkéjöket kereste Bodóék kertjében, de persze a garádon bújt, és megtaposta itt-ott a tökindát, uborkaindát. Az öreg Bodóné rútul ráhurrogott. A kerítésen át olyan prédikációt rögtönzött a nevelésről, hogy Körösiék majdnem puskával lőttek vissza.
Imre épp otthon volt, s húzgálta volna be az anyját, de Bodóné még csak akkor kezdett bele a két család nemzetségének az elsorolásába és minősítésébe. Bodó tudta, hogy csak ez eltart két óra hosszáig, s még csak azután következik a leghan-gosabb rész: a jókívánságoknak fészkes fenékkel cifrázott zuhatagja. Befogta a két fülét és elsietett.
— No, a bikkfán kopogóját, — mondogatta az efféle nehéz napokon, — nem házasodok meg másképpen, csak ha olyan lányt találok, akinek nincsen szája!
S nem nézelődött a lányokra vasárnaponkint se.
Egyszer, hogy a boltossal jár a városban, az etetőhelyen egy szomszéd-falusi fuvarossal beszélget ebéd közben. Az is kérdi tőle, hogy mért nem házasodik meg? A fuvarosnak ugyanis három eladó lánya volt, s a negyedik is hévvel danolgatta már:
Kiskertembe zöld a petrezselyem . . .
Bodó rég ismerte azt a fuvarost, de csak olyan adjonisten - fogadjisten volt az ismeretségük. Aznap abrakoltattak először egymás mellett, s maguk is kibontották persze a tarisznyát. S kenyereztek, beszélgettek:
— Magad gazdája vagy?
— Magamé.
— Hány esztendős vagy?
— Huszonhat múltam libakelés táján.
— Hát aztán hogyan, hogy még nem vagy feleséges?
— Szeretem a csöndességet.
— Csöndességet? Sz' nem vagy te kápolna.
— Hát kápolna nem vagyok, az igaz. De mán ha otthon vagyok, azt szeretem, ha olyan csöndes a házam, akár a kápolna.
— Olyan csöndes? Hm . . . Hát a kanál se zörögjön?
— A kanál az zöröghet.
— A madár se danoljon?
— Az is danolhat.
— Gyerek se ríjon?
— Ríhat az is, ha a jó Isten akarja.
— Hát akkor mindig legyen a csöndes?
— Az asszonynak a szája.
— Szája? Hm. Hát mire való a száj az asszonynak?
— Hogy hallgasson vele, a teremtúróját!
— Hallgasson vele? Hm. Fenének kéne az olyan kolomp, amelyik nem szól. Hm. Csak nem néma lány tán a szeretőd?
— Nincs is a faluban.
— Ha csak ak kell, gyere el hozzánk: van minálunk egy: Faragó Bözsi. An nem-csak néma, hanem siket is,
A fuvarosok nevetnek. Bodó is megmosolyogja.
Még a lovak is vidámabban ropogtatják a zabot.
— Hát aztán szép-e legalább?
— Szép-e? De olyan szép a, hogy a szógabíró is elvehetné.
Megint találkoztak egynéhány hétre rá, megint tréfálkozik a fuvaros:
— Hát gyösz-e mán? Ha soká késel, felmetszik a nyelvit, aztán más kapja el.
— Megvár az engem, — felelte vígan Bodó.
— De hallod, egy oláh legény sűrűn tapossa arra a kert alját.
— Tapossa. Ha az is kuka, megérthetik egymást.
— Nem kuka.
Abban az évben beteges volt Bodónak az anyja. Összeveszett ugyanis egy korondi fazekas asszonnyal. Egy tálnak a próbálgatása közben veszett össze a falu piacán, a kocsma mellett, a zöldre festett szép új keresztfa alatt. Bodóné vékonylotta a tálnak a fenekét. A korondi asszony bizonylotta, hogy nem vékony. Bodóné megkoppantotta a tálat, s a fenék csakugyan beroppant.
— Nohát most már fizesse is meg. Fene látta így beleütni a tálba. Fizesse meg!
—— Fizesse a ropogós istennyila!
— Debizony megfizeti.
— Én-e?
Abból a kis tálból kerekedett a perpatvar, s persze a bírónál végződött. Bodónénak nemcsak a tál árát kellett megfizetnie, hanem bírói széksértésért is két koronát.
Erre belebetegedett.
Meg is halt azon őszön, s ez volt életének egyetlen csöndes cselekedete.
Bodóra némi érdeklődéssel kezdtek pillogni a lányok.
Ha billegős is, — vélték,— nincs anyós a házban.
Bodó sem nézett már el mellettök. A ruháját gondosan kefélte vasárnaponkint. A bajuszát hegyesre pödörte hétköznapokon is. És tajtékpipát vett, bojtosat.
Egyszer meg is állt az egyik leány háza előtt, s bebillent, hogy adna-e Rozi egy ital vizet. Rozi adott szívesen. Szép kebles leány volt, szégyellős feketeszemű és halk szavú.
Bodónak mindig is csak a feketeszeműek tetszettek, és már régen sandított ő arra a lányra. Itta a vizet, és a szeme is ivott.
Köszönte.
— Szívesen, _ susogta Rozi a szemét lesütve, — máskor is.
És a leánynak az anyja is szólott:
— Ha megszomjazol Imre, itt mindig megenyhülhetsz.
No, Bodó másnap is megszomjazott, megint bebillent.
— Van-e még abból a tegnapi jó vízbül?
— Csak a szívességből van meg a tegnapi, vagyhogy még több is.
Nyújtotta a leány piros arccal a korsót.
— Kerülj hát beljebb is, — szíveskedett a lánynak az apja is, — pihenj meg kis-sé nálunk. S kinyitotta neki az ajtót.
Imre billentett.
— Aggyon Isten jó napot!
— Isten hozott, — szíveskedett az apa.
— Isten hozta, —susogta a leány is mögötte.
S előrependeredett, hogy megtörülje a padot az asztaé mellett. A padon épp a vendég-helyen, ott nyújtózkodott a macska, szép nagy veres-fehér kandúr.
— Sicc innen! — rikkantotta a leány, sicc ki!
A macska úgy megijedt, hogy másfél méteres ugrással szökkent az ágy alá.
Bodó is meglepődött, hogy Rozi akkora sicc-et kiált, — no lám, az a halkszavú teremtés!
Másnap már nem volt szomjas, és a következő vasárnapon hiába pillogott rá kérdő szemmel a leány.
Azokban a napokban megint együtt kenyereztek a soklányú fuvarossal.
— Jó, hogy itt vagy, — mondja neki az ember, — lakadalom lesz minálunk. Szombaton. Marcsánkat eresztjük férjhez. Szíves vendégem légy!
— Köszönöm, — hálálja Bodó, — ha lesz érkezésem.
— Ott lesz a néma lány is. Megnézheted.
A fuvarosok nevetnek. Bodó is elmosolyodik. Ő bizony már el is feledte a néma lányt. De hát beszélgetésnek minden jó.
— Hát az oláh legény? — kérdezte tréfásan.
— Oláh legény? A Petru? Isz az Julcsát kerülgeti, a nénjét a némának. Módos legény.
— Hát a némának nincs oláhja?
— Magyarja sincs. Má hogy vóna?
— Éshát csakugyan szemrevaló?
— Gyere: nézd meg.
— Lehet . . .
— Ne mulaszd el, ha nem tréfáltál.
— Nem tréfáltam én.
— Mer annak egyéb hibája nincsen. Szelíd mint a bárány, dógos, mint a han-gya.
Bodó gondolkodik, kattogtatja a bicskáját.
— Van is valamije?
— Van.
— Mije?
— Négy lánc fődjük van a kettejüknek. Az anyjuk halála után. Ámbátor lehet, hogy előbb is kiadja, kivált a némának.
— Hát még?
— Nem tudom. lehet ott pénz is. Az asszonyféle népség nem iszik, se nem kár-tyázik.
Bodó a markába verte a pipáját.
— Elmegyek, — mondta elmosolyodva, — elmegyek, mert csak azér is megné-zem.
Mosolygott, mert a falujabéli lányokra gondolt:
— Az én hajlékomban nem kotkodácsoltok
Meg is jelent a lakadalmon.
Csakugyan a leány iránt érdeklődött-e akkor is még? Vagyhogy igen megbarát-kozott azzal a vidám emberrel? — nem tudható.
A legények kissé görbe szemmel néztek is vizsgálták, hogy behajtott. Jóképű fi-atalember, s kandarított fekete kis bajuszával szinte úrias arcú. A lova is jó, gömbö-lyű két fakó. A tajték-makra is tekintetes. De mikor leszállt és látták, hogy sánta, ba-rátságosabban néztek reá.
Az örömapa már akkor úgy be volt rúgva, hogy azt se tudta tán már, melyik lá-nya a menyasszony. Mégishát megismerte Bodót, és csujjantással köszönte a kis-hordó bort, amelyet Bodó kiemelt az ülés alól. Bodó kissé idegenül billegett és pi-pált az ismeretlenek között, és szórakozottan szemlélődött a lányokon. Mégishát érdeked lehet az a néma, ha csakugyan olyan szép, hogy a szolgabíró is elvehetné.
Volt ott szép lány tíz is.
Kettő közüle mingyárt megtetszett Bodónak. Mind a kettő fekete-szemű volt, mint Rozi, de mégsem olyan álmodozó feketeszemű. Az egyik magas szemöldökű, nagy mint Bodó mondta : városi szemű , vidám. A másik komolyabb szemű, még élénkebb. Mind a két lány keblébe piros szegfű volt tűzve. A többi leány keblébe leginkább muskátli.
Bodóra egy lány se nézett, csak az a komoly szemű eleven. S Bodónak különö-sen tetszett, hogy olyan kerek-képű leány, mintha almafán termett volna. Beh igen illik rá az a kis csokor piros szegfű! A nagy kavargásban hosszasan nem vizsgálód-hatott. Csak úgy egy percre állt meg azon a két lányon a szeme. Bizonyára van már azoknak, kiről álmodjanak.
A menyasszony megjelenése is elvonta a figyelmét. Csinoska sudár leány volt, kissé sápadt és az álmatlanságtól vörös szemű, a vőlegénynél fél fejjel magasabb. De sugárzott rajta a boldogság.
No, indulnak már.
Elől a vőfély zászlósan, s utána a süldőlegények. Aztán a virágja- legények, s közbül a büszke vőlegény. Egy újtüszős oláh legény is. Legények után a lányok s köztük középen a menyasszony. Aztán az öregek, végül az asszonyok, s legvégül a cigányok.
Az esküvő megtörténik.
Bodó az esküvő folyamán is azt az almaképű eleven lányt szemlélgeti. Milyen különös erős a nézése annak a csupatűz lánynak. Mindenkire úgy tekint, mintha szót várna tőle. A pap beszédére is úgy figyel, mintha neki beszélne.
No gyöngy teremtés!
Azt hát el lehetne venni, ha néma volna is. De hátha éppen az is a?
Az lesz a!
Még eddig nem szólt egyik leánytársának se, se neki nem suttogtak. No, csak-ugyan szép lány, ha nem is valami tagos. Csinos selyemkendő simul a keblére, ró-zsaszínbe és salátaszínbe játszó. A selyemkendőt kapocsként díszíti a piros szeg-fűcsokor. A hidegtől vörös a karja, de formás.
Esküvő után ahogy kilépnek, a cigányok rázendítik:
A virágnak megtiltani nem lehet.
Szép nyújtósan, selymesen, hogy még az égi nap is megáll a hallgatására a to-rony fölött. Aztán amikor mindenki előjött már a templomból, lépőre fordul a nóta:
Zöldre van a rácsos kapum föstve.
No, ringósan lép rá az a feketeszemű lány is.
Bodót a gazdák közé ültetik.
— No még egyszer ebből a jó szármás-káposztából.
Csak ebéd után láthatja megint a lányokat. Minden lány táncol. Még az oláhle-gény is aprózza a vígat. S épp azzal a városi szemű lánnyal.
— Ez-e az, kérdi Bodó egy görbelábú kisembertől, — ez-e az aki magyar leányt vesz el?
— Ez, feleli a görbe-lábú, — a legények máskülönben meg nem szívelnék itt. De egy akó bort hozott, meg száz czibart , és megígérte, hogy valamennyit meg-hívja a maga lakodalmára is.
Bodó szerette volna azt is megkérdezni, hogy nénje-e az a némának, akivel táncol az oláh? — de nem akarta, hogy lássák érdeklődését. Az örömapától se kér-dezhette, mert azt már csak a két csizmája szára tartotta a lábán.
De hát hol a piros-almaképű? Vajon kivel táncol?
Tekintget, nézeget. Hát lám, ott ül a kis kerekképű az asszonyok között. Ott ül a gyönyörű! Olyan öröm-szemmel szemléli a táncosokat, mintha neki táncolnának.
Bodó mellében megmozdul valami: csak az lehet! S nagy szippantásokkal szív-ja a pipáját. Les rá szemszögletből.
A tánc szünetében őrá is rácsillan a kis kerekképűnek a szeme, s őrá is úgy néz, mintha megszólítást várna.
No! nem lehet más!
A lányok mind csivegnek - csevegnek, csak ő hallgat. Egy feketekeszkenős asz-szony mellett ül, akinek az arca, mintha timsót tartogatna a szájában. Biztosan az anyja.
A cigányok hangolnak. Bodó karon kapja az egyik vőfélyt:
— Kedves öcsém!
— Tessék.
— Nem vétek-e itt valakinek, ha táncra kérek egy lányt?
— Melyiket?
— Azt a kerekképűt.
A vőfély elmosolyodik.
— Azt bátran.
— Hát gyere velem, aztán szólj neki, nehogy megvessen idegen voltomért.
A vőfély odakerül nagy vígan. Jelekkel magyarázza a leánynak, hogy táncra kéri az idegen.
A leánynak megcsillan a szeme. Elpirosodik, s felszökken.
Kérdőn tekint az anyjára. Az anyja bólint.
— Remekelj cigány! A tánc némi figyelmet kelt. Bodó ugyanis nagy ejtésekkel táncolja a lassút, a leány piros, mint a szegfűje és a taktust nem valami pontosan követi. A ropogósban meg úgy lükögnek le-föl, mint a malom-külyük. De hát faluhe-lyen fél taktussal előbb, vagy utóbb, nem számítódik.
A cigány véget cifráz.
— Újra! — kiáltják a legények.
— Újra! kiáltja Bodó is.
És a lajbi-zsebből egy ezüst kétkoronást vet a cimbalomra.
A kétkoronás munkára gyullasztja a cigányokat. A táncosok helyet engednek a zenészek mellett a pénzes idegennek.
— Remekel cigány!
S Bodó szilaj kedvvel lükög. Bözsi is tüzes-boldogan perdül és aprózza. Mind-kettőjükről gyöngyözik a meleg.
Megint vég.
A többi táncos már kidőlt. Csak a néma lány forgatja a bokáját még egy percig azután is, mikor már a cigányok elrántották a véget.
— Húrod szakadtáig! — rikkantja Bodó.
S megint veti a kétkoronást.
A leány azonban kibontakozik Bodónak a karjából, és mosolyogva eltolja magá-tól. Visszaperdül az anyja mellé. S lihegve, hálás szemmel mosolyog Bodóra.
Még háromszor táncoltak.
Reggel felé aztán már, hogy oszladoztak a vendégek, a leány anyja is intett. S akkor egy másik leány is csatlakozott melléje, a városi szemű.
Bodó így várta, hogy így jönnek. Állt az ajtó mellett és nézte őket, s Bodónak kezet nyújtott:
— Köszönjük, — hálálkodott, — hogy megtáncoltatta a húgomat. Tudja talán, hogy néma szegény. Az oláh legény nyomon követte a városi szemű lányt, ő is ke-zet nyújtott:
— Szerbusz, — mondta vidáman.
— Szerbusz, — Mondta rá Bodó is.
Az anya is kezet nyújtott:
— Köszönjük.
A néma leány kivette a keble bokrétáját és szemérmes mozdulattal a markába nyomta Bodónak.
Néhány napra rá Bodó már ott kért vizet.
A leány olyan pirossá válik mint a szegfűje volt a lakodalom napján.
— Há-ááá, — lehelte örömmel, — hááá . . .
És szégyellősen nyújtotta a kezét.
A ház tiszta volt. A bútor szegényes. De a fal tele, mint a rác oltár. Csupa szentkép. Vásári képek, vásári rámában. De hát szép képek: sok hupikék és tulipi-ros szín csakúgy virít a falon. Az ablakok is szépítik a szobát. Hiába: ahol leány van, virág is van. Látszik, hogy mostanában szedték be az ablakközbe a kertből: a fagy meg is viselte a muskátlikat. Csak a piros szegfű pompázik közöttük diadal-masan.
A víz kissé késett, s végre is kancsóban érkezett meg, borrá váltan.
A néma hozta-e? Nem a néma. Mert lám a néma új réklit öltött, rózsaszínűt, és meg is mosakodott. Látszik a haján, a füle mellett, hogy vizes. No, nem is ül a zug-ba, olyan szégyellősen, mint a lányok szoktak. Ül az asztaé sarkához. Ölében egy kunkori farkú kis fehér kutya. Ragyogó eleven szeme bátran jár most már a vendég arcán is.
Fodorné még sonkát is tett tányéron a kancsó mellé. És mintha aznap cukor volna a szájában timsó helyett.
— Hát mi útja kendnek erre?
— Fuvaros vagyok én, — feleli Bodó , járok mindenfelé.
— Aztán jobb kereset az, mint a mezei munka?
Bodó elmondja, hogy jobb, ámbátor hát neki van földje is, háza is.
— Tessék benézni, ha felénk járnak. Most ugyanhát . . .
— Köszönjük, — bólintott az asszony, — nekünk is van négy hold. Jó földek .
S így kirakogatják kinek mije van. A beszédbe beleszövődik, hogy a két lányé lesz minden. De addig is kapnak: Julinak száz korona a móringja , Bözsinek két-száz, mivelhogy . . .
— Mind a háromszáz, csap közbe szóval Julcsa, a városi-szemű.
A néma leány meglepődve néz a nénjére. Eldobja a kutyust és felszökken. Át-kapja, összecsókolja Julcsát.
— No, te bolond, no!
— Hát megérti a szót? — kérdezi Bodó.
— Mindent megért, felel aggódó szemmel az anya. A kántorunk sokat vesződött vele kicsi korában, hogy meg is szólalhasson, de hiába. Akit Isten némának terem-tett, ember se szerezhet szólást annak. Tessék rágyújtani a pipájára. Adj ide masi-nát Juli. Annyi haszna mégis vót a tanításnak, hogy Bözsi megérti a szót. Csak a nagybajuszú embert nem érti meg. Annak nem látja a száját. Tessék a borocskábúl . . .
— Nohát mingyán megtorobáljuk, — mondja vígan Bodó, — hát Bözsi lelkem álmodtál e mán páros galambrúl? . . .
Bözsi elpirosodott és a kötényébe rejtette az arcát.
Bodó gyönyörködve nézte. Igazán szép leány! Ha virág volna is, ő volna a leg-szebb piros rózsa. Éshát csupa élet, csupa elevenség! Hogy lesi a szót! Hol egyikre villan az okos szép szeme, hol a másikra.
— Ugye kár hogy néma? — sóhajt az asszony.
— Dehogy kár! — feleli hévvel Bodó. Éppen ez a szép.
A némának úgy égett a szeme, mint a parázs. Erre a szóra: éppen így szép, a válla is megremegett.
— Hááá, — lehelte mámoros szemmel, — hááá . . .
Furcsa volt. Egy viruló nagy lány, akiben a lélek mintha csecsemő korát élné. Nem, ez mégse való asszonynak.
A három nő szeme úgy állt Bodó arcán, mint a vizsláé, mikor a nyulas bokor fe-lé mered. A szobába gyászos csend szakadt. A falióra lomha ketye-ketye hangja hallatszott csupán. Bodó gondolkodva eregette a füstöt.
— Ez minden szólása, — sóhajtott az anyja, — mikor örül valaminek, akkor szól így. S az arca olyanná vált, mintha megint timsót tartana a szájában.
Julcsa is elkomolyodott, hideggé vált. Bözsi aggodalmasan nézett Bodóra. Te-kintett az anyjára. Tekintett megint Bodóra. Tekintett Julcsára. Tekintett megint Bodóra. Az Arcából elszállt a pirosság.
A kunkori farkú ebecske megint ott ült az ölében, és a fülét hegyezve nézett Bodóra az is.
Bodó gondolkodva eregette a füstöt.
— Nem baj a, — szólalt meg aztán vigasztalón, — nem baj, ha más minden egyebet tud.
— Mindent tud! — élénkült meg egyszerre a két nő.
A néma is felrázkódott.
— Olyan okos ez, — mondta Julcsa, — hogy senkinek több esze nem lehet. Tedd le a Ricsit.
A néma legott leugrasztotta a kutyust a földre.
— sütni, főzni, mindent tud, — dicsekedett az asszony, — mindent, mindent
S Bözsihez fordult:
— Hány tojást raksz a kotlós alá?
Bözsi egy rándulásra mutatta a tíz ujját, s utána a kilencet.
— Hát az óra most?
Bözsi az órára pillantott, mutatta: három. S a hüvelyk ujján még egy picit muta-tott hozzá.
— Ezt már érteni kell, magyarázta lemosolyodva Julcsa, — a negyedeket így mutatja.
— Jó-jó, — szólalt meg Bodó, — de hát hogyha nagyobb számokról van szó?
— Arra is megtanította a kántor. Csakhogy óra-számokkal .
Bözsi felszökken. Perdül egy fiókhoz, és krétával tér vissza. A két nő mindenfé-le számolásra való példát gondol elő, nagy számokban.
Bözsi figyel, aztán sebes mozdulatokkal firkál az asztalra.
Bodó csak ámul.
Elveszem, no, elveszem, — pöfékelt vígan hazafelé, —szebb menyecske nem lesz a faluban. Gyí édes állataim!
Mikor azonban a határba ért, igen elgondolkodott:
— Nevetni fogják, hogy a kezével beszél.
Az úton Imrédiné jött szemben. Kapa a kezében és putton a hátán. Fiatal me-nyecske, de igen vállas és férfias járású. Arcra se olyan, hogy megfordulna utána a fiatal ember. Ha Bözsi mellé állítanák, olyan volna mint a krumpli a piros alma mel-lett.
Félvállról fogadta a köszönését, s vidáman csettintett az ostorával.
— Néma, hát néma. Mindenki néma mikor hallgat. Bözsi csak többet hallgat, mint más. Éppen ez a legjava a jónak, hogy mindig hallgat. Aztán hát ha szólani akar, meg lehet érteni. Kissé hát igaz, hogy furcsa. Maga Bözsi is érzi szegény: mi-lyen aggódóan nézett rám, mikor elbúcsúztam, hogyan beszorította a kezemet mind a két kezébe.
Aztán arra gondolt, hogy átmegy majd este Körösiékhez, megkérdi őket: miként vélekednek az ügyről?
Sohse járt náluk.
Míg az anyja élt, epés ellenségek voltak vele. Anyja halála után nem ment át . . . Maga se tudta miért nem ment át? Az első benyitást nehezlette talán? Vagy úgy vélte, hogy Körösiéknek illenék előbb? De Körösi nem volt ott az anyja temetésén, hát a toron se. S talán Körösi is csak az első benyitást nehezlette.
No! mindegy: ma átlátogat hozzájok. S elgondolta: hogyan lesz az?
— Dicsérjük Jézust. Adjon Isten jó estét. Hát mondok átgyötrem egy szóra. Tudjátok, magam vagyok . . .
Pesta bizonyosan örömmel fogadja. Leülteti. Pipáznak.
Aztán beszéd közben előhozakodik a házassággal. Vagyhogy Körösiné fogja kérdeni:
— Hát kend mér nem házasodik mán meg.?
No, bizonyosan ő fogja kérdezni.
— Gondoltam mán én arra, — feleli majd, — vóna is kit.
— Kit? — rebben az asszony.
— Nem ismered, nem idevalósi. Derék lány, szép is, okos is. Csakhogy néma biz a.
Érezte, hogy elképednek.
— Gyí Kesely, gyí Csendes!
Este volt mikor hazaért. Ahogy leszerszámozza a lovát, hallja, hogy a szom-szédban ugyancsak rikoltoz a fiatal Körösiné:
— Bolond vót kend! Szamár vót kend! Annyi baja se vót annak a tinónak, mint nekem.
— Hallgass, — bődült rá Imre, — máskor te menj a vásárra.
— Férfi dóga az!
— No, most mán ölég! . . .
— Hogy a litkei sár nyelje el azt a mészárost! Hogy a kötél csavarodjon a nya-kára, mikor a tinó megvadul! Hogy a rázós nyavalya rajcsúrozzon rajta! . . .
Bodó bekötötte a lovát, s ennie vetett. Csak aztán fogta a kulcsot meg egy nya-láb szalmát, és nyitott be a házba. A ház sötét volt és hideg.
Bodó mécsest gyújt. Leveti dolmányát. A kalapját is akasztaná a szögre. Valami puhát érez a kalapján. Nézi: mi az? Hát egy szál piros szegfű.
Harmadnapra megint ott szomjazott meg a Fodor Bözsiék háza előtt.
— Hááá, — lehelte mind a két kezét nyújtva a leány, — hááá . . .
— No, Bözsikém hát álmodtál-e mán páros galambrúl? Mer én mán álmodtam.
Négy hét múlva kettős lakodalom volt a háznál. Julcsát az oláh legény vette el. A lakodalmon hát egy oláh család is volt, a vőlegény családja, s két oláh leány, a vőlegény húgai. Meg is táncoltatták őket a magyar legények becsületesen. Bodó is. Bodónak, az igazat megvallva nem igen tetszett, hogy oláh legény a sógor, de hát mindegy milyen füvek közül hozzuk el a virágot.
Elhozta.
A falubéliek igen mulattak rajta. Különösen, mikor az asszony a boltba ment, s ha kávét akart, úgy forgatta a kezét, mintha kávét őrölne. Ha só akart, a két ujjával mutatta a sózást. Ha gyertyát akart, a bal mutató ujját fölegyenesítette, a jobbjával meg a gyújtó gyújtást utánozta, és gyorsan odatartotta a képzeletbeli gyújtót a kép-zeletbeli gyertya fölé.
— Ne nevessék szegényt, — monda Dávidné, mikor be-benézett a boltba.
Debizony ő is megnevette, mikor egyszer dohányért ment a néma.
— Milyen hercig, — mondta az arcát megsimítva, — kár érte . . .
Egy-két hét múlva már minden fiókot ismert a néma a boltban. Ami kellett neki, csak odamutatott, s amennyi kellett, a súlyokon, vagy a folyadékmérőkön mutatta meg.
Nevették.
— Hogyan értik meg ezek egymást a sötétben?
De Bodó is nevette ám őket, mikor egyik-másik házból csörgés-csattogás hal-latszott.
Az ő háza csendes volt, mint a kápolna. És olyan is belől. A sok szentkép: vagy hat Szűzanya, — közte négy dajkáló Szűzanya, kettő meg fájdalmas, — továbbá szent Erzsébet, Magdolna, Szent Anna, Szent Teréz, Szent István, Szent Péter és sok-sok Krisztus. Mind színes, hupikék és tulipiros színek tarkasága, itt-ott arany-füsttel is cifrázott szentképek. A néma azokat nézte, mikor imádkozott, mint ahogy a templomban is csak a képeket nézegette az imádságos könyve levelein.
Bodónak is tetszett, hogy olyan pompás a szobája fala. Némelyik asszony még körösztöt is vetett magára, ha befordult.
— Haj! lelkem, beh gyönyörű a szobád! Ezt a szép fisonyért is te hoztad-e?
Kékre festett ruhásszekrényt is vettek Bözsi móringján, meg ugyanolyan ágyat és ládát.
A három kék bútoron sárga rózsák ékeskedtek, egybekötött és szétszórt sárga rózsák. Akárki pingálta, értette, mindig a szép.
Tetszett Bodónak, hogy a fakó régi rossz bútorok helyébe olyanok kerültek.
De legjobban a csöndesség tetszett neki. No, meghát a csöndesség közepén maga az asszonyka is. Tetszett Bodónak, hogy sohse szennyes, sohse kócos. Tü-kör előtt köti meg a kötényét is. Tetszett, hogy nem szomszédol, nem pletykázik, nem veszekedik. Ha Körösiéktől áttéved a csirke, ő nem azért kapja el Tercsikét, hogy megverje, hanem hogy összecsókolja. S még be is vonszolja a házba, muto-gat a szemére:
— Micsoda szép kék szem! Mosolygó szép kék szem!
S tűz a leányka hajába egy szál piros szegfűt, — a hazulról elhozott szegfűbo-korról.
Az is tetszett Bodónak, hogy a pénzt mindig megolvassa az asszonyka. Lefek-vés előtt olvassa meg. A bankókat elsimítja, gondosan összehajtogatja, úgy takarít-ja meg egy bádogszelencében.
Tetszett, hogy akármit dolgozik, mindig ráforgatja a fejét; mindig lesi, mit kíván-e valamit? S különösen tetszett, hogy megérkeztekor sokkal előbb kitárja Bözsi a kaput, mint akik hallanak. Hogy a csudába lehet ez? Mosolyogva tűnődött rajta. Végre meg is kérdezte:
— Te Bözsi, hát hogy a csudába hallod te meg a kocsim zörgését? hogy még mikor az utcámba fordulok, éppen nyitod a kaput?
Bözsi elmosolyodott, és rámutatott a kunkorifarkú kis fehér kutyára.
Az meg hát persze éppenséggel igen tetszett Bodónak, hogy akár kocsin érke-zik, akár gyalog, az asszony eléje röppen és a nyakába borul:
— Hááá, ááá . . .
Olyan édesen mondja ezt az egyetlen hangját, mint amilyen az ölbevett macska dorombolása. Más menyecske bizony nem fut eléje az urának, legfeljebb ha moso-lyog reá. Bözsi azonban mindig az érzése szerint cselekszik.
Nem is igen vállalta már Bodó a hosszú fuvarokat. Dávid boltosnak már ugyan-csak munkájába került, ha két-három napos útra kellett a kocsi:
— Ne bolondozzon kend, Imre. Fogja meg a péndzt, ami magának repül.
Dávidné is nyájaskodott:
— Valami ajándékot is kell néha hozni a menyecskének, — talán már bölcsőcs-két is.
— Arra még ráérünk, — felelte vígan Bodó
De, ha egynapos útra vállalkozott is, másnap már otthon maradt. Jobban sze-rette már az otthonvaló munkát. Azelőtt a földje nagyobbrészt zabbal és lucernával volt tele. Semmi kapás növény ott künn. Tavaszon azonban a felesége malacot vett s táblát jelölt künn a kukoricának és a pityókának is.
Ahol kukorica van, a paszuly se hiányozhatik, tök is megterem szélrül. S kukori-ca, pityóka és paszuly nem díszlik kapa nélkül.
Bodó szívesen kapálgatott az asszonykával. A lovak is örömest füveltek a völgyben. Dél felé az asszony tűzre tette a fazekát és olyan tejfeles babot remekelt benne, hogy Bodó még a kanalat is megnyalta utána.
Az éjszakai nyugodalom is bizony jobb volt otthon a tiszta fehér ágyban, szen-tek képei között, hogysem szénán-szalmán a kocsmai kocsiszínek alatt. Még ha semmit se csinált is, csak állt és pipázott az istállója ajtófélfájának támaszkodva, akkor is öröme volt a szemének az udvarán nyüzsgő liba, — kacsa, — tyúknép, s a nagytőgyű szép veres tehén, amint boldogan nyújtja a fejét a felesége kezére. De mégis leginkább a munkájában sürgő-forgó asszonyka volt a legszebb néznivalója.
No, napközben is sokszor megcsókolta.
— Hogyan szeresselek? Azt se tudom, hogyan szeresselek, Bözsi!
Bözsi pajkos mosolygással mutogatott a pipájára:
— Csak úgy szeress, mint a pipádat.
No, kedves emlékezetű év is maradt volna az, ha a disznóval a baj nincs. Olyan tokája volt már, mint a kismogyorósi kocsmárosnénak. És olyan legyezője, hogy Bodónak szinte a nyála csordult, ha beleképzelte a téli káposztába. Hát nem tudni mindig esett bele: igézet-e, vagy nyavalya? Elég annyi, hogy András-nap előtt való hétfőn már oda se szagolt a vályúhoz, csak lógatta fülét, farkát, s gondolkodott. Ki-ki tudhassa, mit jelent, ha a disznó gondolkodik. Kedden a kondás valami paprikás gyökeret adott be neki, s attól a hízó úgy megvidult, hogy még polkázott is valame-lyest, de másnap már a kolompár cigányok érdeklődtek a sorsa iránt.
No, nagy szomorúság!
Bözsi úgy sírt, hogy még éjjel is züppögött. Bodó is könnyezett, ha a hízó legye-zőjére gondolt:
— Olyan derék hízónk nem lesz többé!
Bizony azon az ádventen színét sem látták a hurkának, kolbásznak, ha Körösiék át nem küldenek a magukéból egy tányérkával.
A következő tavaszon aztán csak azért is maglódisznót vett Bodó, kilenc-malacost. Formás disznó volt az is s a hátul lógó része még többet ígérő a rosszuljártnál.
Hadd örüljön Bözsi !
Az anyadisznót a szokott operáció után betették hízónak. Egy süldőt is mellé-je. A többi makkoljon.
Bodó bizony nem adott el semmit, mikor a háború elején úgy megárasodott mindenféle.
— Még egy tojást se! — intette otthon az asszonyt, — a télre olyan ára lesz mindennek! . . . A zsidó mondta.
Az asszony biccentet, hogy érti.
Dávid nem egyszer tanácsolt egyet-mást Bodónak.
— De ezt csak magának mondom, Bodó, — tette mindig hozzá, — mivelhogy maga jóemberem.
Többnyire olyankor történt, mikor Dávid úgy megrakatta a kocsit, hogy a két ló szinte nyögve húzta.
— Gyí Kesely! Gyí Csendes! Gyí édes állataim!
A faluból hol tojást, hol borjút, hol gabonát szállítottak a városba, Szigetre. Visszatéret meg elkanyarodtak különféle falvakba, Mármarosba, Ungba, Beregbe: ládaszámra vették a tojást, közbe egy-két borjút is állítottak. A saroglyához meg te-henet, lovat kötöttek.
Dávid erősen dolgozott. Bodó is meg volt elégedve, — legfőképpen a bizalmas jó tanácsokkal.
A muszka azonban erősen közeledett.
Egy őszelei napon a vasúti sorompó előtt állnak, várnak. Jön is a vonat, a staniszlaui. No, ménkű hosszú vonat, s tele olyan néppel, amelyiknek fekete szín a kedvelt színe, s fürtöt ereszt a füle előtt.
— Nem szeretem az ügyet, — mondja elkomorultan Dávid, — gyerünk az állo-másra.
Dávid már egy hete kifordult a színéből. Mindig újságot olvasott, zsidó újságot. Magyart is. Igen komolyan vonogatta a szemöldökét. Nem volt őrajta mozgékony egyéb, csak a szemöldöke. Kövér, fehér arca mindig változatlan volt, mint a felfújt hólyag.
— Nem szeretem az ügyet, Imre. De ezt csak magának mondom.
Kerülnek az állomásra, a lonkaira. Dávid leszáll, tudakozódik:
— Szálltak-e itt le a vonatról?
— Senki, — mondja a vasúti ember. — De tegnap óta annyi az utas . . . Soha életemben nem láttam ennyi saktert . . .
S a fejét csóválja.
— Hajtsunk be a faluba, a boltoshoz.
A boltos az ajtóban állt, szintén fiatal ember, szakálas, bársonysapkás.
Bodó fülelt rájok, de zsidóul beszéltek:
— Sznajesz?
— Slag zal treffn.
S más efféléket. Nem lehetett érteni. Csak éppenhogy aggodalmasra nyúlt az arcuk. Sápadoztak, terjegették az öt ujjukat. Belevakartak a fejükbe, Dávid szívo-gatta a fogát.
Másnap Kőrösmezőre mentek.
Ott az állomás tele volt marhával, disznóval, lúddal, mintha vásár volna. S kia-báltak:
— Húsz forint ez a tehén!
— Ezt a disznót vegye meg! Öt forint az ára.
— Koronán a ludat!
Rutének vettek is egyet-mást. Az eladó mind magyar volt.
S nyüzsgött a nép az őszi porveretben. De különösen az állomás körül.
Úriasszonyok is batyut cipeltek, meg kisdedet az ölükben. Mindenki utazni akart.
Csak a rutének mosolyogtak.
Bodó képedezett, hüledezett. Megszólított egy fiatal rutént:
— Tik nem költöztök?
A rutén mosolygott:
— Most vagyunk a legjobban itthon. Maga nem adja el a földjét?
— A fődemet?
— Úgyis elveszti, mihelyt belép a muszka. Megveszem ha olcsón adja.
Bodó körül fordult a világ.
Csak Dávidban bízott, hogy talán vak ijedelem zavargatja a népet. Dávid azon-ban sárgábban került elő. Hallgatott, mint a fejbeütött hal, s olvasta az újságot, hogy szinte belebújt.
Bodó keservesen bodorgatta az ostorát a lovak fölött.
— Hát Dávid, — fordult hátra, — igaz, hogy bejön a muszka?
— Fusson ki a szeme valamennyinek, — felelte Dávid rángatódzó arccal.
S tovább bújta az újságot.
Bodó elbúsultan nézte.
— Hát mink is eladunk-e mindent?
— Tudja? Adja el ha tudja.
— Adja a fene, — felelte bosszúsan Bodó. S ráhúzkodott a lovára.
— Nye Kesely, a féreg essen beléd!
Este későn érkeztek haza.
— Sznajesz? — kérdezte Dávidné.
Dávid a füle mellett csapott el a balkeze kiterjesztett öt ujjával.
Bodóéknak az ablaka világos volt még.
Ki lehet az asszonynál?
Bözsi már künn állt s röppent az ura elé.
Az ajtóban egy másik menyecske is állott: Julcsa.
— Hát te hogy jössz ide?
Julcsa szepegett:
— Azt mondják: bent a muszka.
— Ha bent van, majd kimegy.
— Költözzenek át hozzánk. A mindig falunkban kevesebb a magyar. Azt mond-ják, nem dúl a muszka olyan helyen, ahol oláhok mg rusznyákok laknak. Hajtsák át a tehenet, disznót. A baromfit is.
A néma könnyes szemmel, ijedten leste az ura arcát. Bodó érezte, hogy erős-nek kell lennie. Elővette a pipáját és nyugodt színnel verte a markába.
— Akkor másszunk majd a fára, ha itt a farkas. Írt-e az urad?
— Írt. Karon lűtték a szerbek. De aszongya, két hét múlva semmi baja. Hál'istennek.
— Nohát, csak térj vissza hónap nyugodtan. Hol még a farkas?
Debizony aggodalmasan szívta a pipáját.
Julcsa már akkor az oláhék házában lakott. Hogyan költöznének ők is oda?
Aztán hát, ha el is jön a muszka idáig, válogatna-e csakugyan a magyar és az oláh között?
Éjféltájt trombitaszó veri fel a falut.
— Krisztusom, itt a muszka!
Dehogy muszka: vagy tizenkét huszár.
— Kvártélyt . Egy óra múlván meg vagy száz érkezik.
Még abban az órában felveri Bodót a kocsmáros:
— Fogjon be kend tüstént: bort hozunk a városból.
— Száz koronáért se, Samu.
— Húsz koronát fizetek, Bodó. Délre megfordulhat.
— Fáradtak a lovaim: az este tértünk meg.
— Itt van negyven korona, Bodó. Ne bolondozzon. A tiszt uraknak jó bort kell adnom.
Bodó vakaródzik, bosszankodik.
— A Kesely igen fáradt, lejt is az egyik első lábára.
De hát Bözsi boldogan simogatja a negyven koronát, éshát Samuval tán a föl-dekről is lehet szót érteni: elveheti-e a muszka?
Hajnalig mégis halogatja az indulást. Talán arra vár, hogy hátha őhozzájuk is szállásolnak huszárt?
Samu végre megnyugtatja, hogy a tiszt uraknak a papnál meg a kocsmában ké-szítünk szállást, a legénység meg az iskolában helyezkedik el.
— Gyere Kesely lovam, gyer édes állatom.
Négy láda sört rakat Samu Szigeten, másik négy ládába palackos borokat. Két láda pezsgőt is. A teher nagy. Bodó borongó homlokkal nézi. De hát Samunak nem szegi most kedvét.
— Hát igaz vóna, Samu, — kérdi aztán az úton, — igaz vóna, hogy hozzánk is eljut a muszka?
Samu is gondba fellegzetten ül Bodó mellett. Új selmecit vett a régi meggyszár-ra, abból eregeti füstöt piros denevérfüle mellett.
— Hallott kend valamit?
— Bizony mondogatták.
— Ki mondta?
— Mindenki.
— Mindenki? Tiszt úrtúl is hallotta kend?
— Nem, affelé nem járt közelembe.
— Nohát akkor ne higgyen kend semmit.
Bodó megenyhülten bíztatja a lovait:
Gyí Kesely! Gyí édes állataim!
Az úton azonban bajos a haladás. Töméntelen szekér nyikorog. Csupa menekü-lő. Leginkább zsidók. Ládák és bútorok és ágyneműk a szekereken. Barmot is haj-tanak itt-ott csordaszámra. Disznófalkákat is.
Samu le-lekiált:
— Honnan gyönnek? Meddig tört be a muszka?
S még a füle is elfehéredik.
Aztán egyszer csak félre kell állani. Lovas katonák terelik útfélre a polgári ko-csikat: ágyúk hosszú sorát húzzák toppantós nagy lovak, haragos réz-ágyúk hosszú nehéz sorát.
— Éljen! Éljen! — lengeti a kalapját Samu, — mondtam, hogy nincs baj. Éljen a vitéz hadsereg!
Bodó is megvidámul:
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Egy óra múlva megint lovas katonák, de másfélék, s a nyomukban sok terhelt kocsi és szekér. Valamennyin zsák és zsák.
— Félre az útból!
A szekereket, kocsikat katonák kísérik. Élelmet szállít valamennyi.
Kerekek nyikorognak, lovak ina feszül.
— Gyű! Hű! Gyű!
— Éljen! Éljen! — lebegteti Samu még a fülét is.
Az egyik zökkenőben megroppan az egyik szekér, s megbillen, megáll. Eltörött a kerék.
Egy poros tréntiszt odaugrat. Egy még porosabb őrmester megméri a kereket. Körülnéznek a félretolódott polgári szekereken. Mérik a kerekeket itt is, ott is.
Bodónak a kerekét mérik.
— Ez a kerék jó, — mondja az őrmester.
Se kérdés, se beszéd: három katona mingyárt nekiáll: kettő rúddal emeli a Bodó kocsiját, a harmadik leveszi a jó kereket, ráteszi a rosszat.
Bodó tiltakozik, káromkodik. Samu is kapálódzik:
— Kérem, kérem ez . . .
A katonák rájok se néznek. A tiszt elővesz egy könyvecskét a belső zsebéből, s belefirkál. Kiszakítja azt a levelet, s nyújtja Bodónak:
— Ihol ötven korona. Ne lármázzon!
Mire Bodó felocsúdik, már forog a kereke az idegen szekéren, s a nyomában megindul a többi is.
— Ötven korona . . . Ezzel hát jól meg vóna fizetve a kerék, de hát csak cédulát adtak . .
— Kérem alássan! — kiáltja Samu a tiszt után, — egy palack finom érmellékim volna, nagyságos hadnagy úr. Csak négy korona.
A tiszt megfordul.
— Érmelléki? Lássuk!
A következő percben megnyílik Samu kocsmája az útszélen. A sört még a köz-katonák is kapkodják. Koronájával fizetik. Egy tucat pohara is van Samunak: pezs-gős poharak ugyan, de a tiszt urak az érmellékit is megisszák belőle.
Közben egy trén-ló is megsántul. A hátsó lábára sántít.
Bodónak a Csendes lovát, — se szó, se beszéd, — kifogják. Helyébe kötik a megsántult trénlovat.
Bodó hüledezik. Megint csak cédulával fizetnek.
— Hatszáz korona. Ne lármázzon!
Mikorra a trén elvonul, Samunak minden ládája üres. Még a poharait is megvet-ték.
— Ez aztán üzlet volt, — mondja vígan, — visszamegyünk Bodó a városba.
Bodó is vidám. Sajnálja a Csendest. De hát a trén-ló még jobb is, fiatalabb is.
Megvizsgálta már a hátulsó lábat: valami hegyes kő sántította meg. A követ ki-vették,
de még látszik a helye. Egy-két nap múlva semmi baja. Aztán hát Samu jónak mondta a cédulát. (Be is váltja majd, ha hazaérnek.)
A rossz kereket megsegíti egy gyámfával, és vidáman pöffent a makrára.
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Estére megint bent vannak a városban. No, alig bírnak bevergődni. Soha Szige-ten olyan nyüzsgés. Az utcákon csak éppen hogy nem egymás fölé torlódnak a ko-csik, szekerek, hintók, autók, motorbiciklik és lábaló-biciklik, talyigák s megint ko-csik, szekerek.
A katonaság már elhagyta a várost. A távolból mintha mennydörgés hangzanék — szakadatlanul. A sokaság leggyakrabban az a szó hallatszik ki: muszka.
— Már itt a muszka! A szentnek se mentenek meg bennünket a muszkától!
— Igaz, hogy a megyei urak is elmenekültek?
— Még a városi urak is, még a polgármester is.
Samu odaállította Bodót a megyeháza elé.
— El ne menjen kend innen, mert nem találjuk meg egymást. Bepörlöm kendet, ha elmozdul! Ezer korona kárt követelek, ha meg nem találom kendet!
S a két piros fülével elvitorlázott a sokaságban.
Bodót minden percben megszólította egy-egy idegen, hol zsidó, sok paraszt:
— Vállal-e fuvart? Fizetem amit kér.
Egy izzadt-képű zsidó nagy hévvel vizsgálta a két lovat.
— Ötven koronát fizetek reggelig.
Aztán száz koronát ígért, százötvenet, s végre dühösen kétszázat.
Bodó már akkor ingadozott.
— Várjuk meg Samut, — mondotta, — ha ő beleegyesül . . .
Az idegen zsidó izgalmas beszédet kezd vele, zsidóul.
Samu mozdulatai tagadók.
Az idegen zsidó elő-előveszi az erszényét, meg elteszi. Egyszer aztán elővesz belőle egy aranyat. Nyújtja Samunak. Samu szemléli az aranyat az utcai lámpásnál, a tenyerén latolgatja, Engedékenyebben beszél. S Bodóhoz fordul:
— Az egyik lovat eladhatná kend. Megfizet ez a zsidó jól. Négyszáz koronát ad-na a Keselyért.
Azonban Bodó se esett a feje lágyára:
— Ezerért se. Hanem ezt a sántát: hatszázért, Isten neki . . .
A sánta ló vizsgálatra kerül. Az idegen zsidó értő kézzel emeli fel a sánta lábat. Samu gyújtót gyújt és odavilágít. Babrálnak, piszkálnak a patkó közeiben. Fitymál-ják a lovat. Bodónak tetszik, hogy fitymálják. Ötszázig engedett, abba belemakacsodik.
— Szentnek se ötszázon alul.
Megkapja.
És Samu is kap: az aranyat kapja meg, amit az idegen zsidó mutatott.
Samu megint nézegeti, latolgatja, mutatja Bodónak is.
— Ilyet még nem látott kend: muszka arany.
Bodó szemléli.
— Hát jó pénz az ilyen is?
Samu elmosolyodik.
— Az arany a pokolban is arany. Negyven koronát ér. Egy hónap múlva ötvenet is.
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Bözsi az ablakban várta az urát.
Hogy akkora katona-járás volt arra, nem merte nyitva hagyni a kaput. Ott ölt szegény az ablaknál, a piros szegfűje mellett, és bámult ki a homályba egyre aggo-dalmasabb szemmel. Éjfél felé már el is nehezült a feje. Előkereste a ruhaszárító madzagot, s rákötötte a kutyának a nyakára. Másik végét a keze szárára csavarta, s odaültette a kutyát az ablak alá. Elaludt a két karján, a nyitott ablakban. A kutya há-romszor felrántotta az asszonyát, de csak huszárok mentek arra. Végre negyedszer . . . a homályból egy egylovas kocsi bontakozott elő, s megállt a ház előtt. Az asz-szony elképedt, s alig bírt mozdulni a kapu megnyitására.
Azonban a gazda vígan ölelte meg.
— Tarts a markod Bözsi, — mondta aztán odabent. És rakta bele a csizma-szárból a százasokat. El is mondta, hogy miképpen szerezte a pénzt. Az asszony az örömtől nyiladozó szemekkel értegette. A bankókat elsimogatta és belerakta a bádogszelencébe.
Azokban a napokban már átnyomakodott a muszka a határon, s be a megyébe is. A falu olyan volt, mint a megzavart hangyaboly.
A bíró összedoboltatta a népet:
— Tudtára adatik mindenkinek, hogy minekutána ellenséges veszedelem köze-ledik a falura, a lábas-jószágot a hegyekbe hajtjuk. Még ebben az órában legyen valamennyi a falu piacán. Máskülönben maradjon meg ki-ki a házában, és adjon az ellenségnek ennie, innia, mert csak az elhagyott lakásokban garázdálkodnak.
A pap azonban mást tanácsolt:
— Az asszonyok hagyják el a falut. Menjen, ki hova tud. Vigyék magukkal a gyermekeket is.
A határszéli falvakból már akkor éjjel- nappal jöttek a menekülők. Rakott kocsik, rakott szekerek, s mellettök-mögöttük kötélen futó tehenek s borjak, s gyalogosan a család. Por, állatbőgés, kerekek nyikorgása. Csak a kisgyerekek, vének és betegek ülnek fenn a kocsin.
A falubeliek aggodalmasan szólongatják őket:
— Hová?
— Isten tudja. Csak megyünk. Beljebb az országba.
Másik azt mondta:
— Le Erdélybe. Oda nem jöhet a muszka. Sok a hegy, kevés a vasút. Ott nem vesz el semmi. Ott nem veszi el a földet se a muszka.
— Hát azt is elveszi?
— Mindent elvesz az istentelen! Csak annyi marad, amennyi a kocsira fér.
— De hát a földet . . .
— A földet is. A ruténeknek adja.
Sokan hitték, sokan nem hitték. Azonban, mikor már Szigetet is megszállta a muszka, egyszerre kótyára kínálkozott minden telek.
Az oláhok vettek is jócskán. Ami készpénzük volt, mind földre váltották. Utóbb már tehénnel, ökörrel, lóval fizettek. A lábas-jószág messze földre elhajtható.
Bodó fölverte éjjel Dávidot:
— Eladjam-e a földemet, Dávid, vagyhogy ne adjam el? Maga zsidó maga okos ember: majd megszógálom a tanácsát . . .
A falu zsidaja is vevegetett földet, de csak addig, míg a muszka Szigetre nem ért. Akkor már a két zsidó mással volt elfoglalva. Mind a kettő szállította a feleségét, gyerekeit, és prémes-ruháit Pestre. Mind a kettő bezárkózott, ásott a pincéjében.
Dávid kedvetlenül nyitotta ki az ablakát:
— Vagyok én földkereskedő, hogy hozzám jön kend?
— Boncékét is megvette. Gálékét is . . .
— Bolond is voltam akkor, — vacogta Dávid. A muszkának vegyek-e földet? Enged a muszka a zsidónak földet? Csak annyit enged, amennyit halála után rá-húznak a koporsójára.
— De nézze Dávid . . .
— Jójcakát.
— Hát legalább azt mondja meg Dávid, hogy eladjam-e vagyhogy várjak?
— Hogy vesztegetné kend?
— Kétszáz koronán holdját.
— Adja el. Ha nagyon olcsón kérik, én ötven koronájával megveszem. De csak magának. . .
Bodó szaladt jobbra is balra is.
Reggel már a szomszéd faluból is futottak az asszonyok a muszka elől.
Bodó hajadonfővel nyargalt Dávidhoz:
— Gyűjjön a jegyző úrhoz, Dávid odadom a földet, ahogy veszi.
Dávid alig állt a lábán, de azért átsietett a jegyzőhöz. S diktálta a szerződést:
— A négy holdat kétszáz koronán.
S hogy a jegyző szigorúan nézett rá, Dávid mentegetődzött:
— Kell nekem a föld? Csak mivel jó emberem . . .
— Hát akkor írjuk, — mondta a jegyző, — hogyha netalán visszaváltani akarná a háború végén, ezen az áron visszaválthatja.
Mert ismerte a jegyző a földeket: vízmenti jó négy hold volt az: kétezer koronát is megért.
— Legyen úgy, — intett rá Dávid, — nem kívánom kárát: háromszáz koronán visszaválthatja. Hát csak kell valami nyereség is?
A muszka már olyan közel volt, hogy szinte a szaga is érzett.
Bodó csak ellegyintett a füle mellet:
— Vége már Magyarországnak!
Mikor hazaért, ott siránkozott Julcsa is. Batyu volt rajta, és kosár a kezében. Látszott, hogy gyalog érkezett.
— Nálunk keresel-e menedéket? — mordult rá Bodó. Mink is futunk. Eladtad-e a földet?
— Csak a lovunkat, tehenünket, aprómarhámat. Mindenemet elvesztegettem. Ihol-e: százharmincnyolc korona, meg tizenhat fillér. Rejtse el kend.
— Add el a földedet is. A földet nem dughatod a kebledbe. A pénz veled futhat.
— Ki venné meg?
— Gyere!
Szaladtak Dávidhoz.
Dávid holtszínnel kóválygott a boltjában. De azért megvette volna a Julcsa föld-jét is ötven koronájával, ha a jegyző nem kérdezte volna a birtokívet.
A falu csupa futkosás, zavargás, kiáltozás volt már akkor, s kocsik és szekerek vad zörgése. Síró asszonyok, rémült gyermekek ülnek a ládák fölé kötött ágynemű-kön. Itt-ott a saraglyában megkötözött lábú disznó visít, vagy legalább is egy kosár-nyi lúd, jérce nyújtogatja ijedten a fejét.
— A kocsira tik is asszonyok!
Már akkor Bodóék kocsija is tele volt gabonás zsákokkal, ládával és ágynemű-vel. A két asszony futkosva kapkodott össze minden mozdíthatót. Julcsa az ágyne-műt nyalábolta össze. Bözsi a libáit, kedves tyúkjait hajszolta, fogdosta.
— Hagyjad azokat, hagyjad! — kiáltott és intett Bodó, inkább a kenyeret vigyé-tek el mindet!
Bözsi mégis összefogott vagy négy kedves tyúkját, hat libáját is, két fehér jércé-jét is. Megkötözte a lábukat és vetette őket a felfordított borítóba. Nem feledkezett meg közben a nagy tükörről se, rézmozsárról se, evőeszközökről se. Még a piros szegfűjét is felkapta és tette a kocsi ülésére.
Körösiék is akkor hajtották ki a megterhelt kocsit. Maga Körösi hajtotta a lovat. Az asszony nagy bugyrok közt a kocsi tetején. Tercsike a saraglyában, két karral fogva egy ludat.
— Siessetek! — kiáltott be Körösi, egy óra múlva itt a muszka!
Bodó zabbal tömött meg egy zsákot, s aggódva nézte hogyan növekszik a kocsi terhe.
A két asszony a tálakat, tányérokat kapkodta odabent a falról.
— Hagyjátok ott! — rivalgott rájok Bodó, cserepet nem eszik a muszka!
Szegény Kesely kiheverte már a baját, de nagyok a hágók Erdély felé.
— Elég már, elég. Hiszen mindent úgyse vihettek el. Kocsira mostmár, és hajt-satok! Csak a harmadik faluig. Ha ott is rossz a hír, lejjebb, ha kell Kolozsvárig. Meghalljátok majd, ha visszaverődött a muszka, jöjjetek haza.
Julcsa felült a bakra. Bözsi azonban mintha megrántották volna az ólra bámult s egy eddig ismeretlen kiáltás szaladt ki belőle:
— Ikh! Ikh! Ihikk . . .
Nézett a saroglyára. Mutogatta, hogy a hízót akarja feltenni:
— A hízót, a hízót!
— Ihk-ihkk-ihik! . . .
Bodó kissé elképedt, hogy ezt az újhangot hallotta. De a nagy izgalomban nem sokat tűnődhetett rajta.
— Azt ne lehet, — kapálódzott haragosan, így se bírja a Kesely. Elrejtem a hí-zót a pincébe, nyugodj meg! Nesztek valamelyes pénz is. Itt van ez az ötven-koronás bankó: vigyétek magatokkal. Hátha valahol pénzen kell szállást fogadno-tok.
Bözsi gyöngyös szemmel nézett az urára és a hízóra. Egyszer csak megint be-szalad. Egy kis zsák liszttel fut elő. Bodó elrántotta tőle.
— Semmi többet, semmit! Csak most már hajtsatok! Isten veled édes!
Bözsi azonban megint kivergődött az ura karjaiból. Az álló szekrény jutott eszé-be, amelynek virító sárga rózsáit minden nap édes-gondosan törölgette. Fel lehetne kötni kötéllel a kocsi tetejére. Mutogatta, hogy fel lehetne kötni.
Bodó felnyalábolta az asszonyt, és az ülésre vetette.
— Hajtsatok már az istenfáját! Iszen itt a muszka a nyakunkon!
Az asszony csak akkor értette meg, hogy az ura maradni akar.
Megint leugrik, ragad az ura nyakába:
— Ihk-ihkk-ihik!
No, kínos-keserves bajlódással nyugtatják meg, hogy Bodó majd utánnok megy, csak azért marad vissza, hogy mindent elrejtsen.
Végre elmentek.
Julcsa hajtotta a lovat, Bözsi mellette jobbra, balra tekintgetve, — hátán a ruhás batyuja, ölében a kis cserép piros szegfűje.
Bodó aggodalmas szemmel nézett körül. A szép hízót csak elrejti, de hova te-gye a sok ludat, kacsát, tyúkot? Mégiscsak jobb lett volna ha Dávidra nem hallgat. S aggódó szeme a két takarmányboglyán állt meg. Szép, zölden maradt széna és lu-cerna, vegyest a nagyobbik. A kisebbik fele jóféle zab. Ha lovas muszka jön a falu-ba, marad-e belőle?
Maga felől nem igen aggódott. Mindig baja lehetne ővele a muszkának? Láthat-ják, hogy sánta, ártatlan ember. Csak van tán bennök annyi emberség, hogy nem veszik el, ami az övé.
Még azon délután elásta a maradék gabonáját, babját, kukoricáját a szénabog-lya alá.
A disznót is elrejtette a pincébe. A sövényből kitört egy darabot, és levitte, betapasztotta sárral. Csak egy lyukat hagyott oldalt, hogy etethesse a hízót, amed-dig lehet. A szép sifonért is bezárta gondosan. Az ő fehérneműje még ott volt. Az ünnepi ruhája is, kalapja is, új csizmája is. Bezárta gondosan. S eldugta a kulcsot az ágyszalmába.
— Elveszett a kulcs, — fogja mondani a muszkának, — elvitte tán a feleségem.
De hátha kifeszítik a muszkák mégis a fisonyért, s turkálnak, összetapossák a ruhát?
Megint elővette a kulcsot, s az ünnepi ruhájába öltözött. A csizmáját is az ünne-pit húzta föl. A kalapot is feltette. De aztán megint levetkőzött, s visszarakott min-dent. Csak a csizmát hagyta a lábán. Még azon az éjjelen elásta a pénzét is egy fe-deles szilkében a diófa alá. Még azon éjjel fölvette és elásta a disznóól mögé. Haj-nalban onnan is fölvette: elásta a küszöb alá.
S várta a muszkát.
No, jöttek is. Délután két óra tájt előporzott vagy tizenkét nagysüvegű kozák, s berobogott a faluba. Vagy hatan megálltak a templom előtt, és a magasba sütötték el a puskájokat. A többi végigrobogott a falun.
— Szent László segíts meg!
Aztán zúdult a többi is. Csupa lovas. Ellepték a falut nagy porzással, lármával, fegyverzörgéssel, ellepték mint a sáskák.
— Enyi, inyi! Bar, palinko! . . .
S egyszerre otthonosan viselkedtek. Az asztalt, lócát kivitték az udvar közepére. Lovukat rábocsátották a zabosboglyára. Meg se kötötték.
— Bar, palinko, hljeb!
A kunkorifarkú kis Ricsi tiltakozott az idegen erőszak ellen. Egy nagycsizmás kozák felrúgta. Ricsi nyikkant és hemperedett, de megintcsak talpra ugrott és to-vább csaholt, valamivel távolabbról. A nagycsizmás kozák pisztolyt kapott elő, s durr! . . .
Ricsi megint nyikkant és hemperedett, s többé nem kelt fel.
— Bar, palinko, hljeb!
Bodó előadta a kenyerét, szalonnáját. Egy tálban káposztát is hozott elő a kam-rából.
— Tessék, — rebegte, — tessék . . .
Hát a muszkának tetszett is. Marokkal nyúltak a káposztába s befalták. Legott kigurították az egész hordót, s mivelhogy hús is való a káposztába, dirr-durr, ami baromfi volt a ház körül. Dirr-durr, a szomszédokban is, távolabb is. Tüzet raktak az udvaron. Mutattak a baromfira, hogy tépje le Bodó róluk a tollat. Az egyik nem volt annyira finnyás: tollastul szúrta a ludat a dárdájára. Úgy tartotta a tűzre. Forgatta éhes szemmel.
Egy patkányorrú kozák mindenfelé keresgélt, szimatolt.
Bodót mellen fogta, s rákiáltott:
— Gyéneg! Daj mnye gyéneg!
Bodó nem értette.
A patkányorrú belenyúlt minden zsebébe Bodónak. A dolmány zsebéből kihúzta a pipáját, zacskóját. Rágyújtott. Bodó szomorú buzgósággal mellesztette lúdjait. Forró víz nem volt: hidegen bizony bajos mesterség. Azonban egyszer csak érkezik egy seprű-szakálú kozák, egy csupafegyver szörnyűség. Néhány szót kérdez a töb-bitől. A lovát odabocsátja ő is a zabra. S galléron ragadja Bodót:
— Pész!
— Szegény vagyok én, — mentegetődzik ijedten Bodó, — ami kevés pénzünk volt, elvitte az asszony.
A muszka azonban úgy rázta Bodót, mintha azt várná, hogy a száján dől ki a pénz. Ellöki Bodót a földre. Lerántja róla a lajbit, a csizmát is. Közben egy másik fejszét ragad és befut a házba. Hallik, hogy beleduhantja bent valamibe. Teknőbe, vagy dézsába? Taláncsak nem a fisonyérba, a szép sárgarózsás fisonyérba?
Csakugyan hozzák is ki a mindenféle ruhát, szórják az udvarra. Tapogatják, re-pegetik Bodó ünnepi dolmányát is, nadrágját is. Ami fehérnemű van magukra öltik. Még az asszony ingét is.
Hogy a csodába maradt az az egy ing otthon? Tán a padláson száradt.
Egyszer csak a kozák megint megragadja Bodót a nyakán: lerángatja róla a dolmányt, a lajbit is, az inget is. Ölti magára az inget. Bodóval forog a világ. Csak álomképpen hallja, hogy a pinceajtót betörik. Nincs ott elő semmi, csak egy üres teknő. A hízó el van rejtve. Az etetőlyuka is be van tapasztva sárral. És szétdőlt hordó dongái is oda vannak hányva takarónak. El van az rejtve.
Az udvaron egyre sűrűbb a muszka. Lármáznak, vakaróznak, röhögnek, sütik a szárnyasokat a tűznél. A kopasztalan lúd tolla nagy bűzzel perzseg, serceg és füs-töl.
Igen nevetik.
El is veti a kozák.
Az ajtó közelében valami üveg csörrent. A patkányorrú, aki az ő tajték-makráját szívja, Bözsi szép szentképeit veri a falhoz. hasítja ki belőlük a papirost. Biztosan pénzt keres bennök. Már bizonyos, hogy minden képet összetörnek.
De íme, valami fehérség gomolyodik elő az udvaron, mintha hó lepne el min-dent. A tollas zsákot rázza ki valamelyik, — Bözsi lúdjainak szép fehér melle-pelyhét. A tavaszon takarította meg Bözsi . Abban is pénzt keresnek-e?
Egyszer csak disznóvisítás hangzik a pincéből.
Bodóba mintha villám sújtott volna, a épp a szívét szakította széjjel.
A muszkák olyan örömöt ordítanak, hogy Moszkváig elhallatszik.
De a túlsó soron is visít a disznó, — Répáséknál, vagy Csutora-Szabó Illéséknél.
Van ebben valami vigasztaló.
Azonban ez a kis vigasztaló érzés is csak egy-két percig tarthat: bent a házban ziheg-zuhog a balta. Recsegnek a bútorok. Hordják ki mind a két fisonyér. A sárga-rózsás szép kék fisonyért. A sárgarózsás szép kék ágyat is. Asztalt is. Széket is. Tördelik. Rakják a tűzre.
Hogy a jó Isten lássa meg!
Nagy tűz, öles lángú ropogós nagy tűz. De még nagyobbat kívánnak a gono-szok: a patkányorrú kozák kapja a fejszét, neki az ajtófélfának!
Bodó megint csak elfordult, meg—megrándult, mintha csak minden ütés az ő testét érné.
— Físz! — ordított rá a seprűszakállú. S rámutatott a vederre.
Bodó fogta a vedret. Kút nincs az udvarán. A patak a ház előtt folyik, az út túlján, szélesen, kavicsosan, nyárfák és fűzbokrok között.
Fogta a vedret, s kibillegett a kapun azon félmeztelenül, hajadonfőtt.
Az utcán azonban tömött zsákokkal megrakott kocsik, szekerek vonulnak befe-lé. Némelyik elé ló is van fogva, s három kocsi egymás végébe akasztva. A zsákok-ban láthatóképpen gabona, bab és krumpli van. Bús arcú magyar hajtja mindenütt a lovat, s oldalt egy-egy hosszú pikájú kozák lovagol. Por, lárma, kerekek nyikorgá-sa, ostorcsattogás.
Bodó vélte, hogy álmodik.
Megindulta vederrel be a faluba. Bódorgott, mint az alvajáró. Az udvarokon mindenütt kozák-nyüzsgés, füst, víg lárma. Néhol még a gramofon is szól. Bent a községben valami ház ég, két ház is ég nagy magasra kanyargó füsttel. Az egyik a községháza.
Az.
Ha igaz volna, kongatnának. De álom, álom.
Valaki úrféle kiáltoz a községháza mellett.
— Keresztények vagytok? Emberek se vagytok!
A plébános. Hajadonfővel áll a muszkák előtt. Kopasz feje kiviláglik a nagy sző-rös kucsmák közül.
— Állatok!
Bodó csak bódorog tovább.
Egyszer csak nyerítést hall a kocsisorból. Nyerítést, amely a szívébe nyilallik.
Odatekint: hát csakugyan a Kesely!
Nyerít a jó Kesely, és vonja feszülő inakkal az idegen kocsit. Tekintget Bodóra szemének keserves forgatásával.
Irgalom Istene! Hol az asszony? Mi történhetett vele?
Mióta megházasodott, a Keselyt is jobban megérti. Néma asszonynak néma lo-va, — de hát mi érthető meg egy nyerítésből?
Nyerít a Kesely keservesen. Bodó csak kiséri kérdésekre nyiladozó könnyes szemmel, azon félmeztelen, ahogy van.
A piac táján megáll a kocsisor.
Ő is megáll a lova mellett, s néznek egymásra. Bodó mintha várná, hogy a ló mégis megszólal, elmondja: hogy mi történt velök? Hol az asszony, meg a kocsi?
A faluban még mindig lövöldöznek.
A kocsmaház körül különösen nagy a sokadozás. Hordókat vernek csapra. Az utcán is. És fazékból, kupából isszák a bort.
De íme, a kocsisorban is durran egy lövés. A kozákok lármáznak. Az egyiknél korbács van. Bodó elé ugrat és parancsol valamit idegen nyelven.
Bodó nem érti, csak bámulkodik.
— Álmodom én ezt, — véli, — bizonyos, hogy csak álmodom. Bözsi mindjárt felráz, hogy itassam meg a tehenet.
S hogy ne kelljen látnia a kozák vad arcát, elfordul.
Az utcai sokadozásban, a sok muzsika fölött a falu keresztjét látja a kocsma és az iskola között való térségen, a piacon, a zöldre feltett szép új keresztfát, s nagy ámulatára Samut, amint Krisztus lába alatt öleli a keresztet.
Nohát ennél bolondabb álom! Még a fejét is úgy odaszorítja Samu a kereszthez, mint ahogy a Magdolnát festették a templomban.
Az álom-kozák azonban csak egy percre engedi, hogy ezt a különös látványt szemlélje, előre mutat a kocsisorra.
Bodó persze nem mozdul. A kozák rásújt a korbáccsal.
Bodó hátát mintha tűzzel érintették volna.
— Jaj Istenem, dehogy álom!
Mozdul mint a hajszolt állat.
Az egyik kocsi alatt a két ló között egy mándlis ember hever hanyatt a porban. Egy gyalog-muszka benyúl érte és kivonja a lovak közül. Az ember halódik, vagyhogy halott is már. Mellén száján vér buzog.
A muszka lecibálja róla a mándlit és Bodónak nyújtja. A kalapját is. Az ostorát is.
Bodó megérti a mozdulatból, de leginkább egy rúgásból, hogy neki kell felülnie a bakra.
Hó lepte már a falut, mikor hazakerült, noha csak Szent Erzsébet után való nap volt az. De a nagyháború első őszén korán fehéredett a Kárpát.
Hol járt eddig?
Maga se tudná elmondani. Egynéhányszor megszökött. Elfogták, kémnek vél-ték, katonaszökevénynek is vélték, megverték, bele is lőttek.
A kórházból megint megszökött, de a határőrök megint elfogták. Tömlöcökben is forgott, hadifoglyok között. De lám a zárt ablakon is addig vergődik a dongó, hogy kijut valahogy a szobából. Bodó is kijutott valahogyan Muszkaországból, Galíciából, hazavergődött a Kárpátokon által.
Hetekig nem látott embert. Élt bükk-makkon, vadalmán, csipkebogyón, vadmo-gyorón. Hált árokban, barlangokban, fa tetején, bokor tövén, pásztorkunyhókban, nyirkos harasztban.
Elcsigázottan, csontig lesoványodottan érkezett haza.
A muszkát már akkor kisöpörte a magyar had Sziget tájáról, s a megye felső szélére ültek a haragos magyar ágyúk.
A falu népe már rég otthon volt. A házak falán látszott még itt-ott a muszka ron-gálás: némely helyen csak vesszővel, kukorica-góréval foltozták be a falat. A házte-tőket hó borította: nem lehetett látni, hogy új tető-e vagyhogy a régiek?
Bodó estefelé érkezett haza. Már messziről látta, hogy a háza istállója düledék. Nem is csodálkozott rajta, nála találtak legtöbb pecsenyét a muszkák, olyan helyen korommal és hamuval fizetnek.
A falubeliek se csodálkoztak, hogy Bodón egy rézgombos kozák-kaftán lóg, s a fejét kopott bakasapka fedi. Katonai ásó van az oldalán, madzagon. Sokan mene-kültek az orosz elől, és sokan tértek haza holt katonákról levont köpönyegben. Az általános nagy szomorúságban legfeljebb azon bámultak el, ha valaki, aki elment, meg is tért.
— Te is megvagy? Hálaistennek.
— Hol a feleségem?
— Még nem került elő. Haj beh megöregedtél te Imre!
Körösiék kapujában azaz kapuja helyén a kis Tercsi áll madzag-ostorkával. Disznó ropogtatja az udvaron a kukoricát. Lám ezekét nem találta meg a muszka: Közepes nagyságú hízó, már jó tokás. A kislány érthetőképp azért áll ott, hogy a disznó ki ne sétáljon.
— Ni . . . Bodó bácsi . . . Dicsérjük Jézust.
— Mindörökké Tercsikém. Nem jött még vissza a feleségem?
— Nem.
— Hírt se hallottatok róla valamit?
— Nem.
Eltakarította az ajtó elől az omladékot, és ásott.
Nem remélte, hogy megtalálja a pénzét, de hátha mégis? . . .
A küszöb hiányzott. Bizonyára tűzre vetették. A föld is puha volt a küszöb he-lyén.
Mégiscsak ásott és ásott.
Cserepét se találta meg a szilkéjének.
A házának csak a két belső fala állt, meg a hátulsó: a konyha. Az a maradék fal is össze volt furkálva. A muszka bizonyára azt vélte, hogy többfelé rejtett el pénzt a gazda. Azért is dugtak dinamitot a fala tövébe.
De hát a középső falak mégis álltak. Csak a vakolat volt róluk lehántva belülről.
Födél is maradt valamelyes.
Az istállójának ép volt mind a négy fala. Takarmány és szalma persze sehol az istálló körül, csak hóprémbe öltözött szilvafák, parajkórók, ürömkórók, lósóskakó-rók, s ahol a lába felveszi a havat, fekete pernye.
Letörölte a könnyeit s billegett Körösiékhez.
— Nem tudtok-e valamit a feleségemről?
— Hírét sem hallottuk.
Bodó gondolkodva lógatta a fejét. Körösiéken valami nyomottság ült. Nem örül-tek, mikor belépett, hanem mintha idegen lett volna.
— Egyebet se mondhattok? — kérdezte csendesen.
Ez a kérdés arra vonatkozott, hogy talán egyet-mást betakarított a szomszéd a muszkajárás után a gazdátlanná vált házból? Ha betakarított, megértik a kérdést.
Megértették.
— Az ekédet, kaszádat, három fazekadat, vasalódat, négy tányérodat áthoztuk, — mondta Körösi. Más efféle konyhaszered is van itt, ami el nem tört, el nem égett. Félretettük, nehogy elhordják. A sarlód is itt van, meg a vasvillád.
A konyhában álltak. A konyha meleg volt és krumpligőztől illatos.
Bodó szerette volna megmelegíteni a kezét a tűznél, de még azt vélnék, hogy a krumplira tolakodik.
Köszönöm, — mondta szomorún, — amíg ajtó nincs a házon, hadd maradjon it-ten. Csak a vasvillát add ide.
Szórakozottan hallgatta Körösinének a panaszkodását, hogy az ő tehenüket is elhajtotta a muszka. De hát az egész csordát elhajtotta. Még szerencse, hogy a disznót nem találták meg. Körösi is a pincéjébe rejtette el. A pince tetejét lebontotta s elegyengette a földet. Napraforgó kórókat állított bele, meg egynehány karót, mintha paszulykarók volnának. Vize, élelme volt lenn a hízónak. Ha rítt is, nem hall-hatták fent a nagy zajgásban. Lármáztak is a muszkák, danológéppel is vigadtak.
Körösi elgondolkodva pipázott.
— Mibe fogsz? — kérdezte. Azt mondják: a kormány minden kárt megtérít, de eddig csak egy-egy zsák kétszerest adott, meg egy véka pityókát . A te részed is ott van a bírónál.
Bodó a fejét lógatja:
— Mit kezdjek vele? Míg az asszony haza nem kerül . . . De hát semmit se tud-tok róla?
Se Julisról?
Hacsak a pap nem. Őhozzá adják be a gazdátlan leveleket.
Billeg Bodó a paphoz.
A nap már lenyugodott, de a világossága még ott piroslik az ég alján. A hó is vi-lágít. Bodó láthatja, kinek égett le a háza, kinek nem. Mégis az övé a legpusztul-tabb. De mégse: lám a Dávid boltosnak a háza-helyén is egy félig deszka, félig kő-hajlék áll. Köröskörül tarka papiros szemét. De azért a boltajtó nyitva van és meg-csendül.
Bodó szíve elfacsarodott: Dávid az oka, hogy szép hízóját, lúdjait, egyéb apró-marháit megették a muszkák. (100. oldal volt)
Mért tanácsolta, hogy ne adjon el semmit?
Ámbátor, ha eladta volna is, a pénzt csakúgy elvitte volna a muszka.
Megy Bodó tovább a paphoz.
A paplak utcai fala is vakolatlan. Az ablakok üvegtelenül tátonganak. Kapu nincs. Az udvaron hóval takart kövek, hordó-dongák, egy égnek álló asztalláb, vagy mi. Nem: egy összetört zongorának az eleje, — hiszen elővigyorognak a csirbe-csorba billentyűk. A húrok is látszanak: felkunkorodott rozsdás drótok.
Bodó megszólít egy nagy-csizmás gyereket:
— Hé! Te vagy, Pali? Hol lakik a főtisztelendő úr?
— Hátul a konyhába.
— A konyhába?
No, ezt ki nem találta volna.
De hát kihez is szállott volna a pap? Úr nem lakik más a faluban csak a jegyző, meg a tanító. Azok háza is meg van rongálva: a községháza kormos düledék, az is-kola is düledék.
A pap a maradék bútorai között pipázott és olvasta az Alkotmányt. A konyha te-le volt könyvvel. A takaréktűzhelyen egy vasfazék gőzölgött.
— Te vagy az Imre? Beh megijesztettél azzal a kaftánnal.
Elővont egy fiókot az égett sarkú sublótból, s néhány levelet vett onnan elő.
Keresett bennök. Egy sárga kártyán megállt a keze:
— Ez a tiéd. El tudod-e olvasni?
Bodó nézi az írást. Úri írás, idegen írás: egyik betű elnyeli a másikat.
A tanító kisfia épp akkor hoz tálcán egy kék szalvétával letakart bögrét.
— Olvasd el! — mondja a pap a fiúnak.
A fiú olvassa:
Kedves jó Párom, engedje Isten, hogy jó egészségben találja ezen levelem, mint nekem van, továbbá tudatom, hogy szerencsésen megmenekültünk. Mikor lát-tuk az ereszkedőn, hogy alulról muszkák jönnek, mink is otthagytuk a lovat és kocsit és bemenekültünk a sűrűbe. Minden elveszett! Julcsával itt szolgálatba álltam, és ha Isten megszabadítja a környéket az ellenségtől, írja meg kend, hogy hazame-hessek.
Bodó könnyezve pislogott.
— Hálistennek, — rebegte, — hálistennek.
— No, csakhogy ezt a szót hallom már, — mondta a pap. Akkor hallottam utol-jára, mikor a Samu zsidó füléből kihúztam a szeget. Az igaz kereszténynek csak-ugyan azt kell mondania a szenvedésekre is:
— Hálistennek. Mert az üdvösség mi másból fakad?
Bodó nem tudott rá felelni, csak állt az ajtó-sarokban és nézett mint tinó a teleg-ráfoszlopra.
— Szenvedésből, — felelte helyette a pap. Üdvösségünk rózsái könnyeinkből fakadnak. Nesze egy marok dohány.
Bodó nem értette ezeket a mondásokat, de jól esett neki, hogy a pap sajnálattal néz reá, és vigasztalja.
— Köszönöm, — mondta, — nincsen pipám. Azt is elvették.
— Nesze, adok pipát is. Muszkáé volt. Enyémnek vélték, behozták. Vidámulj meg és várd a jóidőt.
Hát, ha vidámulni nem is vidámult, de kissé megenyhült Bodó a pipa láttára. Noha idegen szabású cserép pipa volt az, s a szára megviselt, hogy már csak láttá-ra is pökni lehetett tőle. Elmondta a pap kérdéseire hogy micsoda hányódásokban forgott. És szinte megkönnyebbült, mintha gyónt volna.
Ahogy a községháza előtt billeg hazafelé, látja ott a sok papiros-szemetet. Fe-hér papiros, kék papiros. Fölfesz egy csomót. Vizes. Egy ázott könyvtábla alatt szá-raz csomót is talál.
Van tán benne tiszta levél?
Van egy csomó összehajtogatott tiszta papiros. Dugja a kaftánzsebbe. Körül-néz.
Gyetvaiék házán áll meg a szeme. Rokonok is, noha anyja miatt nem jártak egymáshoz.
Betért oda.
— Megírhatnék-e itt egy levelet?
A gyereknek van tintája. A lámpást szívesen meggyújtják: kis petróleum lámpás: srapnel-hüvely a lába. Bodó válogat a papirosban. Az egyiken a nevét pillantja meg.
Elbámul. Fölül az írás: Adásvételi szerződés.
A földjéről való írás. A többi papiros is szerződés. Hm. Ezek nem elszakítani va-ló papírosok, ha a jegyző úr eltette.
— Tegyétek félre, — mondja, — aztán adjátok oda holnap a jegyző úrnak.
— Jegyző úrnak? Hát nem tudod, hogy agyon lűtték a muszkák? Jelentést kül-dött a magyar katonaságnak. A kisbírót is agyonlűtték. Őt is.
Bodó egy irka-levelet kért a fiútól. S fogja a kalamust , megnézi a hegyét, márt-ja az orvosságos üvegbe. Az üveg karcsú, s a biztonság okáért madzagon lóg. Tart-ja a gyerek az asztalon és elröhhen:
— Másik kezébe a tollat, Bodó bácsi!
— Csak te tudj úgy írni mint én, — feleli megvetősen Bodó.
S írja a levelet balkézzel, lencsényi kerek betűkkel, gyakori freccsenésekkel és a pennának olyan sercegésével, hogy a vak ember ha hallaná, megállna és arra szimatolna:
— Másnak kenyere sincs, itt meg hurkát sütnek?
Bizony szegény Bodó kenyeret se látott még aznap. De a nagy írásban nem gondolt reá.
Kedves Eggyetlen Hű Párom, — írta könnyes szemmel, — csakhogy Te Meg-vagy. Minden egyebünk elveszett, csakhogy te megvagy. A Tehenünket is Elhajtot-ták a Muszkák. A többivel együtt, a Hízónkat is megették. Csakhogy Te megvagy, Hálistennek. Mert ha Te se maradtál vóna meg, vesztem vóna inkább én is Vad Muszkaországba. Igen Szeretnélek Látni lelkem Hű Párom. De ne gyere haza lel-kem hű Párom, mert Semmink, de Semmink. Még Hajlékunk sincsen. Ha tunnál ott ojan Helyet, ahol én is Szógálhatnék. De hát mire lehetnék én ott alkalmas? Város-on nincs Mezeji munka. Kocsisságot meg ki Bízna ott énrám? Aztán ha haza gyönnél is, miből élnénk a Télen? És ha a Tél elmúlik, mibe fognánk a Tavaszon? Még az Ostorom nyele se maradt meg. Még a rajtam való ruhát is Lehúzták. Muszka Rongyok a Ruhám. Kódulni se mehetek benne, mer a Szomszéd Faluba mán Agyonvernének, hogy muszka vagyok.
— — — — — — —
— — — — — — —
— — — — — — —
Írt össze-vissza mindent. A veleje mégis az volt levelének, hogyha van egy-két koronája Bözsinek, nézzen szét a zsibvásáron: vegyen egy akármilyen ócska köd-ment, vagy bekecset, de leginkább egy váltópár testiruhát. Hapedig nem vehet, azon se búsuljon: ha éppen sehogy meg nem élhet a faluban, maradt annyi fája, hogy metszhet róla egy koldúsbotot.
A könny kicsöppent a szeméből a levélre.
Lerázta a papirosról.
S alája sercegte a levélnek:
Sírig hű Párod, Örök Szeretettel:
Bodó Imre
kódus
Csak akkor eszmélkedett aztán, hogy koperta is kell, a levélre meg bélyeg.
Ád tán a zsidó?
Billeg Dávidhoz. Bámul, hogy Dávid mekkorát vénült. A szakálla hosszú és szürke. A ruha rajta, mintha egy nálánál nagyobbnak a ruháját viselné. A boltban csak ládák állnak. Láda ládán. Elöl valamennyi nyílt, és bennök sok skatulya, skatu-lyában a portéka, meg félig kibontott papiros zsákocskában is. Dávid ott guggol a kávésláda mellett, és kanállal méri egy asszonynak.
— Aggy Isten Dávid!
Dávid felkancsalalít:
— Kend az?
— Én hát.
— Azt hittük, hogy kend is elveszett.
— Hát el is vesztem, meg is kerültem.
Szétnézett, aztán a földön bolygott a szeme. Pillogott.
— Levelet írtan vóna a feleségemnek: se kopertám, se bélyegem. Pénzem sincs rá . . .
Dávid nem felelt mindjárt, csak mikor a kávét már kimérte. Akkor is másról be-szélt:
— Hát mibe kezd most már kend ? Se földje, se lova. Phű! de muszkaszagú kend! Álljon kijjebb!
— Hát bezony . . .
— Legokosabb volna most már eladnia a házát is: próbálni másutt szerencsét.
— Házamat? Hol van nekem házam?
— A kő is ér valamit. A telek is. Nem sokat.
— Bodó feje lecsüggedt:
— Semmit, — felelte, — semmit. Meg ki is venné meg?
— Ki venné meg? Ha valami eladó, vevő is találkozik. Mire tartaná?
— Mire tartanám?
Bodó kábultan nézett maga elé. A földje is megvolna, ha Dávid meg nem veszi. Mármost az a kis vacok se maradjon meg?
Dávid négy fokhagymafüzért vett fel a sarokból és a gerendára akasztotta.
— Mire tartaná? — kérdezte unatkozón. — Ámbátor ne szándékom a vétel. A muszka megint betörhet. De ha az asszonnyal úgy beszélné meg kend, hogy eladja . . .
Vevő csendült.
Dávid adott kopertát is, bélyeget is az embernek.
Hát majd jöjjön kend, ha megbeszélték az asszonnyal.
Bodó a következő napon a köveket hányta ki a két szobából meg a konyhából. A kövek alul egymásra került elő egy-egy ismert edénycserép, kemencedarab, bú-tordarab, vasláb, görbült kanál. Csak pénz nem került elő egy fillér se.
Bodó mégis megigazíthatta a konyha falát és fedelét. Sarat is hordott reá. Az ajtót is megtalálta a kövek alatt. Vérfoltos volt az ajtó: a muszkák bizonyosan azon bontották fel a szép hízót. Bús munka volt, de mégis a maga fészkén hálhatott — bizony csak szalmakotradékon. Még tüzet is rakhatott s megmoshatta a ruháját. Bi-zonyos, hogy nem szappannal, csak egy fagyos röggel. Kertjében talált egynehány bokor pityókát, tököt is.
Azon tengődött.
Arra, hogy kölcsönkér pénzt, vagy kenyeret nem is gondolt. Ha elment ide-oda ismerősökhöz, rokonokhoz, szinte ijedelemmel fogadták. Ha ettek éppen, gyorsan elrejtették az ételt, és csak az utólagos nyeléseiken látszott, hogy nemcsak igével élnek.
S minden ház panasszal volt tele, hogy a muszkák megtalálták a gabonát, ba-bot, borsót, pityókát a vermekben. A pénzt is csaknem mindenütt megtalálták: csak mentek az ásóval egyenest a küszöbnek, ha ott nem volt a pénz, kimentek a diófa alá, disznóól alá. Alig öt család van a faluban, amelyik úgy elásta a pénzt, élelmét, hogy a muszka nem talált reá.
A disznaját pedig csak három család menthette meg.
A bíró kihirdette ugyan, hogy a kormány segíteni fog a megpusztult lakosságon. Adtak is valamelyes gabonát. Pénzt is ígértek, de arra maga a bíró is legyintett:
— Sok kézen megyen át . . .
Bodó búsan lógatta a fejét. Mégis kár volt hogy ruháért írt az asszonynak. A ke-nyér az első, nem a ruha. A Miatyánkban se a mindennapi ruhát kérjük Istentől.
Az első napokban mégis igen restellte, hogy muszka köntösben csúfoskodik. Még a csizma csak hagyján, de a nyűtt, feslett kaftán! . . . Madzaggal köti már a de-rekán át, hogy le ne essen róla.
Egyszer Samu áll meg a ház előtt, a mindig víg Samu. Szájában a meggyfaszá-ras velencei.
— Aggyisten Bodó: megjött-e már az asszony?
Bodó nagyot nézett.
— Az asszony?
— Nü, hát gondoltam, meghozta a lovat is. Kellene fuvar.
— Mán én magának nem fuvarozok többet Samu. Se magának, se másnak. Nézzen el Gyetvaiékhoz talán. Nekik láttam, hogy megvan a lovuk.
— Nincsenek otthon. A papnak hoznak padlót a városból.
— De hát a többi?
— Kicsoda többi? Rossz kocsik, rossz lovak. És hát mind fát hord, vagyhogy malomba megy.
— Mér nem vesz maga lovazót Samu? Maga vehetne lovat. Megfogadhatna ko-csisának engem. És a szeme megcsillant.
— Elmék, ócsón elmék . . .
Samu legyintett:
— Én? Lovat? Kinek vegyek én lovat? Talán a muszkának vegyek én egy lovat?
— Hát visszagyün?
— Tudom én? Gyöhet. Gyött először, gyöhet másodszor. A másik fülem nem fogja őket megvárni. Vakuljanak meg, mikor még egyszer meglátják a falu tornyát.
És mikor ezt mondta: másik fülem, a füle cimpáját a két ujja között rázta.
— Vagy talán nem tudja, mit csináltak énvelem a kutyák?
— Nem hallottam.
— Nü, hát megtalálták a boromat. Még három üveg pezsgőm is volt. Három pa-lack volt. Tudja kend, amit hoztunk. Megtalálják a pezsgőt a finom borokat a trá-gyadomb alatt. Szidnak: ilyen zsidó, olyan zsidó, hova rejtettél még bort? Odacipel-tek a kereszthez a kutyák . . . Ez egy muszka vicc.
Bőszen legyintett a kiterjesztett öt ujjával és elpöfékelt, mint a lokomotív.
Bodó gondolkozott, hogy dolgozzon-e tovább? Hátha a muszka csakugyan . . .
Ej, akit kivernek a kocsmábúl nem igyekszik az oda vissza. Nem rendezné ak-kor Dávid a boltját, se Samu nem keresne fuvarost.
A negyedik éjjel erős dörömbölés riasztja fel.
— A muszka! — véli olyan rettenéssel, hogy elhal belé a szíve dobogása, — ér-tem jöttek . .
Fülel.
Néz.
Csend van, Sötét van.
A dörömbölés ismétlődik.
— Irgalom Istene, ki lehet?
Duhu-duhu megint az ajtó.
S mint mikor a talyiga nyikog, olyanforma hang szólal meg odakünn az ajtó előtt:
— Ihk-ink-ihik!
Ugrott már Bodó. És maga is megnémultan, könnyben fürdő szemmel ölelte át a feleségét.
Mécs nem volt a házban, se gyertya, se masina. Míg a pap dohányába tartott is, Körösiék-
nél kért tüzet. Hát csak a reggeli világosságnál kezdték meg a beszélgetést. Az asz-szony persze a síráson kezdte. Amint felnyitotta a szemét, s látta mivé lett a házuk, úgy sírt, hogy anyja koporsójánál se keservesebben. Tavaszon temették az anyját.
Az urát is ahogy megszemlélte a muszka-rongyokban, bozótos szakállával, azon is sírt egy verset. De hát különösen a ház . . .
A fejét a kezébe ingatva járt az omladék között. Ahol cserepet látott, fölvette, megszemlélte: melyik edényből való? A bútora darabjaiból is talált. Sírva nézegette.
A gyönyörű képek: mind elázottan, tépetten. Szent Erzsébetnek csak a keze, Szent Teréz pörkölten, Szent Istvánnak csak a két térde, sírbafekvő Urunknak csak az aranyozása.
Óh! Krisztus hóhérai!
Egyszer csak a küszöbhöz fordul s mutogatással kérdezi a pénzt:
— Hol a pénz?
Bodó feje lecsüggedt. Búsan legyintett és könny árasztotta el a szemét. Intett aztán a távolba — napkeletnek. Mutogatott a belső zsebére, s legyintett keletnek.
Az asszony megértette. Sírva rázta arrafelé az öklét, s a szeme az égnek for-dult.
Aztán sokáig ültek a kövön szomorúan, gondolkodón.
De hát azért asszony az asszony, hogy a kerítésen belül is legyen ész a háznál. Megmosta ami ép edénye maradt, és gallyat, szalmaszemetet szedett. Átlódult a szomszédba masináért, tojásért. Ott is sírt persze egyet. Látta, hogy Körösiéknek mindenük megvan. Leült , sírt. Aztán megcsókolta Tercsikét és futott vissza.
A tűz csakhamar égett a nyílt tűzhelyen, — a spórherdet bizony szétnyomta a konyha leszakadt kéménye, — és sistergett a lábosban a szalonna. Kolozsvárról hozott egy tenyérnyit. Kenyeret is egy kilónyit, sót is egy maroknyit. (Egyebet nem is igen hozott: a hátán a ruhás batyuját, karján a kis cserép szegfűjét.)
Közben előadta a pénzét is. Megvolt az ötvenkoronás azonképpen, ahogy az ura adta, s mellette még két tízkoronás, és valamelyes apró is.
— Csak tedd el, mondta Bodó. Bár rád bíztam volna a nagy pénzt is.
No, az a délelőtt sírással telt el. Sírva varrta össze Bözsi az ura köntösét is, — kölcsönkért tűvel. Sírva ment a boltba is lisztért, babért. Ott mondták neki, hogy egy zsák gabonája van a bírónál. Pityókája is egy véka:
Bodó már el is feledte.
Futtatta is érte az asszony: Hozza meg a pityókát, a gabonát meg vigye a ma-lomba.
S még aznap nekiláttak csakúgy ketten az építőmunkának. Az asszony sarat kevert, polyva híján szalmatörmeléket taposott belé. Az ember rakta a követ egy-másra.
Bodó ugyan elégnek vélte, ha a konyhát igazítják helyre, az asszony azonban nem nyugodott:
— Mindent, mindent helyreállítunk!
Dolgozott, hogy le se ült, csak ameddig ettek.
Bizony keserves munka kettőnek: két hétig is eltartott, míg annyira jutottak, hogy az utolsó követ is a helyére emelték. S még ekkor mindig nem volt tető, se ab-lak, se belsőajtó. Vakolásról szó se lehetett már a fagyban.
Munkaközben Bodó egyre azon gondolkozott, hogy ha meg is épül a ház, miből élnek?
Mert bizony, hogy tető még nem volt a házon, a konyha melegétől megolvadt a hó a padláson: lefolyt a falon épp a liszteszsákra. Reggel, hogy meglátta Bözsi a fe-lére kicsinyült zsákot, Jeremiás siralmaiba illett volna az arca illusztrációnak.
Meggyúrta, ahogy lehetett, és szaladt át Körösiékhez kovászért, szakajtókosá-rért. Míg a kenyér kelt megtapasztotta urával a búbost. Mert bizony a búbosnak is berúgta valamelyik kozák az oldalát. Bizonyosan a patkányorrú! Belenézett, hogy nincs-e valami oda is elrejtve?
Mennyi fa elégett! Mennyi meleg veszett kárba a tetőtlen, ablaktalan szobán.
Bodó bús szemmel nézte a hat nagy kenyeret. Egy hónapig is eltart, mikorra a hatodikhoz érnek. Fűrész kell már a harmadikra is. Ha ugyan el nem viszi a musz-ka.
A hír még egyre szállongott, hogy visszatér. Éjszakánkint minden házban föl-föl fülelt az asszony:
— Semmi, csak a macska.
A bakter a szokottnál hangosabban kiáltotta az órákat. Különösen éjfél után óra kettőt, melynek ríme:
Dicsértessék a Teremtő!
S továbbja:
Ki megőrzött minden vésztől:
Haláltól és dúló kéztől.
De hát azért fel-fel füleltek az alvók minden ugatásra.
Csak a falun át-át marsoló katonák és csendőrök nyugtatják a népet:
— Ne aggódjanak: szórítjuk őket a pokolba!
Az asszony nem is aggódott.
Az ablakot sürgette, meg a belső ajtót. A padlást már megcsinálták, ahogy lehe-tett.
A patakmenti nyárast szinte kiirtották az alvégen. Betapasztották sárral fölül is, alul is. Tetőt is surjánból csináltak, de tölgyfa-surjánból, mert az télen is leveles. Arra bizony már szekér kellett. Nagy kérésre-könyörgésre engedték oda Gyetvaiék. A te-tőzésben Körösi is segített.
No, de hát most már ajtót, ablakot! Az ablak különösen szükséges, mert hiszen még mindig a konyhában hálnak.
Aztánhát a fő vásárolnivaló egy kecske. Huszonöt-harminc koronán meglehet azt venni: az oláhok minden hetivásáron árulnak. Tej nélkül nem lehet a ház. Tyúk nélkül se.
Hát még liszt, meg zsiradék? Hát még ködmen!
Bodó mindennél inkább kívánja a ködment. Az asszony meg a serpenyőt keresi mindennap. Dagasztóteknőcske is kellene!
Sok minden kellene. Egy szál deszka is kellene, hogy valami nyoszolyát állít-hassanak össze. No! Sokminden!
S mennének is már, ugyancsak mennének, de nincs szekér. Nincs egész napra. A faluban alig nyolc rossz kocsi találtatódik, s annak mindnek sűrű a dolga, — pláne ha ingyen kérik.
Végre Gyetvaiék vállalkoznak, hogy barátságból, atyafiságból öt koronáért odaengedik egy egész napra a lovukat, kocsijukat.
Nohát a barátság, és atyafiság belefagyott azon a napon az öt koronába. Mind-örökkön örökké, de estig még állott.
Vásár decemberben nincsen, de van hetivásár, és Bodó ismeri a járást. Tudja mit hol árulnak.
Először is kecske, mondja kézzel az asszony, két szarvat és szakállt mutatva magán.
— Nem, — mondja Bodó, — első a ködmen, hogy ne legyek ilyen madárijesztő.
— Igaz, — biccentett jószívvel az asszony.
Bodó már meg is beretválkozott aznap a ködmen tiszteletére. Körösi kölcsönöz-te át a beretváját. (Azt is kellene venni, ha jutna rá vagy két hatos. Az ócskásnál le-het venni két hatoson jó beretvát)
Ám épp egy üveges előtt találtak megállni, mivelhogy az üveges mellett két sze-kér meg egy talyiga torlasztotta az utat.
— Fene ezt a pálinkás boltot! . . .
Hát megállnak. Bodó kiabál:
— Hé! Utat!
Nem jönnek elő. Bodónak is meg kell állnia. Az asszony szeme már a kocsiról odavillog az üveges bolt elé támasztott ablakokra.
— Csak egy ablakot vegyünk, lelkem, — magyarázta Bodó, — a többi ablaklyu-kat berakjuk góréval, sárral. Tavaszig elállhat, úgyis száradnia kell a falnak.
— Kettőt, — mutatja az ujján az asszony, — egyet a hátulsó szobára, egyet a konyhára.
Hát jó.
A konyha bizony hideg olyan helyen, ahol nyílt tűzhelyen főznek, — még a ha-vat is befújja a szál a kéményen.
Az ablak hat korona tokostól. A kettő: tizenkét korona.
— No, istentelen derága ilyen pirinyó ablakért! Sohse vót az több öt koronánál.
— Hja, még a lélegzet is drágább háborús időben.
Egy koronát mégis le lehet alkudni a lélegzetből is.
— De gyerünk mostmár Bözsi a kecskevásárra. Mostmár csakugyan a kecske az első.
Bözsinek is ez a gondolata. Ám, ahogy fizetne, a petróleum-lámpások fogják meg figyelmét. Lámpás csakugyan régen kell, igen kell, most nem telik. Van az két korona is. Hát meg oszt a péterolaj, ami mindig kell bele!
— Elégedjünk meg egy mécsessel galambom. Az legfeljebb tíz fillér. Olaja is ol-csó.
Az asszony megválasztja a mécsest, s közben belecsudálkozik a földre támasz-tott nagy tükörbe. Jaj! Micsoda soványság! Szép kerek almából hosszú fakó körte. — S fölveszi a barnarámás nagy tükröt, fordul vele a világosságnak: beleszemlélő-dik. Igazít a belső kendője kötésén.
— Csak nyolc korona, — kiáltja a tükröt az üveges.
Töröl egyet a tükrön a zsebkendőjével. Van itt olcsóbb is. Ez itt éppen olyan nagy. A rámája is egy: csak öt korona. Ez meg itt csak két korona. Az is sok? Ihol: ez egy korona.
Azt már nem töröli a zsebkendőjével.
Bodó pazarlásnak véli a tükröt. Az asszony elszomorodva néz szemszögletéből a nagytükörbe.
— Van még olcsóbb is, — szíveskedik az üveges.
Sok válogatás után, és sok alkudozás után egy negyvenfilléres tükör megvevő-dik. Hiába, hát anélkül az asszony a hátát se vakarhatja meg.
— De hát gyerünk most mán a kecskevásárra.
Az asszonynak is ez a véleménye, csak éppen a korsókon akadt meg a szeme.
Micsoda szép korsók!
Zörgeti is az egyiket. Valami szekeretört gölöncsértől vette az üveges, amint mondja, tehát igen olcsó, éshát köcsöggel hordják-e az ivóvizet?
— Nohát, csak válaszd meg, én átugrok ide a szomszédba egy korty kurucvízre. Adj ide egy garast!
Nem szokott pálinkát inni, csak ritkásan. A muszkajárás óta nem is ivott. De fá-zott a kaftánban, s egy kis belső melegítésre gondolt. Jókora pohárral mérték ki ne-ki a belső melegítést, s Bodó csakugyan mindjárt szebbnek látta a világot.
A boltban egy részeg oláh rámosolygott nagy lógó holló-bajusza alól Bodóra. Ócska tajtékpipát vont elő a zsebéből, száratlan, s még barátságosabban mosoly-gott:
— Vegye meg.
A pipa magyaros szabású volt és fekete nyakú. Csak éppenhogy lyukas - alul. Vagyishát ólommal foltozott. Nem is tartotta feljebb az oláh másfél koronánál.
Bodó harminc fillért ígért érte, s ráadásul a muszka-pipáját.
Negyven fillérben megegyeztek.
Igen összebarátkoztak.
— De áldomást is! — mondta az oláh.
— Jó, — felelt Bodó, — áldomást is. Pénzért azonban át kellett ugrania az asz-szonyhoz.
Bözsi akkor egy rózsás bögrénél tartott. Bodó elvett tőle egy ötkoronást.
— Minek az a bögre? — kérdezte, — Ilyenekre ne költsünk most.
Az asszony visszahelyezte a bögrét.
— Azonnal itt leszek, — mondta Bodó.
Sietett is. A szembenálló trafikba is bebillent. Szárat vett ott, csontszopókásat, és dohányt is egy zacskóra valót.
Mikorra visszatért, az asszony kezében két üvegpoharat látott. Nem helyeselte hogy arra költsenek, de hát az asszonyka kedvetlennek látszott:
— Vedd meg hát azt a bögrét inkább, — mondta jólelkűen Bodó.
— Nem kell, — legyintett engesztelődötten Bözsi, csak néztem. A poharat is csak nézegettem.
— Nohát akkor gyerünk, most mán gyerünk!
Ülnek fel a kocsira.
De lám! Az utolsó soron árul a zsibárus. Bodó egyszerre ködment érez magán, birkabéléses boldogító ködment! Puha, jó meleg ködment! Megszabadul hát végre az átkozott kozák kaftántól! Nagy kiadás lesz, de a boltos bizonyára beszámítja a kaftánt is valamelyes értékbe.
A posztó pénzt ér, ha rongy is, a rézgomb is érték. Van még rajta négy.
No egy-két percet várhat a kecske!
Bodó lassadni engedi a lovat, szemlél már messziről. Az ócskás ajtaján minden-féle ruha lóg, leginkább úriféle ruha, de kocsis szűr is egy, piros szegélyű. Az ugyan nem kell Bodónak, de ahol efféle szűr van, ködmen is találkozik. Nézeget, vizsgáló-dik fent is lent is. Van ott minden
A bolt ajtaja előtt szélesen ki van rakva mindenféle szer. Ruhafogas, ökörlánc, széntartó, bölcső, dívány, könyv, papagáj-asztal, falióra. S minden minden.
Ám a tyúk-piacon mennek át, s Bodóné egy nagy pöfés, vörnyeges tyúkot pil-lant meg a borító alatt. Nem! Azt a tyúkot nem lehet otthagyni!
— Mit kóstálna az a tyúk?
— Négy koronát csak lelkem.
Hármat is sokall érte Bözsi, de Bodó türelmetlen. Egyre csak az ócskás-boltot szemléli.
A tyúk tehát megvevődik negyedfél koronán. Kocsira helyeződik.
S állnak az ócskás elé.
Bodónak a szeme a ködment keresi. Bajos kinyilatkoztatni, hogy azért jött, mert akkor egyszerre megdrágul minden ködmen a világon. Hát csak kandikál: van-e. Mi-lyen van, ha van?
Bözsinek a szeme egy elavult ágyon áll meg, egy valaha fényezett, barna úri ágyon, szúette-lábú ócska ágyon. Mintha nem látott volna afféle csodát.
Bök az ura karján, s mutat rá:
— Az ágy . . .
Bodó is egyszerre kívánatosnak látja azt az ócska, rút ágyat. Száz éve nem hált ágyban!
Puha, tiszta, fehér, meleg ágyban, melyben levetkezetten lehet belefeküdni. Földön, szalmán dideregjenek-e egész télen át?
Ha olcsó volna az az ágy . . . Ugyan, hát nem azér . . .Csak kérdezzük meg.
— Ingyen, csaknem ingyen: tizenkét korona. Még az is drága? Legyen tíz, le-gyen nyolc! Csakhogy ne álljon itt. Szúrágta? Ha olyan mint a rosta, akkor is kemé-nyebb és tartósabb a fenyőfa-ágynál. Hát nem látják, hogy diófa? Úré volt ez: pati-kusé. Legyen hat! Legyen öt, ha ezt az asztalt is megveszik. Ez is a patikusé volt, úri asztal. Ingyen: öt korona.
Az asztal csakugyan úri asztal, éshát asztal nincs a házban, nem is mertek rá gondolni, hogy asztalt vesznek. Öt korona ám igen nagy pénz most. Igaz, hogy ilyen asztalt soha nem látnak többé ezen az áron . . .
Bodó megmozgatja az asztal egyik lábát. Biz az inog. De csak az egyik lába: meg lehet ékelni. S ha Bözsi megmossa . . . www 129. Oldal a könyvben
Bözsi is bizonyára erre gondol, hogy úgy ragyog a szeme.
— Három korona, — mondja Bodó, mintha csak hangosan gondlkodna.
A boltos azonban nem botránkozik meg a három koronán. Egy nádfonatú szé-ket emel ki a sarokból:
— Hát ez a szék hozzá? Ingyen, szinte ingyen.
— Ne is mondja az árát, ketten vagyunk. Szalmaszékre se telik.
— Van szalmaszékem is. De hát az ágyra ezta finom lópokrócot . . . Ingyen! Muszka tiszté volt, de ágyúgolyó égette ki, vagy mi, befoltozható. Soha, míg a világ, ilyenhez nem jut. Potom ár!
Bözsi megtapintja a vastag taplószínű lópokrócot. Se paplanjok, se dunyhájok. A kaftánnal takaróztak, meg Bözsi nagykendőjével és szoknyájával. Igen megáhít-ják mind a ketten a melegtapintatú lópokrócot.
— Hét korona, — mondja a boltos, — tiszta orosz gyapjú. Ötért adom maguk-nak. Még az is sok? Legyen négy!
Még a négyből is ereszt egy hatost a boltos: lehetetlen otthagyni.
— Node most már Bözsi . . . vége szakadjon!
Vége is szakadna, ha Bözsi meg nem lát egy sárszennyes gyolcsgöngyöleget. Úgy ráragadt a szeme, mintha soha életében nem látott volna vásznat.
— Muszka-dúlásból való, — mondja a boltos, — ingyen . . . tizenegy korona az egész.
Bizony nagyon kellene.
Bőzsi hozott ugyan egy öltő fehér ruhát az urának, neki magának is csak kettő az inge. Egy vég mégis sok, de tizenkét métert is szívesen ad belőle a boltos, — in-gyen: negyedfél koronán .
— No de most már, Bőzsi . . .
— Vóna itt szalmazsák is . . .
— Szalmazsák? Jajj, hát anélkül csakugyan nem ágy az ágy. És lámpások is vannak itt, ócska lámpások. Beh kár, hogy előbb nem jöttünk! . . .
Sötétedett már, mikor eszükbe jutott, hogy a kecske nincs megvéve, s Bodó még mindig a kozák-kaftánban éktelenkedik.
— Olvasd csak meg a pénzed, lelkem, mennyink maradt?
S felhelyezkedtek a kocsira, valami nagy lapos portékát lát az ágyfej mellett, — vastag papirosba van burkolva. A zsibárus nem burkolt semmit. Megszakítja a papi-rost, hát a nagytükör, a nyolckoronás.
— Ejnye, ejnye! . . .
Az asszony azonban olyan kérlelőn, olyan esdőn néz, meg is simítja az ura ha-ját, — s az ujján mutatja, hogy nem a nyolckoronás tükör, hanem az olcsóbbik. Ab-ból is engedett a boltos még egy koronát.
— Jó, jó. No. Mennyi a pénzünk még: olvassuk meg.
— Jaj, még szalonnát se vettünk.
— Lisztet se vettünk!
— Hagyma, paprika is kell. Fakanalam sincs . .
Már az utcai lámpások is égnek, mikor eljutnak a fakanálig.
— Olvassuk meg a pénzünket, lelkem: egy favágó fejsze is kell. Körösiék már igen morognak. Hát az ajtó, a szobaajtó? . . . Haj, a kutyafáját! . . .
Számlálják a pénzt, számlálják.
— Tizennégy korona és . . .
Akkor vágódik eszébe Bodónak,hogy iszen a kocsibérre is kell a maradék pénzből öt korona.
— Miből élünk a télen? — aggodalmaskodott az egész úton Bodó.
Mert bizony a liszt egy hétre se elég. Szalonnát is csak éppen egy kilót vehet-nek. Hagymát vettek egy koszorút. De hagyma magában nem étel. S össze-vissza hetven fillérkéje maradt az asszony kendőjének a csücskében.
Az állami pityóka elfogyott már. S a kertben ami volt, felszedték a muszkák, — vagyhogy mások is áskáltak ott, hogy gazdátlannak vélték a helyet. Mégis maradt itt-ott burgonya is, sárgarépa is. Bizony a legtöbbje fagyos mát.
Ménkű az ágyat!
Ménkű az asztalt!
Ménkű leginkább azt a nagy tükröt!
Egy-két zsák pityókát kellett volna legelőször is venniök, meg a kecskét. Még szerencse, hogy a tyúk. . .
Dehogy szerencse! Az első napokban persze hogy nem tojik a borító alatt. Az ötödik nap, hogy kiereszti Bőzsi, Egyszer csak ijedten csapja össze a kezét: Kotlós a tyúk!
Fut a tyúkkal Körösiékhez.
— Kellene-e kotlós?
— Már hogy kellene? Ki ültet karácsony előtt tyúkot?
Senki, senki a faluban.
Még csak meg se lehet enni.
Végre is Dávidné veszi meg könyörületből harmadfél koronán.
Az a kis pénz, meg a maradék hetven fillér meg se melegedett az erszényben: egy kis bab, egy kis káposzta, egy tök, gyújtó, fél font só, fél pohárka paprika . . .
Olykor egy-egy tojást is kell venni.
Aztán egy dézsa mész. Már a szobát nem hagyja meszeletlenül az asszony.
— Miből élünk a télen?
De hát csak dolgozgatnak, rendezgetnek.
A szalmazsákot is megtömték. A két ablakot is a falba tették. Az ajtót , egy vett deszkából maga Bodó szögezte össze. Bizony csak fakilincses, mint az oláhoké, s még gyalu se simította meg a deszkát.
Mégishát meg lehetnénk most már a télen, csak. . . .csak . . . csak: miből élünk?
Próbálta már Bodó, hogy kölcsönkér egy zsákra való pityókát. Körösiéknél pró-bálta. Fanyal képpel hallgatták.
— Tudod, hogy minket is megrabolt a muszka. Ami kevés maradt is, nem ér-jük meg vele a tavaszt.
Bodó igen elkeseredett ellenök. Mióta elszegényedtek, még a kutyák is csak úgy hátrafele vakkantanak egyet-kettőt reá.
Bözsi könnyezve fordult haza tőlük aznap. Egy főzet babot kért kölcsön: nem adtak.
— Soha többé át nem lépem a küszöbüket! — mondta Bodó.
— S inkább a fejsze fokával törte meg a sót, hogysem átkérje tőlük a mozsa-rat.
Soha többé! . . .
Szinte jólesett látnia, mikor egy reggel a Körösiék Tercsikéje, iskolába menet, szégyenlősen leszegte a fejét, ahogy mellette elhaladt, s félénken suttogta:
— Dicsérjük Jézust.
Lám, az ártatlan gyermek is restelli, hogy a szülöiben nincs emberség.
De hát mindenki megváltozott a faluban.
A pénz nem egy helyen fazékban áll a rejtekben. De mindenki szegénységet színlel, nehogy rákapjanak az ínségesek.
S Bodó éjjel, nappal tűnődött - töprengett: kitől kérhetne mégis pityókát, vagy csak kukoricalisztet is? Az ő házuk rideg ház volt, amíg az anyja élt, — nem nyito-gatták az ajtójukat még az atyafiak se. Ők se jártak senkihez. Kölcsönbe nem kért tőlük senki egy szitát se.
Mármost hogy kérjen ő, és kitől?
Szinte belebutult a gondolkodásba.
Karácsony hetében már alig hogy egy maroknyi krumplit bírt összeszedni az asszon délre. Kenyér, szalonna elfogyott. Liszt már egy tányér galuskára való sincs. Csak az a mis pityóka sóval, hagymával.
Mi az az egy-két falat két sovány éhesnek?
Szomorúak voltak mind a ketten. A ház csendes volt is, mint a kápolna, de olyan bús is mint a temetői kápolna.
Már nincs más hátra, — gyötrődött Bodó, — kimegyek az erdőre: keresek egy kis vadkörtét, vadalmát. Kökényt is találok tán az útfélen. Mogyorót is az Árnyéko-son. Aztán majd csak ránkpillant az a jóságos nagy Isten. No, kimegyek, holnap ki-megyek
Azonban a holnapból másnap megint holnap lett. Esős napok voltak azok. A te-tőre kukoricagórét kellett hordaniok, mert bizony a víz helyenkint még mindig be-csepegett.
Az ágyat hol az egyik sarokba kellett helyezniök, hol a másikba. A padlást vas-tagabban kellett megtapasztaniok.
Ménkű azt az ágyat! Ménkű azt az asztalt! Ménkű leginkább azt a nagy tükröt! — bosszankodott Bodó, hogy megintcsak egy-két kanálnyi hagymás krumplit talált az asszony ebédnek.
Nem az asszonynak mondta, de ahogy elütögetett az öklével a füle mellett az ágy felé, az asztal felé, a nagytükör felé, Bőzsi megértette. Tán többre is értette, mint igazában értette volba, mert neki is elszögletesedett az arca, szembefordult az uráéval és a tajtékpipára mutatott:
— Még te beszélsz?. . .
Bodó elzöldült.
— A pipát sajnálod tűlem?
Fogta a pipát és úgy vágta a földhöz . . .
A tajtékpipának azonban az a természete, hogy nem törik, csak kövön. A szoba földes volt: a pipa ugrott, de nem tört össze. Bőzsi rémülten nézett az urára, s kihát-rált a szobából. Leült a tűzhely mellé és sűrűn nyomogatta a köténye sarkát a sze-mére.
Bodó haragosan billent ki a házból. Mint az apja szokott, amikor nagy volt ott-hon a dörgés. Beballagott a falu közepéig. Ott aztán meglassúdott, s lement a pa-takra: tűzrevalót szedett órákig.
Mikor visszatért, az asszony még még mindig ott pinnyogott.
Nem vigasztalta.
Ez volt az első összeveszésük. És aznap nem is szóltak egymáshoz.
Csak este fordult az urához az asszony s könyörgött könnyes szemmel:
— Bocsásson meg . . . Soha többé . . . .
Karácsony előtt való szerdán, hajnalban nagy disznóvisítás hallik a szomszéd-ból, Körösiéktől. Bodó szívét mintha két tőr hasítaná át.
Egyik tőr: — Ölik odaát a hízót: nem engem híttak segítőnek.
Másik tőr: — Mink is így ölhetnénk a hízónkat, ha megvolna. Holnapután kará-csony
Az asszony is megmozdul, mintha csak ő is hallotta volna a disznóvisítást. De a házban sötét van még. Tovább hevernek mozdulatlanul.
— Most eresztik a vért, — borong Bodó, — most hordják elő a szalmát a szá-razából. Most gyújtják meg. Már pörkölik . . . Vajon kit híttak segítőnek? Az is lehet, hogy senkit se: azt akarják, hogy nekik maradjon az utolsó falatig.
Virrad végre.
Az asszony ismét mozdul. Néz az ablakra.
Fölkel.
Minek kel föl szegény?
Nincs mit főznie.
Van-e ennél nehezebb, szomorúbb mondás a konyha négy fala között:
Nincs mit főznie!
Hát mért kel föl?
Az ágy alatt motoz. Mosni akar a jó lélek. Karácsonyra, hogy legyen tisztájok.
De hát elfogyott a szappan is. Hogy mos szegény? Csak úgy sulyokkal a patak fagyos vizében? Vagy talán a ruhára hulló meleg könnyében?
Néz Bodó is az ablakra. Már sötéttel is hallott valami halk suhutolást. Vélte, hogy megnyomódott fektében a füle, az zúg. Most látja, hogy fehérlik az ablak: hó esik.
Fölkel.
Mindegy: kimegy az erdőbe.
Azonban mikorra felöltözik, mást gondol:
— Elmegyek Dávidhoz. A zsidó azért zsidó, hogy hitelezzen. A jó Isten a zsidót nyilvánvalóképpen arra osztotta be minden faluban legyen, aki hitelezzen. Dávid is, lám az egész falunak hitelez, még tán a papnak is. Miért ne hitelezne pont énne-kem? Persze, hogy hitelez. A múltkor is hitelezett, amikor kopertát és billogot adott. Micsoda szamár vagyok én, hogy eddig nem jutott eszembe! Veszek tőle lisz-tet. Veszek szalonnát is! Még babot is! Kávét, cukrot az asszonynak. Hadd örüljön szegény. Éshát mért ne örüljek én is:
— Mákot is veszek, mert iszen karácsont mákos csíkkal várja az igaz keresz-tény. No, veszek egy garason, teát is. Szent karácson estéjén teát iszunk, meleg teát. Rumot is veszek beléje két hitel-garason.
S a levegőbe szimmantott, mintha már is érezné a tea illatos páráját. Földerült arccal nyúlt a zsebébe a pipájáért. Fogja a széket, állítja a búbushoz. Egy marék krumplilevelet tett fel oda este, hogy megszáradjon. Ínséges pipának krumplilevél a dohánya. No, de hát lesz még ma igazi dohány is!
Szinte vidáman pöffent reá.
Az asszony kérdőn nézi.
— Megyek Dávidhoz, — mondja derülten Bodó. Mintha csak azt mondaná:
— Fordulok egyet a mennyországban.
Az asszon szeme megélénkül.
— Szappant is hozz, — szappanolja a kezével a lisztet.
— Mindent lelkem, mindent. Még kávét is neked, meg cukrot.
Mikorra kibillen, már tocsog a hó: havas eső esik.
No, rút idő!
Elfordítja a fejét, hogy Körösiék előtt billeg el, s elkomorodik. Mozsár cseng ott.
— Most törik a borsot.
Megint két tőr szúramlik át a szívén:
Az egyik tőr: — Ezeknek csakúgy megvan mindenük, mint a muszkajárás előtt vót.
A másik tőr: — Mondta Körösi is: adj el mindent, rakd a takarékba a pénzed.
S hosszan fájt volna az a két tőr, ha valami kellemetlen hidegség nem érinti a talpát.
A kellemetlen hidegséget azonnal megértette, hogy víz hatolt a csizmájába. Holt kozákról lehúzott csizma jó volt, de már annak is vége.
Billegett tovább Dávidhoz.
— Jó reggelt adjon az Isten, Dávid. Váljék egészségére az éjszakai nyugoda-lom.
Dávid kereskedelme már megint fiókokban van rendezve, vadonatúj sárga fió-kokba. A petróleum-szaggal elegyes bolti fűszerillatot terpentinszag nyomja még most el, a sárga-festék szaga. A bolt gerendájáról kurtaszárú cseréppipák. Faggyú-gyertyák, kis csutorák, meszelők és füge-koszorúk lógnak. A boltba nyíló szobából éppen a kávét hozza Dávidné fehér porcelán findzsában, kalács melléklettel.
— Jó reggelt, — mormolja üzletiesen Dávid. S csak éppen hogy odapillant.
Két kislány álldogál a boltban, vastag pamutkendőben, összehúzott nyakú két kislány. — Nyilasiék és Bahuék kislánya. Azoknak méri félszemmel a sót, ujjnyi kis csuklyában, vélheőleg két fillér árút. Másik szeme a kávéscsészén andalog.
— No, cudar idő, — nyájaskodik tovább Bodó, ámbátor a hegyekben csak tisz-ta hó ez.
Dávid a másik leánykára néz:
— Hát neked?
— Én csak eljöttem, — feleli szégyellősen a Bahu- leányka.
S vágyón kandít a felső polcon álló befőttesüvegre, amelyben árpacukor-pálcikáknak piros és fehér színei tetszeleknek a légyszeplőn át.
Dávid olyan komolyan ül a kávéjához, mintha valami vallási szent cselekmény-hez ülne.
— Hát magának mivel szolgálhatok? — kérdi annélkül, hogy ránézne Bodóra.
Unalommal kérdi, és meg is meríti a kanalát a kávéba. Mert bizony tudja ő már, hogy Bodó miért jött, mit fog mondani és mit fog felelni rá. Ha Bodó nem köszönt volna olyan nyomatékosan, ha nem szólt volna az időjárásról semmit, Dávid akkor állva maradt volna a pult mellett.
— Hát, — kezdte a tarkóját vakargatva Bodó, — kellene énnekem sok minden Dávid . .
Dávid két pofára csámcsogja a kávéját, és a csészéjébe méláz.
Bodó tovább nyögdécsel:
— Nincs most munka. De hát majd lesz, ha kinyílik az idő. Vagyhogy már az ünnepek után is.
Dávid szemöldöke felmozdul:
— Mibe fog kend?
— Hát majd csak: mindig a házammal vesződtem. Majd karácson után . . . Nem is tudom még . . . Iszen a háború is csak elvégződik . . .
Megrestelkedik, hogy úgy kuszálja a szót: egyenesre vonódik a dereka.
— Hát Dávid, nyakunkon a karácson. Holnapután, iszen tudja. Kéne valami egy és más.
Van- e böcsület?
— Dávid leteszi a kanalat, és a csészéből hörpöl. Szeme behunyódik, mint az ivó kappané, szemöldöke a homloka közepén.
— Böcsület? Böcsület? — mondja vállintva. Terem a böcsület? Magzik a böcsület? Még csak nem is tojik a böcsület. Tudja azt kend, hogy tizenkét fillér egy rongyos tyúktojás?
Bodó elszomorodik.
— Nem tudom. Nincs böcsület? A tavaszig sincs böcsület? A kormány . . .
Dávid vonja a szemöldökét, hunyja a szemét, vonja a vállát:
— Melyik kormány? Tavaszra melyik kormány lesz itt? Magyar kormány? Lehet itt muszkakormány is.
Bodó ellankad, mint a gyökéren rágott kender.
— Mások is vannak a faluba, hogy nincs pénzök.
— Vannak.
— Nohát.
— Vannak. De hoznak búzát, babot, egy-két cső kukoricát, diót. Hoznak tojást, hozzon valamit kend is.
Már akkor három vevő is várta, hogy Dávid lenyeli az utolsó kortyát: a harangozóné és egy oláh: nyomban utánnok meg Körösiéknek a Tercsikéje a nagy kari-kosárral.
Bodó elvörösödött arccal tekintett rájok. Különösen a kislányra.
— Dicsérjük Jézust, — susogott a leányka.
— Mindörökké ámen, — felelte hivatalosan Dávid.
A köszöntések közt mindig erre felelt a leghangosabban.
S kérdőn nézett az oláhra:
— Cse poftic.
Bodó szemére vonta a gyűrött bakasapkát, és kibillegett a boltból.
Az asszony elővette a megüresedett lisztes zsákot. Tálba rázta ami liszt a zsák oldalára és fenekére ragadt. Egy-két szem pityókát is találtak nagy sok áskálásra. Megfőzte, megkeverte a liszttel. Se tojás, se zsiradék a háznál, csak épp, hogy egy kis vöröshagymát apríthatott belé.
Bodó fát szedegetett a garádban, azaz a garád helyén, merthiszen az egész garádot eltüzelték már a nyers fa alá.
A szomszédból pörkölés-szagot hordott a szellő, s vidám hangok verődtek által. Különösen Körösinének a rendelkezései, a nagy jövés-menés, famozsár duhogása, vágókés kopogása. A kéményükből sűrű füst bódorgott széjjel. Leginkább lefelé, ahogy a szemetelő esső nyomta.
Bodó nem szólt a feleségének a szomszédban történő munkáról, de az asszony bizonyára megügyítette a nagy füstöt. Azt is láthatta, hogyan viszik a kisteknőt a pa-takra: a disznó belső részeit szokták abba vinni.
Ő se szólt az urának.
Mind a kettőjük lelkében egyetlen gondolat hánytorgott: Körösiéknél disznós ebéd van.
Már a delet harangozzák.
Bodó leveszi a sapkáját.
Bodóné is keresztet vet.
A pityóka már megfőtt, de azért késedelmezve önti le róla a vizet, rakja a tűz-hely szélére, s hántogatja a héját szomorún.
Mind a ketten Körösiékre gondolnak.
Harmadéve ők is küldtek át Körösiéknek kolbászt, hurkát, fehérpecsenyét. Azok is küldtek a magukéból. De hát a muszka-járás óta megrokkant a barátság. Az egyfőzet bab meg teljesen ledöntötte. Bodó még a fejét is elfordította, ha Körösi is kilépett.
— Ha csak akkora szalonnám volna, mint az ujjam, — gondolja Bőzsi.
S a délután gyászos hallgatásban telt el. Bodó gallyat tördelt a patak mentén, s a tűzhely mellé rakta, hogy száradjon. Az asszony madzagra aggatta odabenn a megmosott fehérneműt. Bodó egy szem diót vett ki a zsebéből. A patakban találta. Odaadta Bőzsinek.
— Találtam. Csak ezt az egy szemet.
Bőzsi késheggyel kétfelé repesztette a diót. Szép egészséges bélű diót. Felét az urának nyújtotta.
— Csak edd meg, mondta Bodó.
Többet nem beszéltek aznap.
Az eső elszünt.
Három után már homályzott az est. A falu felől valamelyik házból betlehemesek éneke hangzott:
— Cso-ordapászto-o-tok . . .
Az asszony telerakta a búbost tördelt gallyal, s begyújtott. Később, ha parazsa lesz a tűznek, félre fogja kotorni a parazsat, és közibe teszi a pityókával gyúrt po-gácsát. Kenyér nincs a házban.
Bodó szomorún gunnyasztott a padkán, és szívogatta a krumplilevelet.
— Ha volna emberség Körösiékben. . . .
Az asszony is erre gondolt.
Nem beszéltek róla, de mind a kettő úgy vélekedett, hogy ha még különböztek, veszekedéssé nem mérgedt az ügy. Körösiékben bizonyára lesz annyi emberség . . .
— Felényi sincs a disznójuk most, — gondolta Bodó, de azért csakannyit kül-denek, mint tavaly.
— Csak tesznek melléje egy szelet szalonnát is, — gondolta Bőzsi, — tudhat-ják, hogy nincs zsiradékom
— A hurkánál, meg a kolbásznál nincs jobb eledel, — vélekedik Bodó, — és a fehérpecsenye a legjobb pecsenye.
S hogyan, hogyan se, a királyról képzelődik, hogy ott ül az öreg király koroná-san az asztalánál, s nagy szelet fehérpecsenye illatozik előtte a tálon.
— Ma csak a hurkát sütöm meg, — tűnődik Bőzsi, —annak is csak a felét. Má-sik felét holnap. A kolbász és a fehérpecsenye a két ünnepre marad.
Azonban az est egyre feketébb.
Bőzsi meggyújtotta a mécsest. Gondolkodik, szomorú.
Bodó kifele figyel: nyílik-e a pitarajtó.
És szintén szomorú.
És ahogy múlik az idő, egyre szomorúbbak.
Mikor a hetet harangozzák, Bodó keresztet vet, s utána Bőzsi is keresztet vet.
Aztán az asszony kimegy a konyhába és félrekotorja a parazsat.
Később feküdtek le, mint ahogy szoktak. No, olyan szomorún, mintha temettek volna aznap.
Bizonyára hurkáról és kolbászról álmodtak mind a ketten, nyers hurkáról, sült hurkáról, kis szál kolbászról, és foghagyma-illatos fehérpecsenyékről.
Mind a ketten köhögtek estefelé.
Bodó éjjel is felébredt és köhögött.
Fölült az ágyában s vélte, hogy kiszakad a lelke a nagy köhögésben. Végre megint ledőlhetett, s megint csak hurkák és kolbászok lengedeztek előtte.
Erőtlenül kelt fel reggel és nem tudta, mibe fogjon? Próbálkozhatna-e vajon va-lakinél még, hogy adna egy kis lisztet? vagy pénzt?
Már Samunál is járt azokban a napokban. Samu is barátságtalanul fogadta:
— Igaz, hogy szoktam hitelezni, de csak bort, vagy pálinkát. Pénzt nem. Va-gyok én bankár?
Micsoda karácsonjuk lesz?
Bodó elméjében nem találkozott reá felelet.
— Kimegyek az erdőre, — gondolta végre. Tüzelőfánk sincs az ünnepekre: hozok egy háti száraz gallyat. Vadgyümölcsöt is hozok. Egy hosszú száraz ágat meg el is húzhatok.
S a kocsijára, lovára gondolt. Míg az megvolt, egy hónapra-való gallyat is hoz-hatott egy fordulóval. Ahogy így lógatja a fejét, Bőzsi fogja az üres liszteszsákot és nyújtja. S mutogat napkelet felé, a volt földjük felé, s mutogat gyömöszölést a zsák-ba:
— Eredj ki a földre: ott keress pityókát.
Bodó elképedt. Olyanná nylt a szeme, mint aki előtt vadon éjfél kísértete áll meg. Hát nem tudja az asszony, hogy eladták a földjüket? Hiszen siratta is.
Az asszony is elmered, hogy látja az ura elkövültségét. Néznek egymásra, mint két, egymásra-csodálkozó bagoly. Vére az asszony mozdul meg. Kérdi a kezével:
— Mi lelt?
— Elfeledted? — rebegi Bodó, — hogy eladtuk a földet?
Sok beszéd, sok kézmozgatás után kivilágosodik, hogy az asszony nem örök eladásnak értette az ügyet. Csak elzálogosításnak értette. Az írásokról azt gondol-ta, hogy adóslevelek. A földet oly nagy értéknek ismerte, hogy az eladást azért a csekély pénzért éppenséggel nem gondolhatta örökre szólónak. No az asszony lel-kében összezavarodott a zenit ás a nadír. Avagy magyar szóval: a világ padlása és pincéje. Halántékát két tenyerébe szorítva sírta az eladást keserves ihk-ihk han-gokban.
Leült, leborult a földre, úgy nyítt, csukladozott, kókadozott.
Aztán megint felugrott és zokogó dühvel rontott az urának. A gégéjéből ismeret-len hangok szakadtak elő. És egyszer csak, mintha a torkán akadt volna meg: az arca vonaglott, rángatózott. A szája elnyílt, s a nyelve remegett benne. Látszott, hogy valami kitörni készül a lelkéből. S egyszer csak ki is tör valami soha nem hal-lott éktelen hang, valami állati torok-hangú üvöltés:
— T e e e bbb a a a a llomm! . . .
Bodóban még a velő is megfagyott.
A sárkány megszólalt! A néma angyal íme egyszerre lángtorkú szörnyeteg! . . .
Elnyílt szemmel várta, bőre hideg borzadásával várta, hogy most már neki is ront az asszony a tíz körmével. Vagy tüzes vassal. Vagy legalább a forróvizes fa-zékkal.
Mégcsak nem is védekezett volna.
Őneki magának is irtózat volt rágondolnia, hogy eladta a földet, az élethosszig való kenyerét. Mintha a mennyei üdvösségéből adta volna el a földi életre osztott porciót. Igaz, mások is eladták. Eladták, merthiszen a muszka úgyis elvette volna. De másoknak legalább megvan a pénzök: vehetnek földet újra valahol. Ha kisebbet is, ha drágábban is, de újra lehet földjük, kenyerük életük.
Érezte, amit az asszony érez. Kétszeres keservvel érezte a szerencsétlenségü-ket. De ez mégiscsak sok! Hogy az asszony Isten csudájaképpen megszólal. Meg-szólal, mint a tót ökör a tót irtózatára, szent karácson éjféli percében. Megszólal, s ez első szava:
Te barom!
Kifordult a házból. Kifordult, mintha érező halott fordulna ki a koporsójából.
S ment, billegett.
Semmi vigasztalás, semmi élet többé az életben!
Az asszony soha nem fogja ezt megbocsátani. Ő maga is érezte, hogy magam-agának se bocsátja meg. A világon mindenre van vigasztalás, megnyugovás, fele-dés, csak a földvesztésre nincsen.
Az eszébe se jutott, amit Dávid a házról említett, hogy az is eladható. Az a ház, amelyben született és élt az apja is, öregapja is. Olyan képtelenségnek hangzott, mintha valaki a csigának mondja:
— Eladó-e a házad?
A reggeli köd akkor szakadozott fel az olvadásra ereszkedő vékony hóról. Gally-füstök nyers illata süllyedt bele itt-ott a nyirkos hideg levegőbe.
Valaki köszönt:
— Szerencsés jó reggelt.
Bodó nem látta, nem hallotta.
Ballagott-billegett nagy bús-borulatos lélekkel a nagy muszka-bagariában kifelé a faluból.
A falu végén egy gazdával találkozott, aki létrát vitt a vállán.
— Aggyisten, — mondta a gazda, s megállott, — te vagy-e Bodó? Alig ismerek reád, úgy megvénültél.
— Hát bizony, — felelte ködös szemmel Bodó.
S tovább ballagott-billegett.
Csak akkor eszmélkedett jobban, mikor a csizmájában megint hideg víz jelent-kezett.
— Hol vagyok? Hova megyek?
Az erdőszélén állt.
A fák sokasága kopáran meredezett az égnek, valamennyi fénylett a verejtéktől. Az erdő belsejében telegráfgépként kopogott a harkály.
Bodó visszanézett.
— Megvénültem, — morogta. Ki is mondta, hogy megvénültem? Nem jutott eszébe, kivel beszélt
Aztán arra fordult a gondolata, hogy miért is jött az erdőbe?
Hát, miért is?
Bizonyosan vadalmáért, vadkörtéért, — ha találna.
Vagy igazis: iszen fáért jött, azért van kötél a vállán. De előbb gyümölcsöt szed, két napra valót, vadalmát, vadkörtét, kökényt, mogyorót, ha talál . . . Mert bizony aligha talál annyit amennyit az orosz erdőkben: pásztorok, medvék, sündisznók, mókusok errefelé eltakarítják. Mégis maradt tán valami fenn a fákon: összeszedi. Estig is keresi, összeszedi.
Bement az erdőbe.
Még a gyermekkorából emlékezett vagy három fára: két körtefára egy vadalma-fára. A vadalmafán egyszer fészket is talált: apró kékes tojások voltak benne, városi gyermekcukorkákhoz hasonlatosak.
Ment.
Útközben egy botot talált. Somfabot volt, bunkósvégű, paraszti.
Megállt és nézte.
Az volt a szándéka, hogy fölveszi: kotrónak jó lesz. De csak állt és nézett rá, s mikor lehajolt volna, elfelejtette, hogy miért áll ott?
Ment tovább a bot nélkül.
Ment tovább.
Megtalálta az első körtefát. Kotor alatta a havas harasztban. Gallyat tört, azzal kotort. Egy-két rothadt szemet talált csupán. Fenn a fán semmi, — tél-túl egy összefontyorodott levélke, hernyó-bölcső.
Ment tovább. Kábultan, ködös elmével, mint aki hideglelős álomból ébred.
Megkereste a másik körtefát. Az alatt is elfeketült a haraszt. Valami csördült, ahogy kotort: konzerv-bádog. Többet is talált olyat. Ott tehát katonák jártak: magya-rok, vagy muszkák.
Egy háti zacskót is talált, muszka-tornisztert.
Fölvette.
Megnézte, mi van benne?
De nem érdeklődéssel, csak mintha unalmas álomban cselekedne.
Mi van benne?
Ökölnyi kenyérdarab, de kékre penészedett. Vagy öt rohadt alma. Egy szeny-nyes ing, az is csupa penész. Egy fekete flóta három darabban, meg is törötten. El-ázott tenta-piszkos levelek, s köztük a fénykép. Nőt és három gyereket ábrázolna a fénykép, de csak a lábuk látszik. S egy gyertyavég.
Kifordította mindezt a földre, s csak a tornisztert vizsgálta.
Bizony az oldala megmállott, de a szíja jó, — az egyik fele használható. Ha talál valamelyes gyümölcsöt, belekötheti.
Bizony nem talált ott se, egy szemet se.
A harmadik fa messzebb volt onnan, jó egyórányi járásra. Arrafelé lépten-nyomon látott konzervszelencét, patronokat. Egy helyen elgörbült puskacső hevert gyér hóban, máshelyen puskaagy. Aztán derékon tört fákra talált. A fák közt néhol olyan halommal hevert a tört gally, hogy kerülnie kellett.
Látszott, hogy harcoltak arrafelé.
Látszott, hogy a fákat ágyúgolyók törték derékon.
Kereste is, hol lehetett itt az ütközet? Hátha halottat talál, a halott zsebében pénzt?
Még ez is olyan beteg álomban dermedező gondolat volt: semmi elevenítő ben-ne.
Azonban egyszerre megint ép fák közé jutott. Nyoma sincs többé a harcnak. Csak egy helyen talál egy katonai ásót. Jó ásó volt, jobb mint amit magával hozott Oroszországból, csak nyél kellett bele más. — Fölvette. Aztán nem talált többé semmit a vadalmafáig.
Már elmúlt dél, mikor odaért. Éhes volt. Fölvett egy csipetnyi havat, azzal enyhí-tette éhét, szomját. A fán nem volt semmi. Alatta se. Csak rohadt falevél, s gally-törmelék. Megkotorászta ásóval a fa körületét. Hó is hevert ott: hányogatta ide-oda az ásóval.
Keresett.
No nincs. Egy szemelő-szemet se talál. Csak egy nagy lyuk, amit találtnak le-hetne mondani, ha ugyan lyukat keresett volna, — mintha borzlyuk volna. S nem is rég kapart lyuk: a föld porhanyó a körületén.
A lyuk azonban láthatóképpen lakatlan már, mert hiszen hó takarta.
Bodóra valami nagy bú ereszkedett. Mármost ha hazamegy is, otthon se talál egy falat ételt se, csak a bősz keserves asszonyt találja:
— Ihk- ik- ik!
Hogy kifordul a valóságából az az asszony! Hogy elrútult, mikor a dühtől szikrá-zó szemmel ökröndötte:
— Te ballom!
— Megszólalt. Mássá változott.
— Ilyen asszonnyal élje át az élet nagy továbbját?
Mármost így lesz a télen mindennap:
— Ihk – ik – ik ! Te ballom !
Vagy még többet is mond?
Persze, hogy többet mond! Mond most már mindent. Csak úgy dől belőle a méregikrándék: szitok átok, mindenféle szavaknak pokoli áradata. Mint valamikor az édesanyjából.
— Bodóné szájától ments meg Uram minket!
Ezért kínlódott hát annyit? Ezért verette magát a muszkával, s vergődött, mint az űzött vad. Imádkozott, hogy csak még egyszer hazasegítse az Isten. Jobb volna felakasztania magát mindjárt az első napon:
Felnézett a fára. Egy vastag ág épp a feje fölött. Szinte kínálkozott:
— Kösd fel magad Bodó: s vége minden bajnak!
Bodó helyeselte a tanácsot.
Mégis — hogy ne rothadjon a föld színén, mint a döglött kutya, arra gondolt, hogy gödröt ás előbb az ág alá.
A föld puha volt. Egyrészt a fa tövébe hányta, hogy ráhághasson, más részét körül. Jókora vermet ásott, másfél méternyi mélyet. Odaköti magát föléje. Ha majd a kötél elernyed, elszakad, szépen belehull. A hó befúja, harasztot is sodor föléje a szélvihar. Valaki, meg aki ha arra vetődik, a kozák kaftánról muszkának véli: meg-látja a földbeszúrt ásót, beföldeli Krisztus szent nevében.
Ásott.
A borz-lyuk is ásódott persze. Rézsútos volt a lyuk, s könnyebb volt ásnia, hogy a lyuk körületében átázakodott a hólétől.
Ásott.
Egyszer csak valami keménybe koccan az ásó.
Nem kő.
Vasféle.
Micsoda?
Valami ezüstös fényes csillan ki a földből.
Bús elámulással áll meg:
— Mi lehet?
Melléje nyom az ásóval. Hát mi ötlik ki?
Egy rapnel.
Nem örült neki, csak épp rányílt a szeme, hogy állat helyett ágyúszer fúrta a lyukat. S mindjárt meg is ismerte, hogy micsoda, noha fenékkel volt fölfelé.
A faluban már nem egy házban látott már effélét. A postán is, a szomszéd falu-ban, abban állt a gyertya, mikor Bőzsi levelét bevitte. Galíciában őszirózsát látott egy srapnelben — ablakon át. De hát nem gyújt többé gyertyát ebben a földi élet-ben. Őszirózsát se lát nyílani többé, hacsak a mennyei kertekbe nem . . .
Hát szinte érdeklődés nélkül döfte melléje jobbról, balról az ásóját, mintha csak alkalmatlan kő volna. S lenyúlt érte, hogy kivehesse a földből. Ugyanhát igen egy, hogy ha majd leesik a fáról, keményre esik, vagy puhára, csak éppen hogy rájár a keze a mezei embernek az efféle rendre.
Azonban a srapnel igen beszorult, vagy mi. Fogja két marokkal, csavar is egyet rajta.
De különös nehéz!
Bús szemmel és némi érdeklődéssel szemléli.
Szép fényes a srapnel, s a kupak is rajta. Még meg is szeppen kissé:
— A Ponciusát, ha elsült volna! . . .
Az ilyen portéka könnyen elsül a nem értő kezében.
Látnivaló, hogy orosz srapnel. Orosz betűk vannak rajta, hát orosz srapnel. Tán azért nem sült el, hogy igen beszorult a földbe?
Egyszerre, mint amikor napsugár villan elő a felhőkből, Bodó elméjén is villan egy gondolat:
— Vajon mit ér egy ilyen srapnel? Ára lehet az ilyennek, jókora. A mi katonasá-gunk is lő ilyennel. Mit érhet? Húsz koronát bizonyára megér, vagyhogy többet is? No, többet. Merthiszen tőtelék is van benne, s a tőtelék, ki tudja milyen drága? Tíz koronát bizonyára megad érte Dávid. Tíz koronán lehet venni lisztet is, pityókát is. Paszulyt is egy szakajtóval. Dohányt is egy paklit. Szalonnát is egy darabkát. Nosza elbúcsúzik Bodó a haláltól. Kilép a sírgödörből. Nagy óvatosan fogja két tenyerébe a srapnelt: bocsátja a földhányásra. S elővonja a hátizsákot a ráhányt föld alól. Szétbontja, szétteríti: belegöngyöli, beleköti a srapnel óvatosan.
S megvidámult lélekkel billeg haza.
— El ne csússzunk! — inti magát a lejtőn.
Ágba ne ütődjön a pokol-portéka, — inti magát, ahol alacsonyak az ágak.
Vajon mit ád érte Dávid?
Húsz koronát, legkevesebb húsz koronát. Gyermek is láthatja, hogy az ilyen szer nem olcsó. Tíz koronán liszt, ötön pityóka, ötön szalonna, öt marad még az ágy alatt, a szoba sarkában a lyukban, — mivel nincsen láda.
Sietett haza.
Az asszony a kertben áskált. Nagykendő volt rajta. Bizonyára burgonyát kere-sett. Ásott. S félszemmel kifelé vigyázott.
Már messziről látta, hogy valamit hoz az ura.
Mit hoz?
Kenyeret? Szalonnát is talán? Valami nehezet. De miért jön az út közepén a sárban? A házak mellett nincs sár.
Még könnyes volt a szeme. Feküdt is sokáig a rettenetes közlés után. De aztán arra gondolt, hogy az ura nem cselekedhetett másképpen. Olyan okos ember, mint az ő ura hét faluban nincsen. Talán a muszkák kényszerítették reá, hogy eladja a földet? Nem lehetett az másképpen, csak nagy kénytelenség okán.
Akkor mez azon sírt, hogy az ura nem fogja megbocsátani a magaviseletét.
De hát jön is az ember. S hoz is valamit. Valami jót. Sebzett szívvel is jót hoz a házba.
Az asszony megtörli a szemét, és ölelésre készen várja a küszöbön. Meg fogja ölelni úgy ahogy még soha! S új könny tolult a szemébe, bűnbánatos, alázatos könny, aminő csak a bibliai tékozló fiú szemében csilloghatott. Bodó azonban nem tekintett föl az útról: minden lépésére vigyáz. Nagy borulat az arcán, mint aki gyá-sza jelentésével igyekszik a plébánoshoz.
Az asszony eléje szökken és ölelésre tárja a karját.
— Há-á-á . . .
Bodó azonban vad tekintettel hőköl meg és hátrál. Szinte ijedten tartja maga elé a botját, mintha kísértetnek ölelését hárítaná magától.
Az asszony szeméből ismét könny buggyan elő. Esdőn, bocsánatkérőn tárja ismét a karját. Bodó azonban igen komoly.
— Be! — mondja, maga előtt tolva. — Eridj be!
Sompolyog az asszony alázatos engedelmesen, mint az almát lopott gyerek, mikor tanítója mondja neki:
— Gyere csak be: számolunk!
Bodó azonban nem számol, csak billeg az asztalhoz: óvatosan bocsátja reá a terhét. S bontja, mintha törékeny tojás volna.
Az asszony elbámul: sose látott efféle portékát. Csak annyit sejt felőle, hogy ezüstféle valami, s ha ezüst, hát nagy érték. De hát miért nem szabad hozzányúl-nia?
Bodó komoran néz az asszonyra.
— Szól hát, beszélj hát, ha Isten megódotta a nyelvedet!
Az asszony szeme megint könnyekkel telik meg. Kérlelőn ölelkezik az ura nya-kába. S hogy az ura hideg kőbálványként áll, letérdel, úgy könyörög kézzel és szemmel, némán.
Bodó lenyúlt érte és fölemelte. A szívére szorította:
— Megbocsátok. De ne lássam többet a nyelved!
— Hááá, — lehelte boldogan az asszony.
— Vagy hát azt se bánom, ha Isten úgy akarja: szólhatsz, csak ne az epéddel.
— Hááá . . .
— Nem tudsz szólni?
— Hááá . . .
— Nohát úgy is jó. Még jobb is, mintha szólnál. Hát most mán ne búsulj: lesz kenyerünk, pénzünk addig is, míg a jó Isten ide nem juttatja a kormány segítségét.
S elmagyarázza, hogy a földben találta a srapnelt, és hogy mire való az. Az asszony nem tudja, mi az ágyú, mi a srapnel, de amikor Bodó elmondja a golyóról, hogy mikor lecsap, puff, megérti, hogy veszedelmes valamit hozott az ura.
No, meg is ijed. Hátrál a szobából. S meredező szemmel veti magára a keresz-tet.
Bodó éhes. Reménytelenül tekint szét a konyhán. Az asszony megint könnyekre fakad. Egy-két szem pityókát talált csak: egy kis réce se lakna jól vele.
No, semmi: mindjárt fordul pénz a srapnelért. Legkevesebb negyven korona amit Dávidnak kell adnia. Ötvenre fogja tartani, harmincat ígér a zsidó. Negyven-ben megegyeznek.
Fogja Bodó az asszonynak a pamutkendőjét és még inkább megtörölgeti a srapnelt. Csuda nézni, hogy micsoda szépen ragyogó hibátlan portéka! Csak az alja kormos kissé. De lám, lemegy a korom is, ragyogóra lehet tisztítani.
Leheli, dörzsöli.
No, most már tiszta, mint az újveretű ötkoronás. Csak egy zabszemnyi kis kar-colás van rajta alól, ahol az ásó beleütődött.
Billeg a zsidóhoz.
— No Dávid, hát hoztam valamit!
Dávid épp a tanító fiúcskájának méri a mazsolát. Félszemmel azonban már a Bodó göngyölegét vizslantja.
— Hol vette ezt kend?
— Sehol se vettem. Muszka-országból hoztam. Belelűtte a muszka a hasamba. No, mit ad érte?
Dávid érdeklődéssel markol a srapnelre, emeli, de mindjárt meg is rándul, mint-ha tüzes vasat érintett volna.
— A teremtésit! Hiszen ez töltött! Vigyázzon, le ne guruljon!
— Persze hogy töltött. Annyi hibája sincs ennek, mint a ma tojott tojásnak.
Dávid vállat vont, de a szeme egyre a srapnelt pillogja.
— Minek ez nekem? Ki keres az én boltomban srapnelt?
— Tudja azt, hol adhatja el. Mit ér?
Dávid von a vállán, von a szemöldökén, lebbent a tenyerével:
— Mit ér? Mit érhet?
— Mit ér?
— Húsz fillért legfeljebb.
Bodó elképed, mint a szoptatósanya, akinek kicserélték a gyermekét.
— Húsz fillért? — nyögi mély megbotránkozással, — maga mondja, hogy húsz fillért? Láttam én egy városban, a zálogban egy rosszat, húsz korona vót ráírva. Pedig üres vót, fakó vót, a reze is csorba.
Dávid a fejét rezgeti, de a szeme a srapnelen áll.
— Hát jó: fél koronát adok érte. Vigyázzon!
— Fél koronát?
— Nekem nem ér többet, ne fogdossa hát! Még legurul!
— Nem ér többet? Most látom, milyen hamis ember maga Dávid. Fél koronát ád ilyen ritka portékáért? Hogy nem fél az Istentől . . .
— Hát adok egy egész koronát: ne legyen panasza.
Az egyre hangosabb beszédre Dávidné is bekandikál a szobából:
— Mi az?
Bodónak elborul a szeme.
— Többet nem?
— Nem.
— Húszat se?
— Egy korona. Magának. Mondjuk: kettő, hogy ne lármázzon itt. De tegye le! Tegye le az Istenért! Mert kiejti a kezéből.
— Dávidné meghőköl. Hüledezve néz a srapnelre.
— Töltött?
Bodónak forog a szeme. Mint a szarvát irányozó bikáé:
— Nem ad érte húszat?
— Menjen vele! Bánom már, hogy kettőt is ígértem. Menjen vele Bodó! Csak menjen ki vele!
Bodónak a vér a fejébe tódul. Halántékán ujjnyira dagad az ér. A szeme szinte kifordul az üregéből.
— Húszat. . . .
— Nem kell! Egy fillért se adok érte.
Bodó felkapja a srapnelt, s megvonakodik:
— No, kutya álnok zsidó! Elcsaltad a földemet is! . . . Disznóm, libám miattad pusztult el!
— Menjen!
— Menjen! — rikoltja az asszony is. Segítség!
— Pusztulj el hát te is, a kutya teremtésit!
S mikor már azt mondta: teremtésit, úgy csapta a srapnelt a bolt közepére, mintha a világot akarná vele szétrobbantani.
A srapnel nagyot duhant a padlón. Dávid az ajtót törve robog be s át a szobán az udvarra. Onnan is egyre távolabb hallatszik a kiáltozása:
— Segítség, gyilkos!
Az asszony is vele lódul, de hogy a srapnel nem robbant el, megáll az ajtóban, sa bibliai Lótné rémületével sápad a srapnelre. Nem robbant el, tehát később. Tig-risként ugrik oda, s felkapja a srapnelt, — mint amikor a futó tej lábasát kapja el a tűzről, — s veti ki az ajtón, Bodó után.
Bodó már künn lejt. A világ-vihar káosza a fejében.
A kidobott srapnelt csak a tanító fia látja, aki szintén elugrott a vészes pillanat-ban.
Nem érti a fiúcska: mi történt? Csak látja, hogy a boltosék nem menekülnek, Bodó is siet. A portékát kidobták utána.
— Bodó bácsi részeg, — gondolja gyermeki elmével.
Fölveszi a srapnelt s jó lélekkel lódul utána Bodónak.
— Bodó bácsi! Bodó bácsi! Itt a izéje.
Bodó megállt. Nézett maga elé véres szemmel, mint aki csakugyan részeg, Gé-piesen fogadta el a srapnelt. S vitte haza a hóna alatt.
Sötétedik már. Csepereg az eső. Micsoda karácsonest!
Az asszony künn lesi az urát. Megörvend, ahogy előbontakozik a házak közül. A hóna alatt hoz valamit, nem a hátán. Erős szeme azonban már messziről megismeri a srapnel fényesét. Elszomorodva tér vissza. S ül a tűzhely mellé, könnyes szem-mel.
A tűzhelyen egy nyaláb nedves gallyfa sinlődik, füstöl vastagon. Az asszonyka azért rakott olyan sokat, hogy jó tűz várja, amit hoz az ura, akár sütnivaló lesz, akár főznivaló.
Fel se néz már, hogy az ura belép, csak törli a szemét a kötényébe.
Bodó komoran toppan be. Akkor is komor volna, ha a felesége szokás szerint elébe szökkenne. De nincs ott pampuska, ahol vakarcs sincsen.
Bodó komor.
Csak akkor eszmélkedik, mi van a hóna alatt, mikor belépett. Megbámulja egy pillantással, aztán a sarokba veti. Tudja már, nem olyanféle szer, mint a dinamit.
S mély sóhajtással ül a székre, a felesége mellé.
Hallgatnak.
A láng belekapott a nyers gallyba és méternyi magasan küzd a füsttel. A fa pat-tog, sziszereg, mintha sírna.
Az asszony azonban megtörli a szemét és fájdalmasan néz Bodóra.
— Haljunk meg, — fakad ki Bodó. A fene egye meg ezt a rongy életet, éhen vesszünk-e el?
Az asszony szeméből kiömlenek a könnyek.
Bodó tovább kesereg:
— Se kenyerünk, se jószágunk. Nem is lesz többé soha. Ha által is böjtölhet-nénk a telet, mire tavaszodnánk? Más ember szánt-vet. Én se nem szántok, se nem vetek többé. Fuvarozni se fuvarozhatok. Hát mire várok? Kódúsbotra? Te még el-szegődhetsz, szógáhatsz. Szegődj el. Én elpusztítom magamat.
Bőzsi az ura nyakába omlott. A homlokát csókolgatta.
— Ne búsulj, — magyarázta a kezével, — majd jóra fordul még a sorsunk.
Simogatta, csókolgatta.
— Soha, — felelte Bodó. A mi sorsunk már jóra nem fordulhat többé.
— De.
— Más szolgája, kutyája legyek? Énnekem jó bért nem adnak.
— Ne búsulj.
— Koldulni menjek? Fiatal vagyok még: ötven – hatvan évet is élhetek még? Kódúskenyéren tengődjem át? Ha elvette az Isten mindenemet, vegye el az élete-met is.
Bodó magához ölelte, hosszan, némán, könnyes szemmel.
— Kár, pedig érted, — rebegte, — fiatal vagy, szép is vagy. Még így lesová-nyodva is szép vagy.
— Veled halok, — veregetett a mellére az asszony.
— Hát jó! Itt ez a srapnel: tegyük a tűzbe. Vessen szét bennünket. Vesse szét a házat is! Haljunk meg, mint a katonáink, hőseink!
A tűznek akkorra már jókora parazsa volt, lángja is lobogó.
Bodó fölvette a srapnelt.
— Csókoljuk meg egymást, aztán Isten veled világ! Nem, várj: mondjunk el előbb egy Miatyánkot.
Letette a srapnelt a tűzhely szélére és letérdelt, keresztet vetett.
Az asszony is letérdelt és keresztet vetett.
Bodó hangosan mondta a Miatyánkot, Üdvözletet is, Hiszekegyet is.
Az asszonynak csak az ajka mozgott.
Tudta-e az imádságokat, vagyhogy csak látta a beszélőkön, s vélte, hogy az ajak-mozgatás is csak olyanféle külsősége az ájtatosságnak, mint a keresztvetés? Ki láthat bele a néma lelkébe? Csak annyi bizonyos, hogy szavak nélkül is van imádság, s tán épp ez az igazibb.
— Ámen, — fejezte be Bodó.
S keresztet vetettek.
A parázs már arasznyi volt. A melege szinte perzselte az arcukat, — a halál po-kol-lehelete. De hát, csak egy szemvillanásnyi idő lesz a halál, mintha egymásután kétszer pillantana a szem: egyik pillantás az élet, a másik pillantás már szabadulás a földi kárhozattól.
Bodó fogta a srapnelt és a parázs közepére vetette. A srapnel félig elsüllyedt benne.
Aztán magához szorította feleségét, s így álltak egybe-fonottan.
Várták a halált.
Bodó szemben a tűzzel, a szemét behunyva. Az asszony az ura mellén.
Szívük verése elhalkult.
— Mi Atyánk, — rebegte újra az ember.
S várta, hogy a következő szóra már eldurran a srapnel.
Az asszony kókadt fejjel lapult hozzá, szinte görcsösen szorította az ura karját.
Bodó imádkozott:
— ki vagy a mennyekben . . .
Várt.
— Szenteltessék meg . . . a te akaratod . . . . miképpen mennyben, azonkép-pen itt a földön is . . .
Szakadozottan imádkozott, szinte fulladozva.
Egy gallyacska fájdalmasan sziszergett, s utána mintha halk fújásban lehelné ki a lelkét.
— Üdvöz légy Mária!
A halál-várásában tördelte újra az Üdvözletet is:
— Imádd Istent . . . . érettünk . . . most . . . .most . . .
A srapnel még mindig nem durran.
Belefog a Hiszekegybe is. Rebegi mondatonként végig.
— És az örök életet . . . .
— Várja, hogy erre durrantja rá a srapnel az áment.
A srapnel hallgat.
Bodó belefog a tízparancsolatba. Elmondja az ötparancsolatot is.
Az is elfogy.
A srapnel hallgat.
Bodó elmondja az Úrangyalát is. A halottakról szóló imádságot is.
Gondolkodik: mit tud még? Az arca sápadt, homlokán már a verejték fénylik: nem tud több imádságot. A litánia fordul az eszébe:
— Uram irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk! . . .
De nem tud többet, csak ezt a két mondatot: Uram irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk!
A srapnel hallgat.
S mintha megállt volna az idő kereke: ezer évnyi hosszúnak rémlik, mióta imád-koznak.
Azaz már nem is imádkoznak: elfogyott minden imádság. Körülöttük gyászos csend s a parázs szomorú melege.
Azonban tárul a pitarajtó, s hideg friss levegő áramlik be.
— Dicsérjük Jézust, — mondja egy vidám gyerekhang.
Bodó felnéz a nyikorgásra, és köszöntésre.
Egy leánykát lát, Körösiék mosolygószemű Tercsikéjét.
A leánykánál zöld cseréptál van, s a tálon hurka, kolbász, fehérpecsenye, ke-nyér. . .
Még egy üveg bor is a kezében.
________________________________________
Nézi másnap Bodó a srapnelt: hogyan, hogy nem sült el? Hiszen meg is vörö-södött már a tűzben.
Nézi, szemléli a konyhaajtóban, mire volna jó?
A tűz megkékítette, de még így is szépen ragyog. A kupakja is jó.
Mi van hát benne, hogy nem sült el, aztánhát mégis olyan nehéz?
Csavar a kupakon, s persze balogul .
A kupak nehezen enged. De erő van a gyeplőhöz szokott karokban.
Csavarja.
A kupak nem mozdul.
Csavarja.
A kupak mozdul.
Lecsavarja.
Hát . . . Tele van a srapnel fél-imperiálos orosz arannyal.
— — — VÉGE — — —
2001-06-nn-én kezdtem, befejeztem:
2003-02-06. Kiss György, Esztergom
regény
A háború elején gyakorta írták, hogy nem sülnek el az orosz srapnelek. Íme a történet az orosz srapnelről, amely kétszer is elsült.
I.
Nyikorgó vasas szekerek: nehéz ládákat szállítanak a katonai szertárba.
— Rakjátok le, mondja a gyár főigazgatója.
Hosszúra nőtt úr, mint fák közt a jegenye. A fekete vidraprémes bunda szinte reverendának látszik rajta. Cilindert visel. A bundája gallérját felhajtotta, hogy kilé-pett az autójából, — csak épp az orra hegye látszik ki, meg a bajusza. Trencséniesen nyírott a bajusza, — azaz hát angolosan.
— Rakjátok le, — mondja, és srófoljátok le ennek a felső ládának a tetejét.
Az ősz első dere fehérlett aznap a szertári udvar gyepén. A katonák keze vörös volt a hidegtől. Az akácfákon már tél-túl lógott egy-egy sárga levél. Az udvar belső szögletén, az iroda előtt mintha ázott feketés rongyok éktelenkednének a lugason, zöldesen feketés rongyok. Közülök néhány bibircsókos futótök sárgállott elő.
Az ügyeletes kapitány némán váltott üdvözlést a gyárossal. Mogorva volt és színtelen arcú, mintha valamiképpen rokona volna a bibircsókos futótöknek.
— Ennek a felső ládának a tetejét, — mutatta a gyár igazgatója.
— Valamennyiét, — harsogta a kapitány.
És szétvetett lábbal állt, mint a kakas, mikor kukorékol.
— Hát valamennyiét, — ismételte készséggel a gyáros.
Elmosolyodott, s mentegetődzve fordult a kapitányhoz:
— Nem szoktuk, azelőtt nem szoktuk ugyan, de hát helyes: ez a rend.
A kapitány vállat vont:
— Ha csak magamról volna szó . . . De hát mások is jönnek. Lehet: ma jönnek. Lehet: holnap jönnek. Éshát, tudja, a japán háború óta . . .
— Tudom, tudom. Vigyáztunk is. Elvégre gyújtóban is találkozik olyan szál, amelyik nem lobban. Különben nézzünk meg egyet. Már vagy tíz láda fedele fel volt nyitva. A srapnelek ezüst pálcaként palackokként csillogtak bennök. Hidegen, fé-lelmetesen.
A gyár igazgatója lehajolt az először felnyitott ládához, és talpra emelte benne a szélső srapnelt. Intett inasának: vegye ki.
A kapitányra tekintett:
— Vagy kapitány úr választ? Tessék, akármelyik ládából.
— Tizennegyedik láda, második srapnel.
A tüzérek hamar - kézzel bontották fel a tizennegyedik ládát, és emelték ki a srapnelt, a másodikat. A gyáros visszaigazította a magas vidragallért a nyakán.
— Meleg a szobája kapitány uram? Nem? Mégis melegebb tán mint ideki. Ott is megvizsgálhatjuk tán a két srapnelt. Úgyis ott írja meg az ideiglenes elfogadványt. De rosszkedvű kapitány uram? Beteg talán?
— Beteg is, nem is, — felelte útközben a kapitány, — a fejem fáj, és azért is zártam el a melegvezető csapját. Néhány nap óta rosszakat álmodok.
— Csak az legyen a legnagyobb baj.
— De szédülök is. Meg-megszédülök, mintha torony tetején állanék.
A gyáros elmosolyodott:
— Az is megtörténik mindenkivel.
— Nem, ez nem olyan. Egy hete nem ittam egy korty bort. Rendes időben fek-szek, kelek. Még csak cigarettát se szívok napközben.
— Hát akkor orvost . . .
— Orvost? Soha. Mind azon kezdi, hogy ne igyak, ne szivarozzak. De hát kü-lönben se vagyok és beteg. Csak azok a fene gyötrő álmok . . .
— Álom: bolondság.
A kapitány megállt:
— Nem ez nem bolondság. Amit az éjjel álmodtam . . . Vénasszonyok szokták csak, de elmondom. Ítélje meg: álmodik-e más ember ilyet? Elmondom. Hát: Rjepin festőnél vagyok és képet rendelek nála. Fessen nekem egy Ámort, amint lő. A sza-lonomba szántam, szembe a díványommal.
— Érdekes gondolat.
— Rjepin vállalja. Egyszer csak hozza is a képet. Meg se nézem, csak függesztetem a mondott helyre. Mikor jelentik, hogy megvan, bemegyek a szalo-nomba, háttal a képnek. S a díványra ülök, hogy mindgyárt az első szemnyilatra úgy lássam, ahogy majd vendégeim látják. Hát képzelje: egy gyönyörű nyúlánk lány, lábfejéig érő selyem ingben.
— Pompás!
— Bűvölő! Egy lánnyá vált fehér szegfű! És semmi egyéb rajta, csak az az egy szál ing. A lába meztelen.
— Node ilyen ötlet! . . .
— A lány a díványon ülőre mosolyog, és céloz. Képzelje mivel? Csúzlival, — olyan gumipuskával, amilyennel a diákgyerekek játszanak, csakhogy az ő csúzlijá-ban egy szál piros rózsa van. Megvonja a gumit, és céloz rám . . .
— Mind ilyenek a rossz álmai, kapitányom? Adja nekem bérletbe.
A kapitány sötéten rázta a fejét:
— Nem mondtam még el. Fáraó óta nem álmodtak ilyet! Hát ahogy ott gyönyör-ködök a festő gondolatában, egyszer csak azt látom, hogy a nő mosolygása vigyor-gássá szélesül: a bájos arc helyén egyszer csak piszkos sárgás halálfej . . . A ke-zében a diákpuska íjjá változott, erősen megvont íjjá. S rózsa helyett egy rozsdás nyíl irányul reám.
S a kapitány megrázkódott.
— Rossz jel.
— Ugyan . . .
— Nem akarok meghalni.
— No de . . .
— Isten minden jót megadott eddig nekem, megadja ezután is.
— Ámen.
— Csak innen kiszabaduljak. Tudja, hogy büntetésből helyeztek ide a szertárba. A pokol pitvara ez! Lóvá butul itt az ember ebben a fagyos unalomban.
— Hát bizony . . .
— Egy cigarettát sem szabad elszívnom itt. A meleget két versztről vezetik csö-veken. Jégcsap mikorra ideér. De még azt se bánnám: ülnék itt a bundában, csak cigarettáznom lehetne. Gondolhatja: én, aki száz cigarettát szívtam el naponkint . . . Loppal se lehet. A bizottság akármikor betoppanhat, és ha megszimmantják a füst-jét, vagy meglátnak egy cigaretta-csutkát . . . A pokol pitvara ez! . . .
A gyáros mosolygott.
— Azért büntetés.
— Hát . . . büntetés. Tudja talán: igen vigadoztunk akkoriban. Az egész tisztikar. Minden pezsgőt nekünk gyártottak Franciaországban, és minden selyem-harisnyát mink vettünk meg . . . Csak az a szánkázás nappali világosságnál . . . S a kapitány a fejét rázva nevetett. A gyáros is elmosolyodott:
— Hallottam.
— Bolond ötlet volt.
— De hát bizonyára ott van már az a tinta a kalamárisban amelyikkel megírják a visszahelyezésemet.
— Bizonyára.
— És akkor . . . Én még sokat várok az várhatok az élettől. Most kezdek volta-képpen élni. Fiatal vagyok még, a ragyogóját! Hitel is van még, a csillogóját! Még sok cigarettát elszívok én!
Közben beérkeztek az íróházba, s mind a ketten meghajoltak a cár arcképének. A köztüzér az asztalra állította a tizennegyedik láda srapneljét, a gyáros inasa az első ládáét. S mind a két szolga kihátrált az ajtó elé.
A gyáros megtapogatta a két srapnelnek a kupakját.
— ¬Ez az, — mondta, — ez az. Ezt nem az arzenálnak csináltuk. Szoktunk így . . barátainknak . . . Ennek kézzel is lecsavarható a teteje. Ám ügyeljen kapitány uram, hogy ellenkezőn csavarja: ez ugyanis jobbra nyílik, balra zárul. Tegye el emlékül: ritkaság az efféle. S külön állította az ezüstösen ragyogó srapnelt a kalamáris mel-lé.
A kapitány viszont egy palack kaukázinkát állított oda, s két pohárkát is.
Az egyik pohárka már nedves volt.
A kapitány arcán különben is látszott, hogy az embert is azon virágok közé so-rolja, amelyek csakis gondozva virulnak, — gyakori öntözéssel. Hát virult is ő, piro-san, mint a bazsarózsa,— csak aznap volt sárga, mint a varacskos tök.
— Emlékül, — ismételte bágyadt visszhangként a gyáros szavát, — emlékül.
Éshogy:
— Jobbra nyílik, balra zár . . .
S látszott, hogy az elméje másutt bolyong, csak épp gépiesen ismétli ajka a gyáros szavait.
— Csak ez az egy, — mentegetődzött a gyáros, — mivelhogy ez izé . . . csak mutató. Önnek.
— Nekem?
— Emlékül kapitányom, emlékül. A szobrász szoboröntvényt ad emlékül, az órás órát, a srapnelgyáros srapnelt.
— Srapnelt?
— Srapnelt.
— Mi a fenének az nekem? Örülök, ha nem látok srapnelt.
— Nono, hát srapnelben is vannak különbségek. Van gyári srapnel és van re-mekbe készült. Szoktunk . . . És még eddig mindig szívesen fogadták.
A kapitány bágyadozott.
— Szívesen fogadták, — ismételte halk visszhangként.
— Mikor így külön hoztam.
— Külön.
— És gondoltam az efféle emlék nem megvetni való. Emlék: emlék. Mert bizony kapitányom: alighanem utoljára vagyok itten.
— Utoljára?
— Igaz, hogy az elődjének is ezt mondtam, tavaly, mikor ön is itt járt kapitány uram. De már az idén, érzem, hogy csakugyan utoljára. Nem szeretem ezt a mes-terséget, kapitányom, ne szeretem. Szegény feleségem betege már. Hogy azt mondja: — Elkárhozunk Avram, elkárhozunk. Az ördög gyára az ágyúgyár: minden lélekért te vagy a felelős.
A kapitány a két halántékát nyomogatta.
— Derék asszony, jólelkű derék asszony, — motyogta szórakozottan.
— És-hát most éjjel nappal gyártunk. Igaz, hogy reá-szálltunk a németre.
— Bár indulnánk már. Tavasszal bizonyosan indulunk. Ámbátor ha tavasszal mondják, nyár lesz abból.
— Én is gondoltam. Hiszen minden muníció Vilnóba, Varsóba, Kijevbe megy.
A kapitány felhajtotta a pohárka szeszt, jobban mondva beloccsantotta a torká-ba, s ahogy letette a poharát, a szeme a srapnelen állt meg.
— De hát hogyan, hogy ez a srapnel jobbra nyílik?
— Hogy csak az nyithassa ki, akinek szántuk.
A kapitány megint a srapnelre nézett, s a szeme egyszerre megkékült.
Megkékült, de csupán egy villanatra.
Aztán az arca megszögletesült, két szemöldöke összevonult.
— Akinek szántuk?
Az igazgató nyugodtan nyalogatta a pohárkából bevett cseppet.
— Akinek szántuk.
S hosszú lábszárát keresztbe vetve dőlt hátra a bőr-utánzatú sárga viaszkos-vászon fotőjben.
A kapitány szigorúan nézett rá:
— Szokás ez a gyárban?
— Szokás.
A kapitány fölkelt és a srapnel fölé hajolt.
— A gyár bélyege csakugyan rajta van, mint a rendes srapneleken.
— Csakúgy.
— Más tiszteknél is láttam effélét.
— Láthatta.
— Az elődömnél is.
— Nála is.
— És ha én ezt a srapnelt most lefoglalom? . . .
S állt mint a kakas, mikor kukorékol. A karját összefonta.
Az igazgató elmosolyodott:
— Hogy érdemeket ragyogtasson a gyorsabb szabadulásra. . .
— Kötelességemet teljesítem csupán.
A jegenye-ember nyugodtan mosolygott:
— Hogy azt lássák, milyen keményen teljesíti kötelességét: egyszerre előbbre léptessék. Mondtam, hogy a srapnel visszafelé csavarodik. . .
— Mi az, hogy visszafelé csavarodik?
— Az, hogy visszafelé is sül el.
— Visszafelé is . . .
— Visszafelé is. Ön arra lőne vele, hogy kiszabaduljon, holott akkor éppen az-zal bízták meg, hogy továbbra is itt maradjon. Egy fokkal felsőbb rang, de ki szívja el a cigarettákat?
A kapitány szinte hátra-lükkent.
A gyáros nyugodt kézzel vette fel ismét a pohárkát és nyalintott egy cseppet.
— Ön valóban bátor ember, — mondta nyugodt szín alá szorított gúnnyal, — nem törődik azzal, hogy magára duzzasztja feljebbvalóinak epéjét: maga említette az imént, hogy efféle emléksrapnelt minden elődjénél látott.
A kapitány csak nézett merőn, mint a kakas, mikor harcra mered:
— És a gyár?
— A gyár . . .
— A gyár nem rendül meg, ha belecsap a villám?
— A gyárnak a villám-hárítója tökéletes. Ki-ki annak ád ajándékot, akinek akar. A gyár is. Ki tilthatja meg? Ki tilthatja meg? A szertári tiszt urak akaratlanul is szol-gálnak nekünk is. Tehát mink is juttatunk valamit nekik is. A kard-gyár díszes kardot ajándékoz, a csizmagyár cifra-talpú csizmát, — a srapnelgyár bonbonnal töltött srapnelt.
— De ennek a súlya . . .
Súlya? Mi ez a súly az olyan gyárnak, amely milliárdokban írja a számláit? És ha ez a súly jó volt az elődeinek . . .
— De jó lesz a vizsgálóbizottságnak? Tudja ön, hogy nem csak én vizsgálom a gyár srapneljeit,
A gyáros elmosolyodott.
— De ön rakatja fel a ládákat: melyik hova menjen. És, hát csak a külső ládák-ból veszik ki a vizsgálandókat.
— Hm, hm . . .
— Teljesen az ön rendelkezésén fordul, hogy például azok a ládák, amelyek sarkán egy kis b betű látható, Varsóba utazzanak.
A kapitány a srapnelre pillogott.
— A b betűsek Varsóba . . .
— Varsóba.
— Hm, hm . . . Miért éppen Varsóba?
— Ez merőben gyári ügy. Mink tudjuk a legjobban: melyik erősségben milyen ágyúk vannak. Kovnóban újak, Kijevben vének. Vén embernek a kása a jó, fiatal a mogyorót is megropogtatja.
A kapitány gondolkodva nézett a srapnelre. A szemöldöke még mindig össze volt vonva. Bibircsókos arca még mindig szögletes volt és hideg. Fogta a tollát és megfirkantotta az iratot, amelyben tízezer srapnelnek a beszolgáltatását és elfoga-dását ismeri hiánytalannak.
— A gyárat fel fogom jelenteni, — mondta az iratot átnyújtva, — még ma.
A gyáros mosolyogva hajolt meg.
— A gyár mindazonáltal megküldi a második srapnelt is, decemberben, a kará-csonyfa alá. Az ön ügye, ha kiveti az ablakon.
A kapitány nem felelt. Hivatalos udvariassággal kísérte ki a gyárost az udvarból is, srapnel a kapuban kezet nyújtott.
— A hivatali helyiségen kívül barátok maradhatunk, — mondta bágyadtan.
S abban a percben olyan volt megint, mint a beteg kakas: sárga és lógószár-nyú.
— Így helyes, — felelte meleg kézszorítással a hosszú ember, — így helyes.
A kapitány visszatéret megint a halántékát dörzsölte. Mikor a ládához ért, el-gondolkodva állt meg, srapnel bámult maga elé.
A tüzérek szótlanul szögezték a ládák tetejét. Kis vas-kerekű kézi targoncák hi-degen nyikorogtak a srapnel-tár belsejében.
Varjúsereg szállt el a gyár fölött.
A kapitány fölemelte a fejét és a tüzérekre nézett:
— A b-betűs ládákat, — kukorékolta, — belülrakjátok!
Megtántorodott. Leült a szélső ládára, és a halántékát dörzsölte.
Közben megint autó állt meg a gyár előtt, kettő is. Arany vállrojtos tisztek léptek ki belőlük. A kapitány nem kelt föl az érkezettek üdvözlésére, pedig nagyrangú tisz-tek voltak. Az őr tisztelgő ordítására kég a fák is haptákba rándultak előttük.
Csak a kapitány nem mozdult. Ült a láda-oszlopnak támaszkodva. Lógó feje a mellén.
— Alszik?
Egy tüzér odaugrik és megrázza:
— Kapitány uram, az ezredes úr . . .
A kapitány lefordult, mint a vágott-nyakú kakas.
— Gyorsan orvosért! Még meleg! . . .
— A láda toló targoncára fektetik. Két tüzér beviszi az íróházba. A tisztek elké-pedten kísérik.
Odabent lefektetik a díványra.
Az orvos megérkezik.
— Ezen már nem segít az érmetszés se.
Valamennyien keresztet vetnek.
—Szállítsátok a lakására az autómon, — rendelkezik az ezredes. A hivatal ajta-ját pecsételjétek le.
Ezt a két srapnelt meg vigyétek ki a többi közé.
II.
A háborúban van valami jó is: soha búzát, zaboz olyan jó áron nem lehetett el-adni, mint mingyárt a háború elején.
— Negyven korona a búza!
Hallatlan örömhír! Még az asszonyok könnye is felszáradt tőle.
Mindenki vitte a vásárra a búzáját, babját, kukoricáját, lovát is , olyik a marháját is.
A faluba mintha a szél fújta volna be a pénzt.
Soha annyi kupec! Lócsiszár, marhakupec, tikász, libász, tojásgyűjtő. Ráadásul még a kormány is eresztett: amelyik házból katonát vittek, úgy hullt oda a pénz, mint az ózsidóknak a manna . A jegyző úr mindenkit szegénynek írt be. És, hát iga-zán is : ki nem szegény, ha falusi? Itt az ideje, hogy az ország zsírjából a kenye-rünkre is csöpögjön. Sok mindent kellett volna már eddig is szereznünk, csináltat-nunk, javíttatnunk: hidat, utat, községházát. A jegyzői lak bővítéséről is beszélhe-tünk most már.
De aztán némi kedvetlenségek is következtek.
Egy reggel Dávid boltos senkitől sem fogadta el a bankó-pénzt:
— Csak olyat, ami peng.
— Hát ez nem jó?
— Miért ne volna jó? De jobban szeretem, ami peng.
És a szemöldöke felvonult szinte a sapkája széléig.
Egy óra múlva mindenki bankóval sietett a boltba.
Dávid visszaadogatta. Vonogatta a szemöldökét:
— Csak ami peng.
No, nagy az aggodalom!
Asszonyok és gyerekek helyett gazdák ballagnak elő. Soha annyi embert nem tolongott a boltban.
— Hát Dávid, nekem csak vált talán?
Dávid vonakodott.
— Váltsanak kendtek a kocsmában.
Kacsa - Szabónak mégis váltott a boltos. Egy tizest váltott neki, de csak tized-fél koronán.
Délután már sokan vittek oda tízest, húszast, ötvenest, százast is:
— Nekem is Dávid. Szíveskedjen . . .
Dávid megadta a tizedfelet másoknak is, — hogy ne hánytorgassák a megkü-lönböztetést, — de aztán egyre nagyobb és nagyobb vonakodással.
Estefelé már azt mondta Papiros - Kovácsnénak:
— Lehet, hogy holnap már csak kilencet ér a tíz.
Így volt a kocsmában is.
A gazdák nyugtalankodtak, morogtak. Némelyek elmentek a községházára:
— Hát jegyző uram . . .
A jegyző tüstént hivatta a boltost, a kocsmárost is
— Micsoda disznóság ez Dávid!? Maga is Samu?
— Hát kérem, — mentegetődzött Samu, — igen rossz hírek . . .
— Az orosz kérem Lembergben van, — mentegetődzött Dávid .
— Hát ha ott van is, a bankó, bankó. Ihol az újság, ihol a rendelet. Megbünte-tem magukat! Ha még egyszer meghallom, hogy a bankót nem fogadják el teljes ér-tékben, — majd meglássák.
A boltba és a kocsmába még több bankóval sietett a nép.
— Egy pakli masinát Dávid.
S nyújtották neki a százast.
— Fahajat egy garasér . . .
Dávidnak azonban aznap nem volt aprópénze.
— Felírom: majd megfizetik a jövő héten.
S felírta az adós nevét krétával ide-oda a fiókokra.
Samunak se volt annyi aprópénze, hogy bankót válthatott volna:
— Felírom: majd megfizeti kend ha megint erre jár.
S felírta az adós nevét krétával az ajtóra.
No ezt senki se szerette.
Ha száz korona volna a név után írva . . . de 2 fillér, 4 fillér . . .
Megint mentek a községházára. De hát már arra nem volt paragrafus, hogy a boltos, kocsmáros el legyen látva aprópénzzel.
A jegyző rendelkezésének csupán annyi volt a foganata, hogy Dávid egy zsák kukoricáért, lencséért, babért csupa bankó-pénzzel fizetett.
— El kell fogadnia kendnek a bankót teljes értékben, A jegyző úr parancsolta.
No fene sok bosszúság, zavarodás, aggodalom, tanácstalanság!
Csak egy gazda volt a faluban, egy fiatal gazda, aki nem adta el a termését: Sánta Bodó. Lovát, tehenét se adta el. Aprójószágát se.
— Lesz még árosabb is, — mondogatta vígan.
— Árosabb? Mán ennél árosabb . . .
— Nono, majd ha nektek kell vennetek.
Megmosolyogták.
Senki se igazította az óráját az ő órájához.
Bodó ugyanis furcsálkodó ember volt: sete is, sánta is, — a házasságra is olyan, ahogy rendes kerekű ember nem házasodik. Valahogy visszájára forgott ne-ki. Már iskolás gyerek korában nevették, hogy balkézzel eszik. Bizony később is jobb kézbe fogta ő a gyeplőt s balba az ostort. Kaszálni ellenben balról jobbra ka-szált, — persze maga-faragta kaszanyéllel, — hogy majd a guta ütötte meg csak láttára is a rendes járatú mezei embert.
— No, nincs ki négyszögre!
Ha utat kérdeztek tőle: —jobbra-e, balra-e? s ő azt felelte: — balra a kérdezős-ködő továbbra is habozva állt ott, s végre is jobbra indult. Pedighát bizonyos, hogy Bodó jól mondta.
Az ő félszegségének csupán az volt az oka, hogy kicsi korában rálépett a tehén a lábára, és a gyerekféle bizony nem fekszik az ilyesmi miatt gipszben: izeg-mozog, s különös mozdulatokra szokik.
Arra a lábára különben sánta maradt, de csak épp hogy valamicskét billegett.
Mulatság is volt látni a falu másik sántájával Körösi Péter Pestával.
Bodó a jobb lábára billentett, Körösi balra. Ezen okból Bodó mindig a jobbján járt Körösinek, Körösi meg a balján Bodónak, — nehogy összeverjék a fejüket.
De ez őket nem búsította.
Táncoltak is, mikor már legénysorba nőttek, csakúgy mint a többiek. Szent bú-csú napján meg ők is félrevágott kalappal kurjantották alkonyat felé:
— Még ma vért iszunk!
De azért nem ivott vért soha, de soha egyik se.
Bodó meg kurjantani is csak a falu közepén és a felvégen mert. Az alvégen már meghallotta volna az anyja.
Kuruc anyja volt Bodónak: zivataros természetű. A hangnak is valami különös erejével termett e világra. Jaj volt annak, akire a haragja fordult. Belegondolhatta a mindenszentek litániájába:
Bodóné szájától ments meg uram minket!
Az a híres száj volt az oka, hogy néhai Bodó Imre fuvarozásra nevelt lovakat.
— Gyí Kesely, gyí Csendes! gyí édes állataim!
A fiát is gyakorta magával vitte, mikor már az iskolából kikerült: hadd ismerje meg korán a gyerek az utakat.
Ismerték is a járást keletnek Csernovicig, nyugatnak Beregszászig, lenek Ko-lozsvárig, felnek Munkácsig. Ha a falubeli zsidóknak nem kellett valamelyik héten a fuvar, behajtottak reggel Mármaros - Szigetre. Ott mindig akadt megbízás, vagy utas.
Bodó többnyire egész héten odajárt a két lovával, csak szombat esténkint érke-zett haza. De már vasárnap délelőtt vakaródzott:
— Beh kutya lassan telik ez a mái szent nap!
A nap ugyanis zivatarral volt tele.
Az asszony kevesellte a heti szerzeményt és sokallta amit az ura megivott. Pár-tatlanul szólva: mindig igazat beszélt, csak éppen hogy mindig nagytrombitán fújta ki az igazát. Fáradhatatlanul, végevárhatatlanul. S valami pokolian találékony annak megfestésében, hogy az ura milyen ember? és hogy mit érdemelne?
Bodó nem a filozófus emberek közül való volt: nem érdeklődött az iránt, hogy milyen ember. Az érdemeit se szerette, ha vizsgálják. Visszaszólni sem mert. Hát csak magában morgadozott:
— Beh kutya lassan telik ez a mái szent nap!
Végre Isten megkönyörült rajta: egy szeles őszi estén árokba fordult a kocsija, lelke pedig elköltözött oda, ahol csend van.
Ifjabbik Bodó ott folytatta a fuvarozást, ahol az apja abbahagyta:
— Gyí Kesely, gyí Csendes! gyí édes állataim!
Csak éppen hogy ő nem a kocsmárosok gazdagítására dolgozott, és hogy több időt töltött otthon. Ő megszokta az anyja hangját gyermekkorától, mint molnár gye-reke a malomdörgést. Csak mikor már legénysorba jutott, akkor kezdte átallani, hogy az anyja szava a tizedik szomszédba is áthallatszik. Már huszonöt éves is el-múlt, s még mindig nem vitt asszonyt a házba. Melyik lány menne oda? Az anyja úgy vénült meg mint a paprika: mentül véne, antul mérgesebb.
Különösen restellte Bodó, hogy Körösi Pestának a feleségéről is leszedte már a tisztességet, még a mennyei üdvösséget is.
Körösiék háza szomszédos volt az övékével, éshát Pestával nem viselték a szü-lők háborúját. Ha nem is jártak át egymáshoz, bizony együtt nőttek fel a kert alatt, együtt játszadoztak, együtt tanultak pipázni az istálló mögött, együtt madarásztak az erdőn.
És bent a faluban is együtt billegtek, — Bodó jobbra, Körösi balra.
Látszott rajtok, hogy a szülők halála után ők jó szomszédok lesznek.
Pesta korán megházasodott, már tizenkilenc éves korában, és mingyárt az első évben született egy leánykája: Tercsike. Az a Tercsike volt aztán az oka a rettene-tes asszonycsatának. Egy elveszett kiscsirkéjöket kereste Bodóék kertjében, de persze a garádon bújt, és megtaposta itt-ott a tökindát, uborkaindát. Az öreg Bodóné rútul ráhurrogott. A kerítésen át olyan prédikációt rögtönzött a nevelésről, hogy Körösiék majdnem puskával lőttek vissza.
Imre épp otthon volt, s húzgálta volna be az anyját, de Bodóné még csak akkor kezdett bele a két család nemzetségének az elsorolásába és minősítésébe. Bodó tudta, hogy csak ez eltart két óra hosszáig, s még csak azután következik a leghan-gosabb rész: a jókívánságoknak fészkes fenékkel cifrázott zuhatagja. Befogta a két fülét és elsietett.
— No, a bikkfán kopogóját, — mondogatta az efféle nehéz napokon, — nem házasodok meg másképpen, csak ha olyan lányt találok, akinek nincsen szája!
S nem nézelődött a lányokra vasárnaponkint se.
Egyszer, hogy a boltossal jár a városban, az etetőhelyen egy szomszéd-falusi fuvarossal beszélget ebéd közben. Az is kérdi tőle, hogy mért nem házasodik meg? A fuvarosnak ugyanis három eladó lánya volt, s a negyedik is hévvel danolgatta már:
Kiskertembe zöld a petrezselyem . . .
Bodó rég ismerte azt a fuvarost, de csak olyan adjonisten - fogadjisten volt az ismeretségük. Aznap abrakoltattak először egymás mellett, s maguk is kibontották persze a tarisznyát. S kenyereztek, beszélgettek:
— Magad gazdája vagy?
— Magamé.
— Hány esztendős vagy?
— Huszonhat múltam libakelés táján.
— Hát aztán hogyan, hogy még nem vagy feleséges?
— Szeretem a csöndességet.
— Csöndességet? Sz' nem vagy te kápolna.
— Hát kápolna nem vagyok, az igaz. De mán ha otthon vagyok, azt szeretem, ha olyan csöndes a házam, akár a kápolna.
— Olyan csöndes? Hm . . . Hát a kanál se zörögjön?
— A kanál az zöröghet.
— A madár se danoljon?
— Az is danolhat.
— Gyerek se ríjon?
— Ríhat az is, ha a jó Isten akarja.
— Hát akkor mindig legyen a csöndes?
— Az asszonynak a szája.
— Szája? Hm. Hát mire való a száj az asszonynak?
— Hogy hallgasson vele, a teremtúróját!
— Hallgasson vele? Hm. Fenének kéne az olyan kolomp, amelyik nem szól. Hm. Csak nem néma lány tán a szeretőd?
— Nincs is a faluban.
— Ha csak ak kell, gyere el hozzánk: van minálunk egy: Faragó Bözsi. An nem-csak néma, hanem siket is,
A fuvarosok nevetnek. Bodó is megmosolyogja.
Még a lovak is vidámabban ropogtatják a zabot.
— Hát aztán szép-e legalább?
— Szép-e? De olyan szép a, hogy a szógabíró is elvehetné.
Megint találkoztak egynéhány hétre rá, megint tréfálkozik a fuvaros:
— Hát gyösz-e mán? Ha soká késel, felmetszik a nyelvit, aztán más kapja el.
— Megvár az engem, — felelte vígan Bodó.
— De hallod, egy oláh legény sűrűn tapossa arra a kert alját.
— Tapossa. Ha az is kuka, megérthetik egymást.
— Nem kuka.
Abban az évben beteges volt Bodónak az anyja. Összeveszett ugyanis egy korondi fazekas asszonnyal. Egy tálnak a próbálgatása közben veszett össze a falu piacán, a kocsma mellett, a zöldre festett szép új keresztfa alatt. Bodóné vékonylotta a tálnak a fenekét. A korondi asszony bizonylotta, hogy nem vékony. Bodóné megkoppantotta a tálat, s a fenék csakugyan beroppant.
— Nohát most már fizesse is meg. Fene látta így beleütni a tálba. Fizesse meg!
—— Fizesse a ropogós istennyila!
— Debizony megfizeti.
— Én-e?
Abból a kis tálból kerekedett a perpatvar, s persze a bírónál végződött. Bodónénak nemcsak a tál árát kellett megfizetnie, hanem bírói széksértésért is két koronát.
Erre belebetegedett.
Meg is halt azon őszön, s ez volt életének egyetlen csöndes cselekedete.
Bodóra némi érdeklődéssel kezdtek pillogni a lányok.
Ha billegős is, — vélték,— nincs anyós a házban.
Bodó sem nézett már el mellettök. A ruháját gondosan kefélte vasárnaponkint. A bajuszát hegyesre pödörte hétköznapokon is. És tajtékpipát vett, bojtosat.
Egyszer meg is állt az egyik leány háza előtt, s bebillent, hogy adna-e Rozi egy ital vizet. Rozi adott szívesen. Szép kebles leány volt, szégyellős feketeszemű és halk szavú.
Bodónak mindig is csak a feketeszeműek tetszettek, és már régen sandított ő arra a lányra. Itta a vizet, és a szeme is ivott.
Köszönte.
— Szívesen, _ susogta Rozi a szemét lesütve, — máskor is.
És a leánynak az anyja is szólott:
— Ha megszomjazol Imre, itt mindig megenyhülhetsz.
No, Bodó másnap is megszomjazott, megint bebillent.
— Van-e még abból a tegnapi jó vízbül?
— Csak a szívességből van meg a tegnapi, vagyhogy még több is.
Nyújtotta a leány piros arccal a korsót.
— Kerülj hát beljebb is, — szíveskedett a lánynak az apja is, — pihenj meg kis-sé nálunk. S kinyitotta neki az ajtót.
Imre billentett.
— Aggyon Isten jó napot!
— Isten hozott, — szíveskedett az apa.
— Isten hozta, —susogta a leány is mögötte.
S előrependeredett, hogy megtörülje a padot az asztaé mellett. A padon épp a vendég-helyen, ott nyújtózkodott a macska, szép nagy veres-fehér kandúr.
— Sicc innen! — rikkantotta a leány, sicc ki!
A macska úgy megijedt, hogy másfél méteres ugrással szökkent az ágy alá.
Bodó is meglepődött, hogy Rozi akkora sicc-et kiált, — no lám, az a halkszavú teremtés!
Másnap már nem volt szomjas, és a következő vasárnapon hiába pillogott rá kérdő szemmel a leány.
Azokban a napokban megint együtt kenyereztek a soklányú fuvarossal.
— Jó, hogy itt vagy, — mondja neki az ember, — lakadalom lesz minálunk. Szombaton. Marcsánkat eresztjük férjhez. Szíves vendégem légy!
— Köszönöm, — hálálja Bodó, — ha lesz érkezésem.
— Ott lesz a néma lány is. Megnézheted.
A fuvarosok nevetnek. Bodó is elmosolyodik. Ő bizony már el is feledte a néma lányt. De hát beszélgetésnek minden jó.
— Hát az oláh legény? — kérdezte tréfásan.
— Oláh legény? A Petru? Isz az Julcsát kerülgeti, a nénjét a némának. Módos legény.
— Hát a némának nincs oláhja?
— Magyarja sincs. Má hogy vóna?
— Éshát csakugyan szemrevaló?
— Gyere: nézd meg.
— Lehet . . .
— Ne mulaszd el, ha nem tréfáltál.
— Nem tréfáltam én.
— Mer annak egyéb hibája nincsen. Szelíd mint a bárány, dógos, mint a han-gya.
Bodó gondolkodik, kattogtatja a bicskáját.
— Van is valamije?
— Van.
— Mije?
— Négy lánc fődjük van a kettejüknek. Az anyjuk halála után. Ámbátor lehet, hogy előbb is kiadja, kivált a némának.
— Hát még?
— Nem tudom. lehet ott pénz is. Az asszonyféle népség nem iszik, se nem kár-tyázik.
Bodó a markába verte a pipáját.
— Elmegyek, — mondta elmosolyodva, — elmegyek, mert csak azér is megné-zem.
Mosolygott, mert a falujabéli lányokra gondolt:
— Az én hajlékomban nem kotkodácsoltok
Meg is jelent a lakadalmon.
Csakugyan a leány iránt érdeklődött-e akkor is még? Vagyhogy igen megbarát-kozott azzal a vidám emberrel? — nem tudható.
A legények kissé görbe szemmel néztek is vizsgálták, hogy behajtott. Jóképű fi-atalember, s kandarított fekete kis bajuszával szinte úrias arcú. A lova is jó, gömbö-lyű két fakó. A tajték-makra is tekintetes. De mikor leszállt és látták, hogy sánta, ba-rátságosabban néztek reá.
Az örömapa már akkor úgy be volt rúgva, hogy azt se tudta tán már, melyik lá-nya a menyasszony. Mégishát megismerte Bodót, és csujjantással köszönte a kis-hordó bort, amelyet Bodó kiemelt az ülés alól. Bodó kissé idegenül billegett és pi-pált az ismeretlenek között, és szórakozottan szemlélődött a lányokon. Mégishát érdeked lehet az a néma, ha csakugyan olyan szép, hogy a szolgabíró is elvehetné.
Volt ott szép lány tíz is.
Kettő közüle mingyárt megtetszett Bodónak. Mind a kettő fekete-szemű volt, mint Rozi, de mégsem olyan álmodozó feketeszemű. Az egyik magas szemöldökű, nagy mint Bodó mondta : városi szemű , vidám. A másik komolyabb szemű, még élénkebb. Mind a két lány keblébe piros szegfű volt tűzve. A többi leány keblébe leginkább muskátli.
Bodóra egy lány se nézett, csak az a komoly szemű eleven. S Bodónak különö-sen tetszett, hogy olyan kerek-képű leány, mintha almafán termett volna. Beh igen illik rá az a kis csokor piros szegfű! A nagy kavargásban hosszasan nem vizsgálód-hatott. Csak úgy egy percre állt meg azon a két lányon a szeme. Bizonyára van már azoknak, kiről álmodjanak.
A menyasszony megjelenése is elvonta a figyelmét. Csinoska sudár leány volt, kissé sápadt és az álmatlanságtól vörös szemű, a vőlegénynél fél fejjel magasabb. De sugárzott rajta a boldogság.
No, indulnak már.
Elől a vőfély zászlósan, s utána a süldőlegények. Aztán a virágja- legények, s közbül a büszke vőlegény. Egy újtüszős oláh legény is. Legények után a lányok s köztük középen a menyasszony. Aztán az öregek, végül az asszonyok, s legvégül a cigányok.
Az esküvő megtörténik.
Bodó az esküvő folyamán is azt az almaképű eleven lányt szemlélgeti. Milyen különös erős a nézése annak a csupatűz lánynak. Mindenkire úgy tekint, mintha szót várna tőle. A pap beszédére is úgy figyel, mintha neki beszélne.
No gyöngy teremtés!
Azt hát el lehetne venni, ha néma volna is. De hátha éppen az is a?
Az lesz a!
Még eddig nem szólt egyik leánytársának se, se neki nem suttogtak. No, csak-ugyan szép lány, ha nem is valami tagos. Csinos selyemkendő simul a keblére, ró-zsaszínbe és salátaszínbe játszó. A selyemkendőt kapocsként díszíti a piros szeg-fűcsokor. A hidegtől vörös a karja, de formás.
Esküvő után ahogy kilépnek, a cigányok rázendítik:
A virágnak megtiltani nem lehet.
Szép nyújtósan, selymesen, hogy még az égi nap is megáll a hallgatására a to-rony fölött. Aztán amikor mindenki előjött már a templomból, lépőre fordul a nóta:
Zöldre van a rácsos kapum föstve.
No, ringósan lép rá az a feketeszemű lány is.
Bodót a gazdák közé ültetik.
— No még egyszer ebből a jó szármás-káposztából.
Csak ebéd után láthatja megint a lányokat. Minden lány táncol. Még az oláhle-gény is aprózza a vígat. S épp azzal a városi szemű lánnyal.
— Ez-e az, kérdi Bodó egy görbelábú kisembertől, — ez-e az aki magyar leányt vesz el?
— Ez, feleli a görbe-lábú, — a legények máskülönben meg nem szívelnék itt. De egy akó bort hozott, meg száz czibart , és megígérte, hogy valamennyit meg-hívja a maga lakodalmára is.
Bodó szerette volna azt is megkérdezni, hogy nénje-e az a némának, akivel táncol az oláh? — de nem akarta, hogy lássák érdeklődését. Az örömapától se kér-dezhette, mert azt már csak a két csizmája szára tartotta a lábán.
De hát hol a piros-almaképű? Vajon kivel táncol?
Tekintget, nézeget. Hát lám, ott ül a kis kerekképű az asszonyok között. Ott ül a gyönyörű! Olyan öröm-szemmel szemléli a táncosokat, mintha neki táncolnának.
Bodó mellében megmozdul valami: csak az lehet! S nagy szippantásokkal szív-ja a pipáját. Les rá szemszögletből.
A tánc szünetében őrá is rácsillan a kis kerekképűnek a szeme, s őrá is úgy néz, mintha megszólítást várna.
No! nem lehet más!
A lányok mind csivegnek - csevegnek, csak ő hallgat. Egy feketekeszkenős asz-szony mellett ül, akinek az arca, mintha timsót tartogatna a szájában. Biztosan az anyja.
A cigányok hangolnak. Bodó karon kapja az egyik vőfélyt:
— Kedves öcsém!
— Tessék.
— Nem vétek-e itt valakinek, ha táncra kérek egy lányt?
— Melyiket?
— Azt a kerekképűt.
A vőfély elmosolyodik.
— Azt bátran.
— Hát gyere velem, aztán szólj neki, nehogy megvessen idegen voltomért.
A vőfély odakerül nagy vígan. Jelekkel magyarázza a leánynak, hogy táncra kéri az idegen.
A leánynak megcsillan a szeme. Elpirosodik, s felszökken.
Kérdőn tekint az anyjára. Az anyja bólint.
— Remekelj cigány! A tánc némi figyelmet kelt. Bodó ugyanis nagy ejtésekkel táncolja a lassút, a leány piros, mint a szegfűje és a taktust nem valami pontosan követi. A ropogósban meg úgy lükögnek le-föl, mint a malom-külyük. De hát faluhe-lyen fél taktussal előbb, vagy utóbb, nem számítódik.
A cigány véget cifráz.
— Újra! — kiáltják a legények.
— Újra! kiáltja Bodó is.
És a lajbi-zsebből egy ezüst kétkoronást vet a cimbalomra.
A kétkoronás munkára gyullasztja a cigányokat. A táncosok helyet engednek a zenészek mellett a pénzes idegennek.
— Remekel cigány!
S Bodó szilaj kedvvel lükög. Bözsi is tüzes-boldogan perdül és aprózza. Mind-kettőjükről gyöngyözik a meleg.
Megint vég.
A többi táncos már kidőlt. Csak a néma lány forgatja a bokáját még egy percig azután is, mikor már a cigányok elrántották a véget.
— Húrod szakadtáig! — rikkantja Bodó.
S megint veti a kétkoronást.
A leány azonban kibontakozik Bodónak a karjából, és mosolyogva eltolja magá-tól. Visszaperdül az anyja mellé. S lihegve, hálás szemmel mosolyog Bodóra.
Még háromszor táncoltak.
Reggel felé aztán már, hogy oszladoztak a vendégek, a leány anyja is intett. S akkor egy másik leány is csatlakozott melléje, a városi szemű.
Bodó így várta, hogy így jönnek. Állt az ajtó mellett és nézte őket, s Bodónak kezet nyújtott:
— Köszönjük, — hálálkodott, — hogy megtáncoltatta a húgomat. Tudja talán, hogy néma szegény. Az oláh legény nyomon követte a városi szemű lányt, ő is ke-zet nyújtott:
— Szerbusz, — mondta vidáman.
— Szerbusz, — Mondta rá Bodó is.
Az anya is kezet nyújtott:
— Köszönjük.
A néma leány kivette a keble bokrétáját és szemérmes mozdulattal a markába nyomta Bodónak.
Néhány napra rá Bodó már ott kért vizet.
A leány olyan pirossá válik mint a szegfűje volt a lakodalom napján.
— Há-ááá, — lehelte örömmel, — hááá . . .
És szégyellősen nyújtotta a kezét.
A ház tiszta volt. A bútor szegényes. De a fal tele, mint a rác oltár. Csupa szentkép. Vásári képek, vásári rámában. De hát szép képek: sok hupikék és tulipi-ros szín csakúgy virít a falon. Az ablakok is szépítik a szobát. Hiába: ahol leány van, virág is van. Látszik, hogy mostanában szedték be az ablakközbe a kertből: a fagy meg is viselte a muskátlikat. Csak a piros szegfű pompázik közöttük diadal-masan.
A víz kissé késett, s végre is kancsóban érkezett meg, borrá váltan.
A néma hozta-e? Nem a néma. Mert lám a néma új réklit öltött, rózsaszínűt, és meg is mosakodott. Látszik a haján, a füle mellett, hogy vizes. No, nem is ül a zug-ba, olyan szégyellősen, mint a lányok szoktak. Ül az asztaé sarkához. Ölében egy kunkori farkú kis fehér kutya. Ragyogó eleven szeme bátran jár most már a vendég arcán is.
Fodorné még sonkát is tett tányéron a kancsó mellé. És mintha aznap cukor volna a szájában timsó helyett.
— Hát mi útja kendnek erre?
— Fuvaros vagyok én, — feleli Bodó , járok mindenfelé.
— Aztán jobb kereset az, mint a mezei munka?
Bodó elmondja, hogy jobb, ámbátor hát neki van földje is, háza is.
— Tessék benézni, ha felénk járnak. Most ugyanhát . . .
— Köszönjük, — bólintott az asszony, — nekünk is van négy hold. Jó földek .
S így kirakogatják kinek mije van. A beszédbe beleszövődik, hogy a két lányé lesz minden. De addig is kapnak: Julinak száz korona a móringja , Bözsinek két-száz, mivelhogy . . .
— Mind a háromszáz, csap közbe szóval Julcsa, a városi-szemű.
A néma leány meglepődve néz a nénjére. Eldobja a kutyust és felszökken. Át-kapja, összecsókolja Julcsát.
— No, te bolond, no!
— Hát megérti a szót? — kérdezi Bodó.
— Mindent megért, felel aggódó szemmel az anya. A kántorunk sokat vesződött vele kicsi korában, hogy meg is szólalhasson, de hiába. Akit Isten némának terem-tett, ember se szerezhet szólást annak. Tessék rágyújtani a pipájára. Adj ide masi-nát Juli. Annyi haszna mégis vót a tanításnak, hogy Bözsi megérti a szót. Csak a nagybajuszú embert nem érti meg. Annak nem látja a száját. Tessék a borocskábúl . . .
— Nohát mingyán megtorobáljuk, — mondja vígan Bodó, — hát Bözsi lelkem álmodtál e mán páros galambrúl? . . .
Bözsi elpirosodott és a kötényébe rejtette az arcát.
Bodó gyönyörködve nézte. Igazán szép leány! Ha virág volna is, ő volna a leg-szebb piros rózsa. Éshát csupa élet, csupa elevenség! Hogy lesi a szót! Hol egyikre villan az okos szép szeme, hol a másikra.
— Ugye kár hogy néma? — sóhajt az asszony.
— Dehogy kár! — feleli hévvel Bodó. Éppen ez a szép.
A némának úgy égett a szeme, mint a parázs. Erre a szóra: éppen így szép, a válla is megremegett.
— Hááá, — lehelte mámoros szemmel, — hááá . . .
Furcsa volt. Egy viruló nagy lány, akiben a lélek mintha csecsemő korát élné. Nem, ez mégse való asszonynak.
A három nő szeme úgy állt Bodó arcán, mint a vizsláé, mikor a nyulas bokor fe-lé mered. A szobába gyászos csend szakadt. A falióra lomha ketye-ketye hangja hallatszott csupán. Bodó gondolkodva eregette a füstöt.
— Ez minden szólása, — sóhajtott az anyja, — mikor örül valaminek, akkor szól így. S az arca olyanná vált, mintha megint timsót tartana a szájában.
Julcsa is elkomolyodott, hideggé vált. Bözsi aggodalmasan nézett Bodóra. Te-kintett az anyjára. Tekintett megint Bodóra. Tekintett Julcsára. Tekintett megint Bodóra. Az Arcából elszállt a pirosság.
A kunkori farkú ebecske megint ott ült az ölében, és a fülét hegyezve nézett Bodóra az is.
Bodó gondolkodva eregette a füstöt.
— Nem baj a, — szólalt meg aztán vigasztalón, — nem baj, ha más minden egyebet tud.
— Mindent tud! — élénkült meg egyszerre a két nő.
A néma is felrázkódott.
— Olyan okos ez, — mondta Julcsa, — hogy senkinek több esze nem lehet. Tedd le a Ricsit.
A néma legott leugrasztotta a kutyust a földre.
— sütni, főzni, mindent tud, — dicsekedett az asszony, — mindent, mindent
S Bözsihez fordult:
— Hány tojást raksz a kotlós alá?
Bözsi egy rándulásra mutatta a tíz ujját, s utána a kilencet.
— Hát az óra most?
Bözsi az órára pillantott, mutatta: három. S a hüvelyk ujján még egy picit muta-tott hozzá.
— Ezt már érteni kell, magyarázta lemosolyodva Julcsa, — a negyedeket így mutatja.
— Jó-jó, — szólalt meg Bodó, — de hát hogyha nagyobb számokról van szó?
— Arra is megtanította a kántor. Csakhogy óra-számokkal .
Bözsi felszökken. Perdül egy fiókhoz, és krétával tér vissza. A két nő mindenfé-le számolásra való példát gondol elő, nagy számokban.
Bözsi figyel, aztán sebes mozdulatokkal firkál az asztalra.
Bodó csak ámul.
Elveszem, no, elveszem, — pöfékelt vígan hazafelé, —szebb menyecske nem lesz a faluban. Gyí édes állataim!
Mikor azonban a határba ért, igen elgondolkodott:
— Nevetni fogják, hogy a kezével beszél.
Az úton Imrédiné jött szemben. Kapa a kezében és putton a hátán. Fiatal me-nyecske, de igen vállas és férfias járású. Arcra se olyan, hogy megfordulna utána a fiatal ember. Ha Bözsi mellé állítanák, olyan volna mint a krumpli a piros alma mel-lett.
Félvállról fogadta a köszönését, s vidáman csettintett az ostorával.
— Néma, hát néma. Mindenki néma mikor hallgat. Bözsi csak többet hallgat, mint más. Éppen ez a legjava a jónak, hogy mindig hallgat. Aztán hát ha szólani akar, meg lehet érteni. Kissé hát igaz, hogy furcsa. Maga Bözsi is érzi szegény: mi-lyen aggódóan nézett rám, mikor elbúcsúztam, hogyan beszorította a kezemet mind a két kezébe.
Aztán arra gondolt, hogy átmegy majd este Körösiékhez, megkérdi őket: miként vélekednek az ügyről?
Sohse járt náluk.
Míg az anyja élt, epés ellenségek voltak vele. Anyja halála után nem ment át . . . Maga se tudta miért nem ment át? Az első benyitást nehezlette talán? Vagy úgy vélte, hogy Körösiéknek illenék előbb? De Körösi nem volt ott az anyja temetésén, hát a toron se. S talán Körösi is csak az első benyitást nehezlette.
No! mindegy: ma átlátogat hozzájok. S elgondolta: hogyan lesz az?
— Dicsérjük Jézust. Adjon Isten jó estét. Hát mondok átgyötrem egy szóra. Tudjátok, magam vagyok . . .
Pesta bizonyosan örömmel fogadja. Leülteti. Pipáznak.
Aztán beszéd közben előhozakodik a házassággal. Vagyhogy Körösiné fogja kérdeni:
— Hát kend mér nem házasodik mán meg.?
No, bizonyosan ő fogja kérdezni.
— Gondoltam mán én arra, — feleli majd, — vóna is kit.
— Kit? — rebben az asszony.
— Nem ismered, nem idevalósi. Derék lány, szép is, okos is. Csakhogy néma biz a.
Érezte, hogy elképednek.
— Gyí Kesely, gyí Csendes!
Este volt mikor hazaért. Ahogy leszerszámozza a lovát, hallja, hogy a szom-szédban ugyancsak rikoltoz a fiatal Körösiné:
— Bolond vót kend! Szamár vót kend! Annyi baja se vót annak a tinónak, mint nekem.
— Hallgass, — bődült rá Imre, — máskor te menj a vásárra.
— Férfi dóga az!
— No, most mán ölég! . . .
— Hogy a litkei sár nyelje el azt a mészárost! Hogy a kötél csavarodjon a nya-kára, mikor a tinó megvadul! Hogy a rázós nyavalya rajcsúrozzon rajta! . . .
Bodó bekötötte a lovát, s ennie vetett. Csak aztán fogta a kulcsot meg egy nya-láb szalmát, és nyitott be a házba. A ház sötét volt és hideg.
Bodó mécsest gyújt. Leveti dolmányát. A kalapját is akasztaná a szögre. Valami puhát érez a kalapján. Nézi: mi az? Hát egy szál piros szegfű.
Harmadnapra megint ott szomjazott meg a Fodor Bözsiék háza előtt.
— Hááá, — lehelte mind a két kezét nyújtva a leány, — hááá . . .
— No, Bözsikém hát álmodtál-e mán páros galambrúl? Mer én mán álmodtam.
Négy hét múlva kettős lakodalom volt a háznál. Julcsát az oláh legény vette el. A lakodalmon hát egy oláh család is volt, a vőlegény családja, s két oláh leány, a vőlegény húgai. Meg is táncoltatták őket a magyar legények becsületesen. Bodó is. Bodónak, az igazat megvallva nem igen tetszett, hogy oláh legény a sógor, de hát mindegy milyen füvek közül hozzuk el a virágot.
Elhozta.
A falubéliek igen mulattak rajta. Különösen, mikor az asszony a boltba ment, s ha kávét akart, úgy forgatta a kezét, mintha kávét őrölne. Ha só akart, a két ujjával mutatta a sózást. Ha gyertyát akart, a bal mutató ujját fölegyenesítette, a jobbjával meg a gyújtó gyújtást utánozta, és gyorsan odatartotta a képzeletbeli gyújtót a kép-zeletbeli gyertya fölé.
— Ne nevessék szegényt, — monda Dávidné, mikor be-benézett a boltba.
Debizony ő is megnevette, mikor egyszer dohányért ment a néma.
— Milyen hercig, — mondta az arcát megsimítva, — kár érte . . .
Egy-két hét múlva már minden fiókot ismert a néma a boltban. Ami kellett neki, csak odamutatott, s amennyi kellett, a súlyokon, vagy a folyadékmérőkön mutatta meg.
Nevették.
— Hogyan értik meg ezek egymást a sötétben?
De Bodó is nevette ám őket, mikor egyik-másik házból csörgés-csattogás hal-latszott.
Az ő háza csendes volt, mint a kápolna. És olyan is belől. A sok szentkép: vagy hat Szűzanya, — közte négy dajkáló Szűzanya, kettő meg fájdalmas, — továbbá szent Erzsébet, Magdolna, Szent Anna, Szent Teréz, Szent István, Szent Péter és sok-sok Krisztus. Mind színes, hupikék és tulipiros színek tarkasága, itt-ott arany-füsttel is cifrázott szentképek. A néma azokat nézte, mikor imádkozott, mint ahogy a templomban is csak a képeket nézegette az imádságos könyve levelein.
Bodónak is tetszett, hogy olyan pompás a szobája fala. Némelyik asszony még körösztöt is vetett magára, ha befordult.
— Haj! lelkem, beh gyönyörű a szobád! Ezt a szép fisonyért is te hoztad-e?
Kékre festett ruhásszekrényt is vettek Bözsi móringján, meg ugyanolyan ágyat és ládát.
A három kék bútoron sárga rózsák ékeskedtek, egybekötött és szétszórt sárga rózsák. Akárki pingálta, értette, mindig a szép.
Tetszett Bodónak, hogy a fakó régi rossz bútorok helyébe olyanok kerültek.
De legjobban a csöndesség tetszett neki. No, meghát a csöndesség közepén maga az asszonyka is. Tetszett Bodónak, hogy sohse szennyes, sohse kócos. Tü-kör előtt köti meg a kötényét is. Tetszett, hogy nem szomszédol, nem pletykázik, nem veszekedik. Ha Körösiéktől áttéved a csirke, ő nem azért kapja el Tercsikét, hogy megverje, hanem hogy összecsókolja. S még be is vonszolja a házba, muto-gat a szemére:
— Micsoda szép kék szem! Mosolygó szép kék szem!
S tűz a leányka hajába egy szál piros szegfűt, — a hazulról elhozott szegfűbo-korról.
Az is tetszett Bodónak, hogy a pénzt mindig megolvassa az asszonyka. Lefek-vés előtt olvassa meg. A bankókat elsimítja, gondosan összehajtogatja, úgy takarít-ja meg egy bádogszelencében.
Tetszett, hogy akármit dolgozik, mindig ráforgatja a fejét; mindig lesi, mit kíván-e valamit? S különösen tetszett, hogy megérkeztekor sokkal előbb kitárja Bözsi a kaput, mint akik hallanak. Hogy a csudába lehet ez? Mosolyogva tűnődött rajta. Végre meg is kérdezte:
— Te Bözsi, hát hogy a csudába hallod te meg a kocsim zörgését? hogy még mikor az utcámba fordulok, éppen nyitod a kaput?
Bözsi elmosolyodott, és rámutatott a kunkorifarkú kis fehér kutyára.
Az meg hát persze éppenséggel igen tetszett Bodónak, hogy akár kocsin érke-zik, akár gyalog, az asszony eléje röppen és a nyakába borul:
— Hááá, ááá . . .
Olyan édesen mondja ezt az egyetlen hangját, mint amilyen az ölbevett macska dorombolása. Más menyecske bizony nem fut eléje az urának, legfeljebb ha moso-lyog reá. Bözsi azonban mindig az érzése szerint cselekszik.
Nem is igen vállalta már Bodó a hosszú fuvarokat. Dávid boltosnak már ugyan-csak munkájába került, ha két-három napos útra kellett a kocsi:
— Ne bolondozzon kend, Imre. Fogja meg a péndzt, ami magának repül.
Dávidné is nyájaskodott:
— Valami ajándékot is kell néha hozni a menyecskének, — talán már bölcsőcs-két is.
— Arra még ráérünk, — felelte vígan Bodó
De, ha egynapos útra vállalkozott is, másnap már otthon maradt. Jobban sze-rette már az otthonvaló munkát. Azelőtt a földje nagyobbrészt zabbal és lucernával volt tele. Semmi kapás növény ott künn. Tavaszon azonban a felesége malacot vett s táblát jelölt künn a kukoricának és a pityókának is.
Ahol kukorica van, a paszuly se hiányozhatik, tök is megterem szélrül. S kukori-ca, pityóka és paszuly nem díszlik kapa nélkül.
Bodó szívesen kapálgatott az asszonykával. A lovak is örömest füveltek a völgyben. Dél felé az asszony tűzre tette a fazekát és olyan tejfeles babot remekelt benne, hogy Bodó még a kanalat is megnyalta utána.
Az éjszakai nyugodalom is bizony jobb volt otthon a tiszta fehér ágyban, szen-tek képei között, hogysem szénán-szalmán a kocsmai kocsiszínek alatt. Még ha semmit se csinált is, csak állt és pipázott az istállója ajtófélfájának támaszkodva, akkor is öröme volt a szemének az udvarán nyüzsgő liba, — kacsa, — tyúknép, s a nagytőgyű szép veres tehén, amint boldogan nyújtja a fejét a felesége kezére. De mégis leginkább a munkájában sürgő-forgó asszonyka volt a legszebb néznivalója.
No, napközben is sokszor megcsókolta.
— Hogyan szeresselek? Azt se tudom, hogyan szeresselek, Bözsi!
Bözsi pajkos mosolygással mutogatott a pipájára:
— Csak úgy szeress, mint a pipádat.
No, kedves emlékezetű év is maradt volna az, ha a disznóval a baj nincs. Olyan tokája volt már, mint a kismogyorósi kocsmárosnénak. És olyan legyezője, hogy Bodónak szinte a nyála csordult, ha beleképzelte a téli káposztába. Hát nem tudni mindig esett bele: igézet-e, vagy nyavalya? Elég annyi, hogy András-nap előtt való hétfőn már oda se szagolt a vályúhoz, csak lógatta fülét, farkát, s gondolkodott. Ki-ki tudhassa, mit jelent, ha a disznó gondolkodik. Kedden a kondás valami paprikás gyökeret adott be neki, s attól a hízó úgy megvidult, hogy még polkázott is valame-lyest, de másnap már a kolompár cigányok érdeklődtek a sorsa iránt.
No, nagy szomorúság!
Bözsi úgy sírt, hogy még éjjel is züppögött. Bodó is könnyezett, ha a hízó legye-zőjére gondolt:
— Olyan derék hízónk nem lesz többé!
Bizony azon az ádventen színét sem látták a hurkának, kolbásznak, ha Körösiék át nem küldenek a magukéból egy tányérkával.
A következő tavaszon aztán csak azért is maglódisznót vett Bodó, kilenc-malacost. Formás disznó volt az is s a hátul lógó része még többet ígérő a rosszuljártnál.
Hadd örüljön Bözsi !
Az anyadisznót a szokott operáció után betették hízónak. Egy süldőt is mellé-je. A többi makkoljon.
Bodó bizony nem adott el semmit, mikor a háború elején úgy megárasodott mindenféle.
— Még egy tojást se! — intette otthon az asszonyt, — a télre olyan ára lesz mindennek! . . . A zsidó mondta.
Az asszony biccentet, hogy érti.
Dávid nem egyszer tanácsolt egyet-mást Bodónak.
— De ezt csak magának mondom, Bodó, — tette mindig hozzá, — mivelhogy maga jóemberem.
Többnyire olyankor történt, mikor Dávid úgy megrakatta a kocsit, hogy a két ló szinte nyögve húzta.
— Gyí Kesely! Gyí Csendes! Gyí édes állataim!
A faluból hol tojást, hol borjút, hol gabonát szállítottak a városba, Szigetre. Visszatéret meg elkanyarodtak különféle falvakba, Mármarosba, Ungba, Beregbe: ládaszámra vették a tojást, közbe egy-két borjút is állítottak. A saroglyához meg te-henet, lovat kötöttek.
Dávid erősen dolgozott. Bodó is meg volt elégedve, — legfőképpen a bizalmas jó tanácsokkal.
A muszka azonban erősen közeledett.
Egy őszelei napon a vasúti sorompó előtt állnak, várnak. Jön is a vonat, a staniszlaui. No, ménkű hosszú vonat, s tele olyan néppel, amelyiknek fekete szín a kedvelt színe, s fürtöt ereszt a füle előtt.
— Nem szeretem az ügyet, — mondja elkomorultan Dávid, — gyerünk az állo-másra.
Dávid már egy hete kifordult a színéből. Mindig újságot olvasott, zsidó újságot. Magyart is. Igen komolyan vonogatta a szemöldökét. Nem volt őrajta mozgékony egyéb, csak a szemöldöke. Kövér, fehér arca mindig változatlan volt, mint a felfújt hólyag.
— Nem szeretem az ügyet, Imre. De ezt csak magának mondom.
Kerülnek az állomásra, a lonkaira. Dávid leszáll, tudakozódik:
— Szálltak-e itt le a vonatról?
— Senki, — mondja a vasúti ember. — De tegnap óta annyi az utas . . . Soha életemben nem láttam ennyi saktert . . .
S a fejét csóválja.
— Hajtsunk be a faluba, a boltoshoz.
A boltos az ajtóban állt, szintén fiatal ember, szakálas, bársonysapkás.
Bodó fülelt rájok, de zsidóul beszéltek:
— Sznajesz?
— Slag zal treffn.
S más efféléket. Nem lehetett érteni. Csak éppenhogy aggodalmasra nyúlt az arcuk. Sápadoztak, terjegették az öt ujjukat. Belevakartak a fejükbe, Dávid szívo-gatta a fogát.
Másnap Kőrösmezőre mentek.
Ott az állomás tele volt marhával, disznóval, lúddal, mintha vásár volna. S kia-báltak:
— Húsz forint ez a tehén!
— Ezt a disznót vegye meg! Öt forint az ára.
— Koronán a ludat!
Rutének vettek is egyet-mást. Az eladó mind magyar volt.
S nyüzsgött a nép az őszi porveretben. De különösen az állomás körül.
Úriasszonyok is batyut cipeltek, meg kisdedet az ölükben. Mindenki utazni akart.
Csak a rutének mosolyogtak.
Bodó képedezett, hüledezett. Megszólított egy fiatal rutént:
— Tik nem költöztök?
A rutén mosolygott:
— Most vagyunk a legjobban itthon. Maga nem adja el a földjét?
— A fődemet?
— Úgyis elveszti, mihelyt belép a muszka. Megveszem ha olcsón adja.
Bodó körül fordult a világ.
Csak Dávidban bízott, hogy talán vak ijedelem zavargatja a népet. Dávid azon-ban sárgábban került elő. Hallgatott, mint a fejbeütött hal, s olvasta az újságot, hogy szinte belebújt.
Bodó keservesen bodorgatta az ostorát a lovak fölött.
— Hát Dávid, — fordult hátra, — igaz, hogy bejön a muszka?
— Fusson ki a szeme valamennyinek, — felelte Dávid rángatódzó arccal.
S tovább bújta az újságot.
Bodó elbúsultan nézte.
— Hát mink is eladunk-e mindent?
— Tudja? Adja el ha tudja.
— Adja a fene, — felelte bosszúsan Bodó. S ráhúzkodott a lovára.
— Nye Kesely, a féreg essen beléd!
Este későn érkeztek haza.
— Sznajesz? — kérdezte Dávidné.
Dávid a füle mellett csapott el a balkeze kiterjesztett öt ujjával.
Bodóéknak az ablaka világos volt még.
Ki lehet az asszonynál?
Bözsi már künn állt s röppent az ura elé.
Az ajtóban egy másik menyecske is állott: Julcsa.
— Hát te hogy jössz ide?
Julcsa szepegett:
— Azt mondják: bent a muszka.
— Ha bent van, majd kimegy.
— Költözzenek át hozzánk. A mindig falunkban kevesebb a magyar. Azt mond-ják, nem dúl a muszka olyan helyen, ahol oláhok mg rusznyákok laknak. Hajtsák át a tehenet, disznót. A baromfit is.
A néma könnyes szemmel, ijedten leste az ura arcát. Bodó érezte, hogy erős-nek kell lennie. Elővette a pipáját és nyugodt színnel verte a markába.
— Akkor másszunk majd a fára, ha itt a farkas. Írt-e az urad?
— Írt. Karon lűtték a szerbek. De aszongya, két hét múlva semmi baja. Hál'istennek.
— Nohát, csak térj vissza hónap nyugodtan. Hol még a farkas?
Debizony aggodalmasan szívta a pipáját.
Julcsa már akkor az oláhék házában lakott. Hogyan költöznének ők is oda?
Aztán hát, ha el is jön a muszka idáig, válogatna-e csakugyan a magyar és az oláh között?
Éjféltájt trombitaszó veri fel a falut.
— Krisztusom, itt a muszka!
Dehogy muszka: vagy tizenkét huszár.
— Kvártélyt . Egy óra múlván meg vagy száz érkezik.
Még abban az órában felveri Bodót a kocsmáros:
— Fogjon be kend tüstént: bort hozunk a városból.
— Száz koronáért se, Samu.
— Húsz koronát fizetek, Bodó. Délre megfordulhat.
— Fáradtak a lovaim: az este tértünk meg.
— Itt van negyven korona, Bodó. Ne bolondozzon. A tiszt uraknak jó bort kell adnom.
Bodó vakaródzik, bosszankodik.
— A Kesely igen fáradt, lejt is az egyik első lábára.
De hát Bözsi boldogan simogatja a negyven koronát, éshát Samuval tán a föl-dekről is lehet szót érteni: elveheti-e a muszka?
Hajnalig mégis halogatja az indulást. Talán arra vár, hogy hátha őhozzájuk is szállásolnak huszárt?
Samu végre megnyugtatja, hogy a tiszt uraknak a papnál meg a kocsmában ké-szítünk szállást, a legénység meg az iskolában helyezkedik el.
— Gyere Kesely lovam, gyer édes állatom.
Négy láda sört rakat Samu Szigeten, másik négy ládába palackos borokat. Két láda pezsgőt is. A teher nagy. Bodó borongó homlokkal nézi. De hát Samunak nem szegi most kedvét.
— Hát igaz vóna, Samu, — kérdi aztán az úton, — igaz vóna, hogy hozzánk is eljut a muszka?
Samu is gondba fellegzetten ül Bodó mellett. Új selmecit vett a régi meggyszár-ra, abból eregeti füstöt piros denevérfüle mellett.
— Hallott kend valamit?
— Bizony mondogatták.
— Ki mondta?
— Mindenki.
— Mindenki? Tiszt úrtúl is hallotta kend?
— Nem, affelé nem járt közelembe.
— Nohát akkor ne higgyen kend semmit.
Bodó megenyhülten bíztatja a lovait:
Gyí Kesely! Gyí édes állataim!
Az úton azonban bajos a haladás. Töméntelen szekér nyikorog. Csupa menekü-lő. Leginkább zsidók. Ládák és bútorok és ágyneműk a szekereken. Barmot is haj-tanak itt-ott csordaszámra. Disznófalkákat is.
Samu le-lekiált:
— Honnan gyönnek? Meddig tört be a muszka?
S még a füle is elfehéredik.
Aztán egyszer csak félre kell állani. Lovas katonák terelik útfélre a polgári ko-csikat: ágyúk hosszú sorát húzzák toppantós nagy lovak, haragos réz-ágyúk hosszú nehéz sorát.
— Éljen! Éljen! — lengeti a kalapját Samu, — mondtam, hogy nincs baj. Éljen a vitéz hadsereg!
Bodó is megvidámul:
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Egy óra múlva megint lovas katonák, de másfélék, s a nyomukban sok terhelt kocsi és szekér. Valamennyin zsák és zsák.
— Félre az útból!
A szekereket, kocsikat katonák kísérik. Élelmet szállít valamennyi.
Kerekek nyikorognak, lovak ina feszül.
— Gyű! Hű! Gyű!
— Éljen! Éljen! — lebegteti Samu még a fülét is.
Az egyik zökkenőben megroppan az egyik szekér, s megbillen, megáll. Eltörött a kerék.
Egy poros tréntiszt odaugrat. Egy még porosabb őrmester megméri a kereket. Körülnéznek a félretolódott polgári szekereken. Mérik a kerekeket itt is, ott is.
Bodónak a kerekét mérik.
— Ez a kerék jó, — mondja az őrmester.
Se kérdés, se beszéd: három katona mingyárt nekiáll: kettő rúddal emeli a Bodó kocsiját, a harmadik leveszi a jó kereket, ráteszi a rosszat.
Bodó tiltakozik, káromkodik. Samu is kapálódzik:
— Kérem, kérem ez . . .
A katonák rájok se néznek. A tiszt elővesz egy könyvecskét a belső zsebéből, s belefirkál. Kiszakítja azt a levelet, s nyújtja Bodónak:
— Ihol ötven korona. Ne lármázzon!
Mire Bodó felocsúdik, már forog a kereke az idegen szekéren, s a nyomában megindul a többi is.
— Ötven korona . . . Ezzel hát jól meg vóna fizetve a kerék, de hát csak cédulát adtak . .
— Kérem alássan! — kiáltja Samu a tiszt után, — egy palack finom érmellékim volna, nagyságos hadnagy úr. Csak négy korona.
A tiszt megfordul.
— Érmelléki? Lássuk!
A következő percben megnyílik Samu kocsmája az útszélen. A sört még a köz-katonák is kapkodják. Koronájával fizetik. Egy tucat pohara is van Samunak: pezs-gős poharak ugyan, de a tiszt urak az érmellékit is megisszák belőle.
Közben egy trén-ló is megsántul. A hátsó lábára sántít.
Bodónak a Csendes lovát, — se szó, se beszéd, — kifogják. Helyébe kötik a megsántult trénlovat.
Bodó hüledezik. Megint csak cédulával fizetnek.
— Hatszáz korona. Ne lármázzon!
Mikorra a trén elvonul, Samunak minden ládája üres. Még a poharait is megvet-ték.
— Ez aztán üzlet volt, — mondja vígan, — visszamegyünk Bodó a városba.
Bodó is vidám. Sajnálja a Csendest. De hát a trén-ló még jobb is, fiatalabb is.
Megvizsgálta már a hátulsó lábat: valami hegyes kő sántította meg. A követ ki-vették,
de még látszik a helye. Egy-két nap múlva semmi baja. Aztán hát Samu jónak mondta a cédulát. (Be is váltja majd, ha hazaérnek.)
A rossz kereket megsegíti egy gyámfával, és vidáman pöffent a makrára.
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Estére megint bent vannak a városban. No, alig bírnak bevergődni. Soha Szige-ten olyan nyüzsgés. Az utcákon csak éppen hogy nem egymás fölé torlódnak a ko-csik, szekerek, hintók, autók, motorbiciklik és lábaló-biciklik, talyigák s megint ko-csik, szekerek.
A katonaság már elhagyta a várost. A távolból mintha mennydörgés hangzanék — szakadatlanul. A sokaság leggyakrabban az a szó hallatszik ki: muszka.
— Már itt a muszka! A szentnek se mentenek meg bennünket a muszkától!
— Igaz, hogy a megyei urak is elmenekültek?
— Még a városi urak is, még a polgármester is.
Samu odaállította Bodót a megyeháza elé.
— El ne menjen kend innen, mert nem találjuk meg egymást. Bepörlöm kendet, ha elmozdul! Ezer korona kárt követelek, ha meg nem találom kendet!
S a két piros fülével elvitorlázott a sokaságban.
Bodót minden percben megszólította egy-egy idegen, hol zsidó, sok paraszt:
— Vállal-e fuvart? Fizetem amit kér.
Egy izzadt-képű zsidó nagy hévvel vizsgálta a két lovat.
— Ötven koronát fizetek reggelig.
Aztán száz koronát ígért, százötvenet, s végre dühösen kétszázat.
Bodó már akkor ingadozott.
— Várjuk meg Samut, — mondotta, — ha ő beleegyesül . . .
Az idegen zsidó izgalmas beszédet kezd vele, zsidóul.
Samu mozdulatai tagadók.
Az idegen zsidó elő-előveszi az erszényét, meg elteszi. Egyszer aztán elővesz belőle egy aranyat. Nyújtja Samunak. Samu szemléli az aranyat az utcai lámpásnál, a tenyerén latolgatja, Engedékenyebben beszél. S Bodóhoz fordul:
— Az egyik lovat eladhatná kend. Megfizet ez a zsidó jól. Négyszáz koronát ad-na a Keselyért.
Azonban Bodó se esett a feje lágyára:
— Ezerért se. Hanem ezt a sántát: hatszázért, Isten neki . . .
A sánta ló vizsgálatra kerül. Az idegen zsidó értő kézzel emeli fel a sánta lábat. Samu gyújtót gyújt és odavilágít. Babrálnak, piszkálnak a patkó közeiben. Fitymál-ják a lovat. Bodónak tetszik, hogy fitymálják. Ötszázig engedett, abba belemakacsodik.
— Szentnek se ötszázon alul.
Megkapja.
És Samu is kap: az aranyat kapja meg, amit az idegen zsidó mutatott.
Samu megint nézegeti, latolgatja, mutatja Bodónak is.
— Ilyet még nem látott kend: muszka arany.
Bodó szemléli.
— Hát jó pénz az ilyen is?
Samu elmosolyodik.
— Az arany a pokolban is arany. Negyven koronát ér. Egy hónap múlva ötvenet is.
— Gyí Kesely! Gyí édes állatom!
Bözsi az ablakban várta az urát.
Hogy akkora katona-járás volt arra, nem merte nyitva hagyni a kaput. Ott ölt szegény az ablaknál, a piros szegfűje mellett, és bámult ki a homályba egyre aggo-dalmasabb szemmel. Éjfél felé már el is nehezült a feje. Előkereste a ruhaszárító madzagot, s rákötötte a kutyának a nyakára. Másik végét a keze szárára csavarta, s odaültette a kutyát az ablak alá. Elaludt a két karján, a nyitott ablakban. A kutya há-romszor felrántotta az asszonyát, de csak huszárok mentek arra. Végre negyedszer . . . a homályból egy egylovas kocsi bontakozott elő, s megállt a ház előtt. Az asz-szony elképedt, s alig bírt mozdulni a kapu megnyitására.
Azonban a gazda vígan ölelte meg.
— Tarts a markod Bözsi, — mondta aztán odabent. És rakta bele a csizma-szárból a százasokat. El is mondta, hogy miképpen szerezte a pénzt. Az asszony az örömtől nyiladozó szemekkel értegette. A bankókat elsimogatta és belerakta a bádogszelencébe.
Azokban a napokban már átnyomakodott a muszka a határon, s be a megyébe is. A falu olyan volt, mint a megzavart hangyaboly.
A bíró összedoboltatta a népet:
— Tudtára adatik mindenkinek, hogy minekutána ellenséges veszedelem köze-ledik a falura, a lábas-jószágot a hegyekbe hajtjuk. Még ebben az órában legyen valamennyi a falu piacán. Máskülönben maradjon meg ki-ki a házában, és adjon az ellenségnek ennie, innia, mert csak az elhagyott lakásokban garázdálkodnak.
A pap azonban mást tanácsolt:
— Az asszonyok hagyják el a falut. Menjen, ki hova tud. Vigyék magukkal a gyermekeket is.
A határszéli falvakból már akkor éjjel- nappal jöttek a menekülők. Rakott kocsik, rakott szekerek, s mellettök-mögöttük kötélen futó tehenek s borjak, s gyalogosan a család. Por, állatbőgés, kerekek nyikorgása. Csak a kisgyerekek, vének és betegek ülnek fenn a kocsin.
A falubeliek aggodalmasan szólongatják őket:
— Hová?
— Isten tudja. Csak megyünk. Beljebb az országba.
Másik azt mondta:
— Le Erdélybe. Oda nem jöhet a muszka. Sok a hegy, kevés a vasút. Ott nem vesz el semmi. Ott nem veszi el a földet se a muszka.
— Hát azt is elveszi?
— Mindent elvesz az istentelen! Csak annyi marad, amennyi a kocsira fér.
— De hát a földet . . .
— A földet is. A ruténeknek adja.
Sokan hitték, sokan nem hitték. Azonban, mikor már Szigetet is megszállta a muszka, egyszerre kótyára kínálkozott minden telek.
Az oláhok vettek is jócskán. Ami készpénzük volt, mind földre váltották. Utóbb már tehénnel, ökörrel, lóval fizettek. A lábas-jószág messze földre elhajtható.
Bodó fölverte éjjel Dávidot:
— Eladjam-e a földemet, Dávid, vagyhogy ne adjam el? Maga zsidó maga okos ember: majd megszógálom a tanácsát . . .
A falu zsidaja is vevegetett földet, de csak addig, míg a muszka Szigetre nem ért. Akkor már a két zsidó mással volt elfoglalva. Mind a kettő szállította a feleségét, gyerekeit, és prémes-ruháit Pestre. Mind a kettő bezárkózott, ásott a pincéjében.
Dávid kedvetlenül nyitotta ki az ablakát:
— Vagyok én földkereskedő, hogy hozzám jön kend?
— Boncékét is megvette. Gálékét is . . .
— Bolond is voltam akkor, — vacogta Dávid. A muszkának vegyek-e földet? Enged a muszka a zsidónak földet? Csak annyit enged, amennyit halála után rá-húznak a koporsójára.
— De nézze Dávid . . .
— Jójcakát.
— Hát legalább azt mondja meg Dávid, hogy eladjam-e vagyhogy várjak?
— Hogy vesztegetné kend?
— Kétszáz koronán holdját.
— Adja el. Ha nagyon olcsón kérik, én ötven koronájával megveszem. De csak magának. . .
Bodó szaladt jobbra is balra is.
Reggel már a szomszéd faluból is futottak az asszonyok a muszka elől.
Bodó hajadonfővel nyargalt Dávidhoz:
— Gyűjjön a jegyző úrhoz, Dávid odadom a földet, ahogy veszi.
Dávid alig állt a lábán, de azért átsietett a jegyzőhöz. S diktálta a szerződést:
— A négy holdat kétszáz koronán.
S hogy a jegyző szigorúan nézett rá, Dávid mentegetődzött:
— Kell nekem a föld? Csak mivel jó emberem . . .
— Hát akkor írjuk, — mondta a jegyző, — hogyha netalán visszaváltani akarná a háború végén, ezen az áron visszaválthatja.
Mert ismerte a jegyző a földeket: vízmenti jó négy hold volt az: kétezer koronát is megért.
— Legyen úgy, — intett rá Dávid, — nem kívánom kárát: háromszáz koronán visszaválthatja. Hát csak kell valami nyereség is?
A muszka már olyan közel volt, hogy szinte a szaga is érzett.
Bodó csak ellegyintett a füle mellet:
— Vége már Magyarországnak!
Mikor hazaért, ott siránkozott Julcsa is. Batyu volt rajta, és kosár a kezében. Látszott, hogy gyalog érkezett.
— Nálunk keresel-e menedéket? — mordult rá Bodó. Mink is futunk. Eladtad-e a földet?
— Csak a lovunkat, tehenünket, aprómarhámat. Mindenemet elvesztegettem. Ihol-e: százharmincnyolc korona, meg tizenhat fillér. Rejtse el kend.
— Add el a földedet is. A földet nem dughatod a kebledbe. A pénz veled futhat.
— Ki venné meg?
— Gyere!
Szaladtak Dávidhoz.
Dávid holtszínnel kóválygott a boltjában. De azért megvette volna a Julcsa föld-jét is ötven koronájával, ha a jegyző nem kérdezte volna a birtokívet.
A falu csupa futkosás, zavargás, kiáltozás volt már akkor, s kocsik és szekerek vad zörgése. Síró asszonyok, rémült gyermekek ülnek a ládák fölé kötött ágynemű-kön. Itt-ott a saraglyában megkötözött lábú disznó visít, vagy legalább is egy kosár-nyi lúd, jérce nyújtogatja ijedten a fejét.
— A kocsira tik is asszonyok!
Már akkor Bodóék kocsija is tele volt gabonás zsákokkal, ládával és ágynemű-vel. A két asszony futkosva kapkodott össze minden mozdíthatót. Julcsa az ágyne-műt nyalábolta össze. Bözsi a libáit, kedves tyúkjait hajszolta, fogdosta.
— Hagyjad azokat, hagyjad! — kiáltott és intett Bodó, inkább a kenyeret vigyé-tek el mindet!
Bözsi mégis összefogott vagy négy kedves tyúkját, hat libáját is, két fehér jércé-jét is. Megkötözte a lábukat és vetette őket a felfordított borítóba. Nem feledkezett meg közben a nagy tükörről se, rézmozsárról se, evőeszközökről se. Még a piros szegfűjét is felkapta és tette a kocsi ülésére.
Körösiék is akkor hajtották ki a megterhelt kocsit. Maga Körösi hajtotta a lovat. Az asszony nagy bugyrok közt a kocsi tetején. Tercsike a saraglyában, két karral fogva egy ludat.
— Siessetek! — kiáltott be Körösi, egy óra múlva itt a muszka!
Bodó zabbal tömött meg egy zsákot, s aggódva nézte hogyan növekszik a kocsi terhe.
A két asszony a tálakat, tányérokat kapkodta odabent a falról.
— Hagyjátok ott! — rivalgott rájok Bodó, cserepet nem eszik a muszka!
Szegény Kesely kiheverte már a baját, de nagyok a hágók Erdély felé.
— Elég már, elég. Hiszen mindent úgyse vihettek el. Kocsira mostmár, és hajt-satok! Csak a harmadik faluig. Ha ott is rossz a hír, lejjebb, ha kell Kolozsvárig. Meghalljátok majd, ha visszaverődött a muszka, jöjjetek haza.
Julcsa felült a bakra. Bözsi azonban mintha megrántották volna az ólra bámult s egy eddig ismeretlen kiáltás szaladt ki belőle:
— Ikh! Ikh! Ihikk . . .
Nézett a saroglyára. Mutogatta, hogy a hízót akarja feltenni:
— A hízót, a hízót!
— Ihk-ihkk-ihik! . . .
Bodó kissé elképedt, hogy ezt az újhangot hallotta. De a nagy izgalomban nem sokat tűnődhetett rajta.
— Azt ne lehet, — kapálódzott haragosan, így se bírja a Kesely. Elrejtem a hí-zót a pincébe, nyugodj meg! Nesztek valamelyes pénz is. Itt van ez az ötven-koronás bankó: vigyétek magatokkal. Hátha valahol pénzen kell szállást fogadno-tok.
Bözsi gyöngyös szemmel nézett az urára és a hízóra. Egyszer csak megint be-szalad. Egy kis zsák liszttel fut elő. Bodó elrántotta tőle.
— Semmi többet, semmit! Csak most már hajtsatok! Isten veled édes!
Bözsi azonban megint kivergődött az ura karjaiból. Az álló szekrény jutott eszé-be, amelynek virító sárga rózsáit minden nap édes-gondosan törölgette. Fel lehetne kötni kötéllel a kocsi tetejére. Mutogatta, hogy fel lehetne kötni.
Bodó felnyalábolta az asszonyt, és az ülésre vetette.
— Hajtsatok már az istenfáját! Iszen itt a muszka a nyakunkon!
Az asszony csak akkor értette meg, hogy az ura maradni akar.
Megint leugrik, ragad az ura nyakába:
— Ihk-ihkk-ihik!
No, kínos-keserves bajlódással nyugtatják meg, hogy Bodó majd utánnok megy, csak azért marad vissza, hogy mindent elrejtsen.
Végre elmentek.
Julcsa hajtotta a lovat, Bözsi mellette jobbra, balra tekintgetve, — hátán a ruhás batyuja, ölében a kis cserép piros szegfűje.
Bodó aggodalmas szemmel nézett körül. A szép hízót csak elrejti, de hova te-gye a sok ludat, kacsát, tyúkot? Mégiscsak jobb lett volna ha Dávidra nem hallgat. S aggódó szeme a két takarmányboglyán állt meg. Szép, zölden maradt széna és lu-cerna, vegyest a nagyobbik. A kisebbik fele jóféle zab. Ha lovas muszka jön a falu-ba, marad-e belőle?
Maga felől nem igen aggódott. Mindig baja lehetne ővele a muszkának? Láthat-ják, hogy sánta, ártatlan ember. Csak van tán bennök annyi emberség, hogy nem veszik el, ami az övé.
Még azon délután elásta a maradék gabonáját, babját, kukoricáját a szénabog-lya alá.
A disznót is elrejtette a pincébe. A sövényből kitört egy darabot, és levitte, betapasztotta sárral. Csak egy lyukat hagyott oldalt, hogy etethesse a hízót, amed-dig lehet. A szép sifonért is bezárta gondosan. Az ő fehérneműje még ott volt. Az ünnepi ruhája is, kalapja is, új csizmája is. Bezárta gondosan. S eldugta a kulcsot az ágyszalmába.
— Elveszett a kulcs, — fogja mondani a muszkának, — elvitte tán a feleségem.
De hátha kifeszítik a muszkák mégis a fisonyért, s turkálnak, összetapossák a ruhát?
Megint elővette a kulcsot, s az ünnepi ruhájába öltözött. A csizmáját is az ünne-pit húzta föl. A kalapot is feltette. De aztán megint levetkőzött, s visszarakott min-dent. Csak a csizmát hagyta a lábán. Még azon az éjjelen elásta a pénzét is egy fe-deles szilkében a diófa alá. Még azon éjjel fölvette és elásta a disznóól mögé. Haj-nalban onnan is fölvette: elásta a küszöb alá.
S várta a muszkát.
No, jöttek is. Délután két óra tájt előporzott vagy tizenkét nagysüvegű kozák, s berobogott a faluba. Vagy hatan megálltak a templom előtt, és a magasba sütötték el a puskájokat. A többi végigrobogott a falun.
— Szent László segíts meg!
Aztán zúdult a többi is. Csupa lovas. Ellepték a falut nagy porzással, lármával, fegyverzörgéssel, ellepték mint a sáskák.
— Enyi, inyi! Bar, palinko! . . .
S egyszerre otthonosan viselkedtek. Az asztalt, lócát kivitték az udvar közepére. Lovukat rábocsátották a zabosboglyára. Meg se kötötték.
— Bar, palinko, hljeb!
A kunkorifarkú kis Ricsi tiltakozott az idegen erőszak ellen. Egy nagycsizmás kozák felrúgta. Ricsi nyikkant és hemperedett, de megintcsak talpra ugrott és to-vább csaholt, valamivel távolabbról. A nagycsizmás kozák pisztolyt kapott elő, s durr! . . .
Ricsi megint nyikkant és hemperedett, s többé nem kelt fel.
— Bar, palinko, hljeb!
Bodó előadta a kenyerét, szalonnáját. Egy tálban káposztát is hozott elő a kam-rából.
— Tessék, — rebegte, — tessék . . .
Hát a muszkának tetszett is. Marokkal nyúltak a káposztába s befalták. Legott kigurították az egész hordót, s mivelhogy hús is való a káposztába, dirr-durr, ami baromfi volt a ház körül. Dirr-durr, a szomszédokban is, távolabb is. Tüzet raktak az udvaron. Mutattak a baromfira, hogy tépje le Bodó róluk a tollat. Az egyik nem volt annyira finnyás: tollastul szúrta a ludat a dárdájára. Úgy tartotta a tűzre. Forgatta éhes szemmel.
Egy patkányorrú kozák mindenfelé keresgélt, szimatolt.
Bodót mellen fogta, s rákiáltott:
— Gyéneg! Daj mnye gyéneg!
Bodó nem értette.
A patkányorrú belenyúlt minden zsebébe Bodónak. A dolmány zsebéből kihúzta a pipáját, zacskóját. Rágyújtott. Bodó szomorú buzgósággal mellesztette lúdjait. Forró víz nem volt: hidegen bizony bajos mesterség. Azonban egyszer csak érkezik egy seprű-szakálú kozák, egy csupafegyver szörnyűség. Néhány szót kérdez a töb-bitől. A lovát odabocsátja ő is a zabra. S galléron ragadja Bodót:
— Pész!
— Szegény vagyok én, — mentegetődzik ijedten Bodó, — ami kevés pénzünk volt, elvitte az asszony.
A muszka azonban úgy rázta Bodót, mintha azt várná, hogy a száján dől ki a pénz. Ellöki Bodót a földre. Lerántja róla a lajbit, a csizmát is. Közben egy másik fejszét ragad és befut a házba. Hallik, hogy beleduhantja bent valamibe. Teknőbe, vagy dézsába? Taláncsak nem a fisonyérba, a szép sárgarózsás fisonyérba?
Csakugyan hozzák is ki a mindenféle ruhát, szórják az udvarra. Tapogatják, re-pegetik Bodó ünnepi dolmányát is, nadrágját is. Ami fehérnemű van magukra öltik. Még az asszony ingét is.
Hogy a csodába maradt az az egy ing otthon? Tán a padláson száradt.
Egyszer csak a kozák megint megragadja Bodót a nyakán: lerángatja róla a dolmányt, a lajbit is, az inget is. Ölti magára az inget. Bodóval forog a világ. Csak álomképpen hallja, hogy a pinceajtót betörik. Nincs ott elő semmi, csak egy üres teknő. A hízó el van rejtve. Az etetőlyuka is be van tapasztva sárral. És szétdőlt hordó dongái is oda vannak hányva takarónak. El van az rejtve.
Az udvaron egyre sűrűbb a muszka. Lármáznak, vakaróznak, röhögnek, sütik a szárnyasokat a tűznél. A kopasztalan lúd tolla nagy bűzzel perzseg, serceg és füs-töl.
Igen nevetik.
El is veti a kozák.
Az ajtó közelében valami üveg csörrent. A patkányorrú, aki az ő tajték-makráját szívja, Bözsi szép szentképeit veri a falhoz. hasítja ki belőlük a papirost. Biztosan pénzt keres bennök. Már bizonyos, hogy minden képet összetörnek.
De íme, valami fehérség gomolyodik elő az udvaron, mintha hó lepne el min-dent. A tollas zsákot rázza ki valamelyik, — Bözsi lúdjainak szép fehér melle-pelyhét. A tavaszon takarította meg Bözsi . Abban is pénzt keresnek-e?
Egyszer csak disznóvisítás hangzik a pincéből.
Bodóba mintha villám sújtott volna, a épp a szívét szakította széjjel.
A muszkák olyan örömöt ordítanak, hogy Moszkváig elhallatszik.
De a túlsó soron is visít a disznó, — Répáséknál, vagy Csutora-Szabó Illéséknél.
Van ebben valami vigasztaló.
Azonban ez a kis vigasztaló érzés is csak egy-két percig tarthat: bent a házban ziheg-zuhog a balta. Recsegnek a bútorok. Hordják ki mind a két fisonyér. A sárga-rózsás szép kék fisonyért. A sárgarózsás szép kék ágyat is. Asztalt is. Széket is. Tördelik. Rakják a tűzre.
Hogy a jó Isten lássa meg!
Nagy tűz, öles lángú ropogós nagy tűz. De még nagyobbat kívánnak a gono-szok: a patkányorrú kozák kapja a fejszét, neki az ajtófélfának!
Bodó megint csak elfordult, meg—megrándult, mintha csak minden ütés az ő testét érné.
— Físz! — ordított rá a seprűszakállú. S rámutatott a vederre.
Bodó fogta a vedret. Kút nincs az udvarán. A patak a ház előtt folyik, az út túlján, szélesen, kavicsosan, nyárfák és fűzbokrok között.
Fogta a vedret, s kibillegett a kapun azon félmeztelenül, hajadonfőtt.
Az utcán azonban tömött zsákokkal megrakott kocsik, szekerek vonulnak befe-lé. Némelyik elé ló is van fogva, s három kocsi egymás végébe akasztva. A zsákok-ban láthatóképpen gabona, bab és krumpli van. Bús arcú magyar hajtja mindenütt a lovat, s oldalt egy-egy hosszú pikájú kozák lovagol. Por, lárma, kerekek nyikorgá-sa, ostorcsattogás.
Bodó vélte, hogy álmodik.
Megindulta vederrel be a faluba. Bódorgott, mint az alvajáró. Az udvarokon mindenütt kozák-nyüzsgés, füst, víg lárma. Néhol még a gramofon is szól. Bent a községben valami ház ég, két ház is ég nagy magasra kanyargó füsttel. Az egyik a községháza.
Az.
Ha igaz volna, kongatnának. De álom, álom.
Valaki úrféle kiáltoz a községháza mellett.
— Keresztények vagytok? Emberek se vagytok!
A plébános. Hajadonfővel áll a muszkák előtt. Kopasz feje kiviláglik a nagy sző-rös kucsmák közül.
— Állatok!
Bodó csak bódorog tovább.
Egyszer csak nyerítést hall a kocsisorból. Nyerítést, amely a szívébe nyilallik.
Odatekint: hát csakugyan a Kesely!
Nyerít a jó Kesely, és vonja feszülő inakkal az idegen kocsit. Tekintget Bodóra szemének keserves forgatásával.
Irgalom Istene! Hol az asszony? Mi történhetett vele?
Mióta megházasodott, a Keselyt is jobban megérti. Néma asszonynak néma lo-va, — de hát mi érthető meg egy nyerítésből?
Nyerít a Kesely keservesen. Bodó csak kiséri kérdésekre nyiladozó könnyes szemmel, azon félmeztelen, ahogy van.
A piac táján megáll a kocsisor.
Ő is megáll a lova mellett, s néznek egymásra. Bodó mintha várná, hogy a ló mégis megszólal, elmondja: hogy mi történt velök? Hol az asszony, meg a kocsi?
A faluban még mindig lövöldöznek.
A kocsmaház körül különösen nagy a sokadozás. Hordókat vernek csapra. Az utcán is. És fazékból, kupából isszák a bort.
De íme, a kocsisorban is durran egy lövés. A kozákok lármáznak. Az egyiknél korbács van. Bodó elé ugrat és parancsol valamit idegen nyelven.
Bodó nem érti, csak bámulkodik.
— Álmodom én ezt, — véli, — bizonyos, hogy csak álmodom. Bözsi mindjárt felráz, hogy itassam meg a tehenet.
S hogy ne kelljen látnia a kozák vad arcát, elfordul.
Az utcai sokadozásban, a sok muzsika fölött a falu keresztjét látja a kocsma és az iskola között való térségen, a piacon, a zöldre feltett szép új keresztfát, s nagy ámulatára Samut, amint Krisztus lába alatt öleli a keresztet.
Nohát ennél bolondabb álom! Még a fejét is úgy odaszorítja Samu a kereszthez, mint ahogy a Magdolnát festették a templomban.
Az álom-kozák azonban csak egy percre engedi, hogy ezt a különös látványt szemlélje, előre mutat a kocsisorra.
Bodó persze nem mozdul. A kozák rásújt a korbáccsal.
Bodó hátát mintha tűzzel érintették volna.
— Jaj Istenem, dehogy álom!
Mozdul mint a hajszolt állat.
Az egyik kocsi alatt a két ló között egy mándlis ember hever hanyatt a porban. Egy gyalog-muszka benyúl érte és kivonja a lovak közül. Az ember halódik, vagyhogy halott is már. Mellén száján vér buzog.
A muszka lecibálja róla a mándlit és Bodónak nyújtja. A kalapját is. Az ostorát is.
Bodó megérti a mozdulatból, de leginkább egy rúgásból, hogy neki kell felülnie a bakra.
Hó lepte már a falut, mikor hazakerült, noha csak Szent Erzsébet után való nap volt az. De a nagyháború első őszén korán fehéredett a Kárpát.
Hol járt eddig?
Maga se tudná elmondani. Egynéhányszor megszökött. Elfogták, kémnek vél-ték, katonaszökevénynek is vélték, megverték, bele is lőttek.
A kórházból megint megszökött, de a határőrök megint elfogták. Tömlöcökben is forgott, hadifoglyok között. De lám a zárt ablakon is addig vergődik a dongó, hogy kijut valahogy a szobából. Bodó is kijutott valahogyan Muszkaországból, Galíciából, hazavergődött a Kárpátokon által.
Hetekig nem látott embert. Élt bükk-makkon, vadalmán, csipkebogyón, vadmo-gyorón. Hált árokban, barlangokban, fa tetején, bokor tövén, pásztorkunyhókban, nyirkos harasztban.
Elcsigázottan, csontig lesoványodottan érkezett haza.
A muszkát már akkor kisöpörte a magyar had Sziget tájáról, s a megye felső szélére ültek a haragos magyar ágyúk.
A falu népe már rég otthon volt. A házak falán látszott még itt-ott a muszka ron-gálás: némely helyen csak vesszővel, kukorica-góréval foltozták be a falat. A házte-tőket hó borította: nem lehetett látni, hogy új tető-e vagyhogy a régiek?
Bodó estefelé érkezett haza. Már messziről látta, hogy a háza istállója düledék. Nem is csodálkozott rajta, nála találtak legtöbb pecsenyét a muszkák, olyan helyen korommal és hamuval fizetnek.
A falubeliek se csodálkoztak, hogy Bodón egy rézgombos kozák-kaftán lóg, s a fejét kopott bakasapka fedi. Katonai ásó van az oldalán, madzagon. Sokan mene-kültek az orosz elől, és sokan tértek haza holt katonákról levont köpönyegben. Az általános nagy szomorúságban legfeljebb azon bámultak el, ha valaki, aki elment, meg is tért.
— Te is megvagy? Hálaistennek.
— Hol a feleségem?
— Még nem került elő. Haj beh megöregedtél te Imre!
Körösiék kapujában azaz kapuja helyén a kis Tercsi áll madzag-ostorkával. Disznó ropogtatja az udvaron a kukoricát. Lám ezekét nem találta meg a muszka: Közepes nagyságú hízó, már jó tokás. A kislány érthetőképp azért áll ott, hogy a disznó ki ne sétáljon.
— Ni . . . Bodó bácsi . . . Dicsérjük Jézust.
— Mindörökké Tercsikém. Nem jött még vissza a feleségem?
— Nem.
— Hírt se hallottatok róla valamit?
— Nem.
Eltakarította az ajtó elől az omladékot, és ásott.
Nem remélte, hogy megtalálja a pénzét, de hátha mégis? . . .
A küszöb hiányzott. Bizonyára tűzre vetették. A föld is puha volt a küszöb he-lyén.
Mégiscsak ásott és ásott.
Cserepét se találta meg a szilkéjének.
A házának csak a két belső fala állt, meg a hátulsó: a konyha. Az a maradék fal is össze volt furkálva. A muszka bizonyára azt vélte, hogy többfelé rejtett el pénzt a gazda. Azért is dugtak dinamitot a fala tövébe.
De hát a középső falak mégis álltak. Csak a vakolat volt róluk lehántva belülről.
Födél is maradt valamelyes.
Az istállójának ép volt mind a négy fala. Takarmány és szalma persze sehol az istálló körül, csak hóprémbe öltözött szilvafák, parajkórók, ürömkórók, lósóskakó-rók, s ahol a lába felveszi a havat, fekete pernye.
Letörölte a könnyeit s billegett Körösiékhez.
— Nem tudtok-e valamit a feleségemről?
— Hírét sem hallottuk.
Bodó gondolkodva lógatta a fejét. Körösiéken valami nyomottság ült. Nem örül-tek, mikor belépett, hanem mintha idegen lett volna.
— Egyebet se mondhattok? — kérdezte csendesen.
Ez a kérdés arra vonatkozott, hogy talán egyet-mást betakarított a szomszéd a muszkajárás után a gazdátlanná vált házból? Ha betakarított, megértik a kérdést.
Megértették.
— Az ekédet, kaszádat, három fazekadat, vasalódat, négy tányérodat áthoztuk, — mondta Körösi. Más efféle konyhaszered is van itt, ami el nem tört, el nem égett. Félretettük, nehogy elhordják. A sarlód is itt van, meg a vasvillád.
A konyhában álltak. A konyha meleg volt és krumpligőztől illatos.
Bodó szerette volna megmelegíteni a kezét a tűznél, de még azt vélnék, hogy a krumplira tolakodik.
Köszönöm, — mondta szomorún, — amíg ajtó nincs a házon, hadd maradjon it-ten. Csak a vasvillát add ide.
Szórakozottan hallgatta Körösinének a panaszkodását, hogy az ő tehenüket is elhajtotta a muszka. De hát az egész csordát elhajtotta. Még szerencse, hogy a disznót nem találták meg. Körösi is a pincéjébe rejtette el. A pince tetejét lebontotta s elegyengette a földet. Napraforgó kórókat állított bele, meg egynehány karót, mintha paszulykarók volnának. Vize, élelme volt lenn a hízónak. Ha rítt is, nem hall-hatták fent a nagy zajgásban. Lármáztak is a muszkák, danológéppel is vigadtak.
Körösi elgondolkodva pipázott.
— Mibe fogsz? — kérdezte. Azt mondják: a kormány minden kárt megtérít, de eddig csak egy-egy zsák kétszerest adott, meg egy véka pityókát . A te részed is ott van a bírónál.
Bodó a fejét lógatja:
— Mit kezdjek vele? Míg az asszony haza nem kerül . . . De hát semmit se tud-tok róla?
Se Julisról?
Hacsak a pap nem. Őhozzá adják be a gazdátlan leveleket.
Billeg Bodó a paphoz.
A nap már lenyugodott, de a világossága még ott piroslik az ég alján. A hó is vi-lágít. Bodó láthatja, kinek égett le a háza, kinek nem. Mégis az övé a legpusztul-tabb. De mégse: lám a Dávid boltosnak a háza-helyén is egy félig deszka, félig kő-hajlék áll. Köröskörül tarka papiros szemét. De azért a boltajtó nyitva van és meg-csendül.
Bodó szíve elfacsarodott: Dávid az oka, hogy szép hízóját, lúdjait, egyéb apró-marháit megették a muszkák. (100. oldal volt)
Mért tanácsolta, hogy ne adjon el semmit?
Ámbátor, ha eladta volna is, a pénzt csakúgy elvitte volna a muszka.
Megy Bodó tovább a paphoz.
A paplak utcai fala is vakolatlan. Az ablakok üvegtelenül tátonganak. Kapu nincs. Az udvaron hóval takart kövek, hordó-dongák, egy égnek álló asztalláb, vagy mi. Nem: egy összetört zongorának az eleje, — hiszen elővigyorognak a csirbe-csorba billentyűk. A húrok is látszanak: felkunkorodott rozsdás drótok.
Bodó megszólít egy nagy-csizmás gyereket:
— Hé! Te vagy, Pali? Hol lakik a főtisztelendő úr?
— Hátul a konyhába.
— A konyhába?
No, ezt ki nem találta volna.
De hát kihez is szállott volna a pap? Úr nem lakik más a faluban csak a jegyző, meg a tanító. Azok háza is meg van rongálva: a községháza kormos düledék, az is-kola is düledék.
A pap a maradék bútorai között pipázott és olvasta az Alkotmányt. A konyha te-le volt könyvvel. A takaréktűzhelyen egy vasfazék gőzölgött.
— Te vagy az Imre? Beh megijesztettél azzal a kaftánnal.
Elővont egy fiókot az égett sarkú sublótból, s néhány levelet vett onnan elő.
Keresett bennök. Egy sárga kártyán megállt a keze:
— Ez a tiéd. El tudod-e olvasni?
Bodó nézi az írást. Úri írás, idegen írás: egyik betű elnyeli a másikat.
A tanító kisfia épp akkor hoz tálcán egy kék szalvétával letakart bögrét.
— Olvasd el! — mondja a pap a fiúnak.
A fiú olvassa:
Kedves jó Párom, engedje Isten, hogy jó egészségben találja ezen levelem, mint nekem van, továbbá tudatom, hogy szerencsésen megmenekültünk. Mikor lát-tuk az ereszkedőn, hogy alulról muszkák jönnek, mink is otthagytuk a lovat és kocsit és bemenekültünk a sűrűbe. Minden elveszett! Julcsával itt szolgálatba álltam, és ha Isten megszabadítja a környéket az ellenségtől, írja meg kend, hogy hazame-hessek.
Bodó könnyezve pislogott.
— Hálistennek, — rebegte, — hálistennek.
— No, csakhogy ezt a szót hallom már, — mondta a pap. Akkor hallottam utol-jára, mikor a Samu zsidó füléből kihúztam a szeget. Az igaz kereszténynek csak-ugyan azt kell mondania a szenvedésekre is:
— Hálistennek. Mert az üdvösség mi másból fakad?
Bodó nem tudott rá felelni, csak állt az ajtó-sarokban és nézett mint tinó a teleg-ráfoszlopra.
— Szenvedésből, — felelte helyette a pap. Üdvösségünk rózsái könnyeinkből fakadnak. Nesze egy marok dohány.
Bodó nem értette ezeket a mondásokat, de jól esett neki, hogy a pap sajnálattal néz reá, és vigasztalja.
— Köszönöm, — mondta, — nincsen pipám. Azt is elvették.
— Nesze, adok pipát is. Muszkáé volt. Enyémnek vélték, behozták. Vidámulj meg és várd a jóidőt.
Hát, ha vidámulni nem is vidámult, de kissé megenyhült Bodó a pipa láttára. Noha idegen szabású cserép pipa volt az, s a szára megviselt, hogy már csak láttá-ra is pökni lehetett tőle. Elmondta a pap kérdéseire hogy micsoda hányódásokban forgott. És szinte megkönnyebbült, mintha gyónt volna.
Ahogy a községháza előtt billeg hazafelé, látja ott a sok papiros-szemetet. Fe-hér papiros, kék papiros. Fölfesz egy csomót. Vizes. Egy ázott könyvtábla alatt szá-raz csomót is talál.
Van tán benne tiszta levél?
Van egy csomó összehajtogatott tiszta papiros. Dugja a kaftánzsebbe. Körül-néz.
Gyetvaiék házán áll meg a szeme. Rokonok is, noha anyja miatt nem jártak egymáshoz.
Betért oda.
— Megírhatnék-e itt egy levelet?
A gyereknek van tintája. A lámpást szívesen meggyújtják: kis petróleum lámpás: srapnel-hüvely a lába. Bodó válogat a papirosban. Az egyiken a nevét pillantja meg.
Elbámul. Fölül az írás: Adásvételi szerződés.
A földjéről való írás. A többi papiros is szerződés. Hm. Ezek nem elszakítani va-ló papírosok, ha a jegyző úr eltette.
— Tegyétek félre, — mondja, — aztán adjátok oda holnap a jegyző úrnak.
— Jegyző úrnak? Hát nem tudod, hogy agyon lűtték a muszkák? Jelentést kül-dött a magyar katonaságnak. A kisbírót is agyonlűtték. Őt is.
Bodó egy irka-levelet kért a fiútól. S fogja a kalamust , megnézi a hegyét, márt-ja az orvosságos üvegbe. Az üveg karcsú, s a biztonság okáért madzagon lóg. Tart-ja a gyerek az asztalon és elröhhen:
— Másik kezébe a tollat, Bodó bácsi!
— Csak te tudj úgy írni mint én, — feleli megvetősen Bodó.
S írja a levelet balkézzel, lencsényi kerek betűkkel, gyakori freccsenésekkel és a pennának olyan sercegésével, hogy a vak ember ha hallaná, megállna és arra szimatolna:
— Másnak kenyere sincs, itt meg hurkát sütnek?
Bizony szegény Bodó kenyeret se látott még aznap. De a nagy írásban nem gondolt reá.
Kedves Eggyetlen Hű Párom, — írta könnyes szemmel, — csakhogy Te Meg-vagy. Minden egyebünk elveszett, csakhogy te megvagy. A Tehenünket is Elhajtot-ták a Muszkák. A többivel együtt, a Hízónkat is megették. Csakhogy Te megvagy, Hálistennek. Mert ha Te se maradtál vóna meg, vesztem vóna inkább én is Vad Muszkaországba. Igen Szeretnélek Látni lelkem Hű Párom. De ne gyere haza lel-kem hű Párom, mert Semmink, de Semmink. Még Hajlékunk sincsen. Ha tunnál ott ojan Helyet, ahol én is Szógálhatnék. De hát mire lehetnék én ott alkalmas? Város-on nincs Mezeji munka. Kocsisságot meg ki Bízna ott énrám? Aztán ha haza gyönnél is, miből élnénk a Télen? És ha a Tél elmúlik, mibe fognánk a Tavaszon? Még az Ostorom nyele se maradt meg. Még a rajtam való ruhát is Lehúzták. Muszka Rongyok a Ruhám. Kódulni se mehetek benne, mer a Szomszéd Faluba mán Agyonvernének, hogy muszka vagyok.
— — — — — — —
— — — — — — —
— — — — — — —
Írt össze-vissza mindent. A veleje mégis az volt levelének, hogyha van egy-két koronája Bözsinek, nézzen szét a zsibvásáron: vegyen egy akármilyen ócska köd-ment, vagy bekecset, de leginkább egy váltópár testiruhát. Hapedig nem vehet, azon se búsuljon: ha éppen sehogy meg nem élhet a faluban, maradt annyi fája, hogy metszhet róla egy koldúsbotot.
A könny kicsöppent a szeméből a levélre.
Lerázta a papirosról.
S alája sercegte a levélnek:
Sírig hű Párod, Örök Szeretettel:
Bodó Imre
kódus
Csak akkor eszmélkedett aztán, hogy koperta is kell, a levélre meg bélyeg.
Ád tán a zsidó?
Billeg Dávidhoz. Bámul, hogy Dávid mekkorát vénült. A szakálla hosszú és szürke. A ruha rajta, mintha egy nálánál nagyobbnak a ruháját viselné. A boltban csak ládák állnak. Láda ládán. Elöl valamennyi nyílt, és bennök sok skatulya, skatu-lyában a portéka, meg félig kibontott papiros zsákocskában is. Dávid ott guggol a kávésláda mellett, és kanállal méri egy asszonynak.
— Aggy Isten Dávid!
Dávid felkancsalalít:
— Kend az?
— Én hát.
— Azt hittük, hogy kend is elveszett.
— Hát el is vesztem, meg is kerültem.
Szétnézett, aztán a földön bolygott a szeme. Pillogott.
— Levelet írtan vóna a feleségemnek: se kopertám, se bélyegem. Pénzem sincs rá . . .
Dávid nem felelt mindjárt, csak mikor a kávét már kimérte. Akkor is másról be-szélt:
— Hát mibe kezd most már kend ? Se földje, se lova. Phű! de muszkaszagú kend! Álljon kijjebb!
— Hát bezony . . .
— Legokosabb volna most már eladnia a házát is: próbálni másutt szerencsét.
— Házamat? Hol van nekem házam?
— A kő is ér valamit. A telek is. Nem sokat.
— Bodó feje lecsüggedt:
— Semmit, — felelte, — semmit. Meg ki is venné meg?
— Ki venné meg? Ha valami eladó, vevő is találkozik. Mire tartaná?
— Mire tartanám?
Bodó kábultan nézett maga elé. A földje is megvolna, ha Dávid meg nem veszi. Mármost az a kis vacok se maradjon meg?
Dávid négy fokhagymafüzért vett fel a sarokból és a gerendára akasztotta.
— Mire tartaná? — kérdezte unatkozón. — Ámbátor ne szándékom a vétel. A muszka megint betörhet. De ha az asszonnyal úgy beszélné meg kend, hogy eladja . . .
Vevő csendült.
Dávid adott kopertát is, bélyeget is az embernek.
Hát majd jöjjön kend, ha megbeszélték az asszonnyal.
Bodó a következő napon a köveket hányta ki a két szobából meg a konyhából. A kövek alul egymásra került elő egy-egy ismert edénycserép, kemencedarab, bú-tordarab, vasláb, görbült kanál. Csak pénz nem került elő egy fillér se.
Bodó mégis megigazíthatta a konyha falát és fedelét. Sarat is hordott reá. Az ajtót is megtalálta a kövek alatt. Vérfoltos volt az ajtó: a muszkák bizonyosan azon bontották fel a szép hízót. Bús munka volt, de mégis a maga fészkén hálhatott — bizony csak szalmakotradékon. Még tüzet is rakhatott s megmoshatta a ruháját. Bi-zonyos, hogy nem szappannal, csak egy fagyos röggel. Kertjében talált egynehány bokor pityókát, tököt is.
Azon tengődött.
Arra, hogy kölcsönkér pénzt, vagy kenyeret nem is gondolt. Ha elment ide-oda ismerősökhöz, rokonokhoz, szinte ijedelemmel fogadták. Ha ettek éppen, gyorsan elrejtették az ételt, és csak az utólagos nyeléseiken látszott, hogy nemcsak igével élnek.
S minden ház panasszal volt tele, hogy a muszkák megtalálták a gabonát, ba-bot, borsót, pityókát a vermekben. A pénzt is csaknem mindenütt megtalálták: csak mentek az ásóval egyenest a küszöbnek, ha ott nem volt a pénz, kimentek a diófa alá, disznóól alá. Alig öt család van a faluban, amelyik úgy elásta a pénzt, élelmét, hogy a muszka nem talált reá.
A disznaját pedig csak három család menthette meg.
A bíró kihirdette ugyan, hogy a kormány segíteni fog a megpusztult lakosságon. Adtak is valamelyes gabonát. Pénzt is ígértek, de arra maga a bíró is legyintett:
— Sok kézen megyen át . . .
Bodó búsan lógatta a fejét. Mégis kár volt hogy ruháért írt az asszonynak. A ke-nyér az első, nem a ruha. A Miatyánkban se a mindennapi ruhát kérjük Istentől.
Az első napokban mégis igen restellte, hogy muszka köntösben csúfoskodik. Még a csizma csak hagyján, de a nyűtt, feslett kaftán! . . . Madzaggal köti már a de-rekán át, hogy le ne essen róla.
Egyszer Samu áll meg a ház előtt, a mindig víg Samu. Szájában a meggyfaszá-ras velencei.
— Aggyisten Bodó: megjött-e már az asszony?
Bodó nagyot nézett.
— Az asszony?
— Nü, hát gondoltam, meghozta a lovat is. Kellene fuvar.
— Mán én magának nem fuvarozok többet Samu. Se magának, se másnak. Nézzen el Gyetvaiékhoz talán. Nekik láttam, hogy megvan a lovuk.
— Nincsenek otthon. A papnak hoznak padlót a városból.
— De hát a többi?
— Kicsoda többi? Rossz kocsik, rossz lovak. És hát mind fát hord, vagyhogy malomba megy.
— Mér nem vesz maga lovazót Samu? Maga vehetne lovat. Megfogadhatna ko-csisának engem. És a szeme megcsillant.
— Elmék, ócsón elmék . . .
Samu legyintett:
— Én? Lovat? Kinek vegyek én lovat? Talán a muszkának vegyek én egy lovat?
— Hát visszagyün?
— Tudom én? Gyöhet. Gyött először, gyöhet másodszor. A másik fülem nem fogja őket megvárni. Vakuljanak meg, mikor még egyszer meglátják a falu tornyát.
És mikor ezt mondta: másik fülem, a füle cimpáját a két ujja között rázta.
— Vagy talán nem tudja, mit csináltak énvelem a kutyák?
— Nem hallottam.
— Nü, hát megtalálták a boromat. Még három üveg pezsgőm is volt. Három pa-lack volt. Tudja kend, amit hoztunk. Megtalálják a pezsgőt a finom borokat a trá-gyadomb alatt. Szidnak: ilyen zsidó, olyan zsidó, hova rejtettél még bort? Odacipel-tek a kereszthez a kutyák . . . Ez egy muszka vicc.
Bőszen legyintett a kiterjesztett öt ujjával és elpöfékelt, mint a lokomotív.
Bodó gondolkozott, hogy dolgozzon-e tovább? Hátha a muszka csakugyan . . .
Ej, akit kivernek a kocsmábúl nem igyekszik az oda vissza. Nem rendezné ak-kor Dávid a boltját, se Samu nem keresne fuvarost.
A negyedik éjjel erős dörömbölés riasztja fel.
— A muszka! — véli olyan rettenéssel, hogy elhal belé a szíve dobogása, — ér-tem jöttek . .
Fülel.
Néz.
Csend van, Sötét van.
A dörömbölés ismétlődik.
— Irgalom Istene, ki lehet?
Duhu-duhu megint az ajtó.
S mint mikor a talyiga nyikog, olyanforma hang szólal meg odakünn az ajtó előtt:
— Ihk-ink-ihik!
Ugrott már Bodó. És maga is megnémultan, könnyben fürdő szemmel ölelte át a feleségét.
Mécs nem volt a házban, se gyertya, se masina. Míg a pap dohányába tartott is, Körösiék-
nél kért tüzet. Hát csak a reggeli világosságnál kezdték meg a beszélgetést. Az asz-szony persze a síráson kezdte. Amint felnyitotta a szemét, s látta mivé lett a házuk, úgy sírt, hogy anyja koporsójánál se keservesebben. Tavaszon temették az anyját.
Az urát is ahogy megszemlélte a muszka-rongyokban, bozótos szakállával, azon is sírt egy verset. De hát különösen a ház . . .
A fejét a kezébe ingatva járt az omladék között. Ahol cserepet látott, fölvette, megszemlélte: melyik edényből való? A bútora darabjaiból is talált. Sírva nézegette.
A gyönyörű képek: mind elázottan, tépetten. Szent Erzsébetnek csak a keze, Szent Teréz pörkölten, Szent Istvánnak csak a két térde, sírbafekvő Urunknak csak az aranyozása.
Óh! Krisztus hóhérai!
Egyszer csak a küszöbhöz fordul s mutogatással kérdezi a pénzt:
— Hol a pénz?
Bodó feje lecsüggedt. Búsan legyintett és könny árasztotta el a szemét. Intett aztán a távolba — napkeletnek. Mutogatott a belső zsebére, s legyintett keletnek.
Az asszony megértette. Sírva rázta arrafelé az öklét, s a szeme az égnek for-dult.
Aztán sokáig ültek a kövön szomorúan, gondolkodón.
De hát azért asszony az asszony, hogy a kerítésen belül is legyen ész a háznál. Megmosta ami ép edénye maradt, és gallyat, szalmaszemetet szedett. Átlódult a szomszédba masináért, tojásért. Ott is sírt persze egyet. Látta, hogy Körösiéknek mindenük megvan. Leült , sírt. Aztán megcsókolta Tercsikét és futott vissza.
A tűz csakhamar égett a nyílt tűzhelyen, — a spórherdet bizony szétnyomta a konyha leszakadt kéménye, — és sistergett a lábosban a szalonna. Kolozsvárról hozott egy tenyérnyit. Kenyeret is egy kilónyit, sót is egy maroknyit. (Egyebet nem is igen hozott: a hátán a ruhás batyuját, karján a kis cserép szegfűjét.)
Közben előadta a pénzét is. Megvolt az ötvenkoronás azonképpen, ahogy az ura adta, s mellette még két tízkoronás, és valamelyes apró is.
— Csak tedd el, mondta Bodó. Bár rád bíztam volna a nagy pénzt is.
No, az a délelőtt sírással telt el. Sírva varrta össze Bözsi az ura köntösét is, — kölcsönkért tűvel. Sírva ment a boltba is lisztért, babért. Ott mondták neki, hogy egy zsák gabonája van a bírónál. Pityókája is egy véka:
Bodó már el is feledte.
Futtatta is érte az asszony: Hozza meg a pityókát, a gabonát meg vigye a ma-lomba.
S még aznap nekiláttak csakúgy ketten az építőmunkának. Az asszony sarat kevert, polyva híján szalmatörmeléket taposott belé. Az ember rakta a követ egy-másra.
Bodó ugyan elégnek vélte, ha a konyhát igazítják helyre, az asszony azonban nem nyugodott:
— Mindent, mindent helyreállítunk!
Dolgozott, hogy le se ült, csak ameddig ettek.
Bizony keserves munka kettőnek: két hétig is eltartott, míg annyira jutottak, hogy az utolsó követ is a helyére emelték. S még ekkor mindig nem volt tető, se ab-lak, se belsőajtó. Vakolásról szó se lehetett már a fagyban.
Munkaközben Bodó egyre azon gondolkozott, hogy ha meg is épül a ház, miből élnek?
Mert bizony, hogy tető még nem volt a házon, a konyha melegétől megolvadt a hó a padláson: lefolyt a falon épp a liszteszsákra. Reggel, hogy meglátta Bözsi a fe-lére kicsinyült zsákot, Jeremiás siralmaiba illett volna az arca illusztrációnak.
Meggyúrta, ahogy lehetett, és szaladt át Körösiékhez kovászért, szakajtókosá-rért. Míg a kenyér kelt megtapasztotta urával a búbost. Mert bizony a búbosnak is berúgta valamelyik kozák az oldalát. Bizonyosan a patkányorrú! Belenézett, hogy nincs-e valami oda is elrejtve?
Mennyi fa elégett! Mennyi meleg veszett kárba a tetőtlen, ablaktalan szobán.
Bodó bús szemmel nézte a hat nagy kenyeret. Egy hónapig is eltart, mikorra a hatodikhoz érnek. Fűrész kell már a harmadikra is. Ha ugyan el nem viszi a musz-ka.
A hír még egyre szállongott, hogy visszatér. Éjszakánkint minden házban föl-föl fülelt az asszony:
— Semmi, csak a macska.
A bakter a szokottnál hangosabban kiáltotta az órákat. Különösen éjfél után óra kettőt, melynek ríme:
Dicsértessék a Teremtő!
S továbbja:
Ki megőrzött minden vésztől:
Haláltól és dúló kéztől.
De hát azért fel-fel füleltek az alvók minden ugatásra.
Csak a falun át-át marsoló katonák és csendőrök nyugtatják a népet:
— Ne aggódjanak: szórítjuk őket a pokolba!
Az asszony nem is aggódott.
Az ablakot sürgette, meg a belső ajtót. A padlást már megcsinálták, ahogy lehe-tett.
A patakmenti nyárast szinte kiirtották az alvégen. Betapasztották sárral fölül is, alul is. Tetőt is surjánból csináltak, de tölgyfa-surjánból, mert az télen is leveles. Arra bizony már szekér kellett. Nagy kérésre-könyörgésre engedték oda Gyetvaiék. A te-tőzésben Körösi is segített.
No, de hát most már ajtót, ablakot! Az ablak különösen szükséges, mert hiszen még mindig a konyhában hálnak.
Aztánhát a fő vásárolnivaló egy kecske. Huszonöt-harminc koronán meglehet azt venni: az oláhok minden hetivásáron árulnak. Tej nélkül nem lehet a ház. Tyúk nélkül se.
Hát még liszt, meg zsiradék? Hát még ködmen!
Bodó mindennél inkább kívánja a ködment. Az asszony meg a serpenyőt keresi mindennap. Dagasztóteknőcske is kellene!
Sok minden kellene. Egy szál deszka is kellene, hogy valami nyoszolyát állít-hassanak össze. No! Sokminden!
S mennének is már, ugyancsak mennének, de nincs szekér. Nincs egész napra. A faluban alig nyolc rossz kocsi találtatódik, s annak mindnek sűrű a dolga, — pláne ha ingyen kérik.
Végre Gyetvaiék vállalkoznak, hogy barátságból, atyafiságból öt koronáért odaengedik egy egész napra a lovukat, kocsijukat.
Nohát a barátság, és atyafiság belefagyott azon a napon az öt koronába. Mind-örökkön örökké, de estig még állott.
Vásár decemberben nincsen, de van hetivásár, és Bodó ismeri a járást. Tudja mit hol árulnak.
Először is kecske, mondja kézzel az asszony, két szarvat és szakállt mutatva magán.
— Nem, — mondja Bodó, — első a ködmen, hogy ne legyek ilyen madárijesztő.
— Igaz, — biccentett jószívvel az asszony.
Bodó már meg is beretválkozott aznap a ködmen tiszteletére. Körösi kölcsönöz-te át a beretváját. (Azt is kellene venni, ha jutna rá vagy két hatos. Az ócskásnál le-het venni két hatoson jó beretvát)
Ám épp egy üveges előtt találtak megállni, mivelhogy az üveges mellett két sze-kér meg egy talyiga torlasztotta az utat.
— Fene ezt a pálinkás boltot! . . .
Hát megállnak. Bodó kiabál:
— Hé! Utat!
Nem jönnek elő. Bodónak is meg kell állnia. Az asszony szeme már a kocsiról odavillog az üveges bolt elé támasztott ablakokra.
— Csak egy ablakot vegyünk, lelkem, — magyarázta Bodó, — a többi ablaklyu-kat berakjuk góréval, sárral. Tavaszig elállhat, úgyis száradnia kell a falnak.
— Kettőt, — mutatja az ujján az asszony, — egyet a hátulsó szobára, egyet a konyhára.
Hát jó.
A konyha bizony hideg olyan helyen, ahol nyílt tűzhelyen főznek, — még a ha-vat is befújja a szál a kéményen.
Az ablak hat korona tokostól. A kettő: tizenkét korona.
— No, istentelen derága ilyen pirinyó ablakért! Sohse vót az több öt koronánál.
— Hja, még a lélegzet is drágább háborús időben.
Egy koronát mégis le lehet alkudni a lélegzetből is.
— De gyerünk mostmár Bözsi a kecskevásárra. Mostmár csakugyan a kecske az első.
Bözsinek is ez a gondolata. Ám, ahogy fizetne, a petróleum-lámpások fogják meg figyelmét. Lámpás csakugyan régen kell, igen kell, most nem telik. Van az két korona is. Hát meg oszt a péterolaj, ami mindig kell bele!
— Elégedjünk meg egy mécsessel galambom. Az legfeljebb tíz fillér. Olaja is ol-csó.
Az asszony megválasztja a mécsest, s közben belecsudálkozik a földre támasz-tott nagy tükörbe. Jaj! Micsoda soványság! Szép kerek almából hosszú fakó körte. — S fölveszi a barnarámás nagy tükröt, fordul vele a világosságnak: beleszemlélő-dik. Igazít a belső kendője kötésén.
— Csak nyolc korona, — kiáltja a tükröt az üveges.
Töröl egyet a tükrön a zsebkendőjével. Van itt olcsóbb is. Ez itt éppen olyan nagy. A rámája is egy: csak öt korona. Ez meg itt csak két korona. Az is sok? Ihol: ez egy korona.
Azt már nem töröli a zsebkendőjével.
Bodó pazarlásnak véli a tükröt. Az asszony elszomorodva néz szemszögletéből a nagytükörbe.
— Van még olcsóbb is, — szíveskedik az üveges.
Sok válogatás után, és sok alkudozás után egy negyvenfilléres tükör megvevő-dik. Hiába, hát anélkül az asszony a hátát se vakarhatja meg.
— De hát gyerünk most mán a kecskevásárra.
Az asszonynak is ez a véleménye, csak éppen a korsókon akadt meg a szeme.
Micsoda szép korsók!
Zörgeti is az egyiket. Valami szekeretört gölöncsértől vette az üveges, amint mondja, tehát igen olcsó, éshát köcsöggel hordják-e az ivóvizet?
— Nohát, csak válaszd meg, én átugrok ide a szomszédba egy korty kurucvízre. Adj ide egy garast!
Nem szokott pálinkát inni, csak ritkásan. A muszkajárás óta nem is ivott. De fá-zott a kaftánban, s egy kis belső melegítésre gondolt. Jókora pohárral mérték ki ne-ki a belső melegítést, s Bodó csakugyan mindjárt szebbnek látta a világot.
A boltban egy részeg oláh rámosolygott nagy lógó holló-bajusza alól Bodóra. Ócska tajtékpipát vont elő a zsebéből, száratlan, s még barátságosabban mosoly-gott:
— Vegye meg.
A pipa magyaros szabású volt és fekete nyakú. Csak éppenhogy lyukas - alul. Vagyishát ólommal foltozott. Nem is tartotta feljebb az oláh másfél koronánál.
Bodó harminc fillért ígért érte, s ráadásul a muszka-pipáját.
Negyven fillérben megegyeztek.
Igen összebarátkoztak.
— De áldomást is! — mondta az oláh.
— Jó, — felelt Bodó, — áldomást is. Pénzért azonban át kellett ugrania az asz-szonyhoz.
Bözsi akkor egy rózsás bögrénél tartott. Bodó elvett tőle egy ötkoronást.
— Minek az a bögre? — kérdezte, — Ilyenekre ne költsünk most.
Az asszony visszahelyezte a bögrét.
— Azonnal itt leszek, — mondta Bodó.
Sietett is. A szembenálló trafikba is bebillent. Szárat vett ott, csontszopókásat, és dohányt is egy zacskóra valót.
Mikorra visszatért, az asszony kezében két üvegpoharat látott. Nem helyeselte hogy arra költsenek, de hát az asszonyka kedvetlennek látszott:
— Vedd meg hát azt a bögrét inkább, — mondta jólelkűen Bodó.
— Nem kell, — legyintett engesztelődötten Bözsi, csak néztem. A poharat is csak nézegettem.
— Nohát akkor gyerünk, most mán gyerünk!
Ülnek fel a kocsira.
De lám! Az utolsó soron árul a zsibárus. Bodó egyszerre ködment érez magán, birkabéléses boldogító ködment! Puha, jó meleg ködment! Megszabadul hát végre az átkozott kozák kaftántól! Nagy kiadás lesz, de a boltos bizonyára beszámítja a kaftánt is valamelyes értékbe.
A posztó pénzt ér, ha rongy is, a rézgomb is érték. Van még rajta négy.
No egy-két percet várhat a kecske!
Bodó lassadni engedi a lovat, szemlél már messziről. Az ócskás ajtaján minden-féle ruha lóg, leginkább úriféle ruha, de kocsis szűr is egy, piros szegélyű. Az ugyan nem kell Bodónak, de ahol efféle szűr van, ködmen is találkozik. Nézeget, vizsgáló-dik fent is lent is. Van ott minden
A bolt ajtaja előtt szélesen ki van rakva mindenféle szer. Ruhafogas, ökörlánc, széntartó, bölcső, dívány, könyv, papagáj-asztal, falióra. S minden minden.
Ám a tyúk-piacon mennek át, s Bodóné egy nagy pöfés, vörnyeges tyúkot pil-lant meg a borító alatt. Nem! Azt a tyúkot nem lehet otthagyni!
— Mit kóstálna az a tyúk?
— Négy koronát csak lelkem.
Hármat is sokall érte Bözsi, de Bodó türelmetlen. Egyre csak az ócskás-boltot szemléli.
A tyúk tehát megvevődik negyedfél koronán. Kocsira helyeződik.
S állnak az ócskás elé.
Bodónak a szeme a ködment keresi. Bajos kinyilatkoztatni, hogy azért jött, mert akkor egyszerre megdrágul minden ködmen a világon. Hát csak kandikál: van-e. Mi-lyen van, ha van?
Bözsinek a szeme egy elavult ágyon áll meg, egy valaha fényezett, barna úri ágyon, szúette-lábú ócska ágyon. Mintha nem látott volna afféle csodát.
Bök az ura karján, s mutat rá:
— Az ágy . . .
Bodó is egyszerre kívánatosnak látja azt az ócska, rút ágyat. Száz éve nem hált ágyban!
Puha, tiszta, fehér, meleg ágyban, melyben levetkezetten lehet belefeküdni. Földön, szalmán dideregjenek-e egész télen át?
Ha olcsó volna az az ágy . . . Ugyan, hát nem azér . . .Csak kérdezzük meg.
— Ingyen, csaknem ingyen: tizenkét korona. Még az is drága? Legyen tíz, le-gyen nyolc! Csakhogy ne álljon itt. Szúrágta? Ha olyan mint a rosta, akkor is kemé-nyebb és tartósabb a fenyőfa-ágynál. Hát nem látják, hogy diófa? Úré volt ez: pati-kusé. Legyen hat! Legyen öt, ha ezt az asztalt is megveszik. Ez is a patikusé volt, úri asztal. Ingyen: öt korona.
Az asztal csakugyan úri asztal, éshát asztal nincs a házban, nem is mertek rá gondolni, hogy asztalt vesznek. Öt korona ám igen nagy pénz most. Igaz, hogy ilyen asztalt soha nem látnak többé ezen az áron . . .
Bodó megmozgatja az asztal egyik lábát. Biz az inog. De csak az egyik lába: meg lehet ékelni. S ha Bözsi megmossa . . . www 129. Oldal a könyvben
Bözsi is bizonyára erre gondol, hogy úgy ragyog a szeme.
— Három korona, — mondja Bodó, mintha csak hangosan gondlkodna.
A boltos azonban nem botránkozik meg a három koronán. Egy nádfonatú szé-ket emel ki a sarokból:
— Hát ez a szék hozzá? Ingyen, szinte ingyen.
— Ne is mondja az árát, ketten vagyunk. Szalmaszékre se telik.
— Van szalmaszékem is. De hát az ágyra ezta finom lópokrócot . . . Ingyen! Muszka tiszté volt, de ágyúgolyó égette ki, vagy mi, befoltozható. Soha, míg a világ, ilyenhez nem jut. Potom ár!
Bözsi megtapintja a vastag taplószínű lópokrócot. Se paplanjok, se dunyhájok. A kaftánnal takaróztak, meg Bözsi nagykendőjével és szoknyájával. Igen megáhít-ják mind a ketten a melegtapintatú lópokrócot.
— Hét korona, — mondja a boltos, — tiszta orosz gyapjú. Ötért adom maguk-nak. Még az is sok? Legyen négy!
Még a négyből is ereszt egy hatost a boltos: lehetetlen otthagyni.
— Node most már Bözsi . . . vége szakadjon!
Vége is szakadna, ha Bözsi meg nem lát egy sárszennyes gyolcsgöngyöleget. Úgy ráragadt a szeme, mintha soha életében nem látott volna vásznat.
— Muszka-dúlásból való, — mondja a boltos, — ingyen . . . tizenegy korona az egész.
Bizony nagyon kellene.
Bőzsi hozott ugyan egy öltő fehér ruhát az urának, neki magának is csak kettő az inge. Egy vég mégis sok, de tizenkét métert is szívesen ad belőle a boltos, — in-gyen: negyedfél koronán .
— No de most már, Bőzsi . . .
— Vóna itt szalmazsák is . . .
— Szalmazsák? Jajj, hát anélkül csakugyan nem ágy az ágy. És lámpások is vannak itt, ócska lámpások. Beh kár, hogy előbb nem jöttünk! . . .
Sötétedett már, mikor eszükbe jutott, hogy a kecske nincs megvéve, s Bodó még mindig a kozák-kaftánban éktelenkedik.
— Olvasd csak meg a pénzed, lelkem, mennyink maradt?
S felhelyezkedtek a kocsira, valami nagy lapos portékát lát az ágyfej mellett, — vastag papirosba van burkolva. A zsibárus nem burkolt semmit. Megszakítja a papi-rost, hát a nagytükör, a nyolckoronás.
— Ejnye, ejnye! . . .
Az asszony azonban olyan kérlelőn, olyan esdőn néz, meg is simítja az ura ha-ját, — s az ujján mutatja, hogy nem a nyolckoronás tükör, hanem az olcsóbbik. Ab-ból is engedett a boltos még egy koronát.
— Jó, jó. No. Mennyi a pénzünk még: olvassuk meg.
— Jaj, még szalonnát se vettünk.
— Lisztet se vettünk!
— Hagyma, paprika is kell. Fakanalam sincs . .
Már az utcai lámpások is égnek, mikor eljutnak a fakanálig.
— Olvassuk meg a pénzünket, lelkem: egy favágó fejsze is kell. Körösiék már igen morognak. Hát az ajtó, a szobaajtó? . . . Haj, a kutyafáját! . . .
Számlálják a pénzt, számlálják.
— Tizennégy korona és . . .
Akkor vágódik eszébe Bodónak,hogy iszen a kocsibérre is kell a maradék pénzből öt korona.
— Miből élünk a télen? — aggodalmaskodott az egész úton Bodó.
Mert bizony a liszt egy hétre se elég. Szalonnát is csak éppen egy kilót vehet-nek. Hagymát vettek egy koszorút. De hagyma magában nem étel. S össze-vissza hetven fillérkéje maradt az asszony kendőjének a csücskében.
Az állami pityóka elfogyott már. S a kertben ami volt, felszedték a muszkák, — vagyhogy mások is áskáltak ott, hogy gazdátlannak vélték a helyet. Mégis maradt itt-ott burgonya is, sárgarépa is. Bizony a legtöbbje fagyos mát.
Ménkű az ágyat!
Ménkű az asztalt!
Ménkű leginkább azt a nagy tükröt!
Egy-két zsák pityókát kellett volna legelőször is venniök, meg a kecskét. Még szerencse, hogy a tyúk. . .
Dehogy szerencse! Az első napokban persze hogy nem tojik a borító alatt. Az ötödik nap, hogy kiereszti Bőzsi, Egyszer csak ijedten csapja össze a kezét: Kotlós a tyúk!
Fut a tyúkkal Körösiékhez.
— Kellene-e kotlós?
— Már hogy kellene? Ki ültet karácsony előtt tyúkot?
Senki, senki a faluban.
Még csak meg se lehet enni.
Végre is Dávidné veszi meg könyörületből harmadfél koronán.
Az a kis pénz, meg a maradék hetven fillér meg se melegedett az erszényben: egy kis bab, egy kis káposzta, egy tök, gyújtó, fél font só, fél pohárka paprika . . .
Olykor egy-egy tojást is kell venni.
Aztán egy dézsa mész. Már a szobát nem hagyja meszeletlenül az asszony.
— Miből élünk a télen?
De hát csak dolgozgatnak, rendezgetnek.
A szalmazsákot is megtömték. A két ablakot is a falba tették. Az ajtót , egy vett deszkából maga Bodó szögezte össze. Bizony csak fakilincses, mint az oláhoké, s még gyalu se simította meg a deszkát.
Mégishát meg lehetnénk most már a télen, csak. . . .csak . . . csak: miből élünk?
Próbálta már Bodó, hogy kölcsönkér egy zsákra való pityókát. Körösiéknél pró-bálta. Fanyal képpel hallgatták.
— Tudod, hogy minket is megrabolt a muszka. Ami kevés maradt is, nem ér-jük meg vele a tavaszt.
Bodó igen elkeseredett ellenök. Mióta elszegényedtek, még a kutyák is csak úgy hátrafele vakkantanak egyet-kettőt reá.
Bözsi könnyezve fordult haza tőlük aznap. Egy főzet babot kért kölcsön: nem adtak.
— Soha többé át nem lépem a küszöbüket! — mondta Bodó.
— S inkább a fejsze fokával törte meg a sót, hogysem átkérje tőlük a mozsa-rat.
Soha többé! . . .
Szinte jólesett látnia, mikor egy reggel a Körösiék Tercsikéje, iskolába menet, szégyenlősen leszegte a fejét, ahogy mellette elhaladt, s félénken suttogta:
— Dicsérjük Jézust.
Lám, az ártatlan gyermek is restelli, hogy a szülöiben nincs emberség.
De hát mindenki megváltozott a faluban.
A pénz nem egy helyen fazékban áll a rejtekben. De mindenki szegénységet színlel, nehogy rákapjanak az ínségesek.
S Bodó éjjel, nappal tűnődött - töprengett: kitől kérhetne mégis pityókát, vagy csak kukoricalisztet is? Az ő házuk rideg ház volt, amíg az anyja élt, — nem nyito-gatták az ajtójukat még az atyafiak se. Ők se jártak senkihez. Kölcsönbe nem kért tőlük senki egy szitát se.
Mármost hogy kérjen ő, és kitől?
Szinte belebutult a gondolkodásba.
Karácsony hetében már alig hogy egy maroknyi krumplit bírt összeszedni az asszon délre. Kenyér, szalonna elfogyott. Liszt már egy tányér galuskára való sincs. Csak az a mis pityóka sóval, hagymával.
Mi az az egy-két falat két sovány éhesnek?
Szomorúak voltak mind a ketten. A ház csendes volt is, mint a kápolna, de olyan bús is mint a temetői kápolna.
Már nincs más hátra, — gyötrődött Bodó, — kimegyek az erdőre: keresek egy kis vadkörtét, vadalmát. Kökényt is találok tán az útfélen. Mogyorót is az Árnyéko-son. Aztán majd csak ránkpillant az a jóságos nagy Isten. No, kimegyek, holnap ki-megyek
Azonban a holnapból másnap megint holnap lett. Esős napok voltak azok. A te-tőre kukoricagórét kellett hordaniok, mert bizony a víz helyenkint még mindig be-csepegett.
Az ágyat hol az egyik sarokba kellett helyezniök, hol a másikba. A padlást vas-tagabban kellett megtapasztaniok.
Ménkű azt az ágyat! Ménkű azt az asztalt! Ménkű leginkább azt a nagy tükröt! — bosszankodott Bodó, hogy megintcsak egy-két kanálnyi hagymás krumplit talált az asszony ebédnek.
Nem az asszonynak mondta, de ahogy elütögetett az öklével a füle mellett az ágy felé, az asztal felé, a nagytükör felé, Bőzsi megértette. Tán többre is értette, mint igazában értette volba, mert neki is elszögletesedett az arca, szembefordult az uráéval és a tajtékpipára mutatott:
— Még te beszélsz?. . .
Bodó elzöldült.
— A pipát sajnálod tűlem?
Fogta a pipát és úgy vágta a földhöz . . .
A tajtékpipának azonban az a természete, hogy nem törik, csak kövön. A szoba földes volt: a pipa ugrott, de nem tört össze. Bőzsi rémülten nézett az urára, s kihát-rált a szobából. Leült a tűzhely mellé és sűrűn nyomogatta a köténye sarkát a sze-mére.
Bodó haragosan billent ki a házból. Mint az apja szokott, amikor nagy volt ott-hon a dörgés. Beballagott a falu közepéig. Ott aztán meglassúdott, s lement a pa-takra: tűzrevalót szedett órákig.
Mikor visszatért, az asszony még még mindig ott pinnyogott.
Nem vigasztalta.
Ez volt az első összeveszésük. És aznap nem is szóltak egymáshoz.
Csak este fordult az urához az asszony s könyörgött könnyes szemmel:
— Bocsásson meg . . . Soha többé . . . .
Karácsony előtt való szerdán, hajnalban nagy disznóvisítás hallik a szomszéd-ból, Körösiéktől. Bodó szívét mintha két tőr hasítaná át.
Egyik tőr: — Ölik odaát a hízót: nem engem híttak segítőnek.
Másik tőr: — Mink is így ölhetnénk a hízónkat, ha megvolna. Holnapután kará-csony
Az asszony is megmozdul, mintha csak ő is hallotta volna a disznóvisítást. De a házban sötét van még. Tovább hevernek mozdulatlanul.
— Most eresztik a vért, — borong Bodó, — most hordják elő a szalmát a szá-razából. Most gyújtják meg. Már pörkölik . . . Vajon kit híttak segítőnek? Az is lehet, hogy senkit se: azt akarják, hogy nekik maradjon az utolsó falatig.
Virrad végre.
Az asszony ismét mozdul. Néz az ablakra.
Fölkel.
Minek kel föl szegény?
Nincs mit főznie.
Van-e ennél nehezebb, szomorúbb mondás a konyha négy fala között:
Nincs mit főznie!
Hát mért kel föl?
Az ágy alatt motoz. Mosni akar a jó lélek. Karácsonyra, hogy legyen tisztájok.
De hát elfogyott a szappan is. Hogy mos szegény? Csak úgy sulyokkal a patak fagyos vizében? Vagy talán a ruhára hulló meleg könnyében?
Néz Bodó is az ablakra. Már sötéttel is hallott valami halk suhutolást. Vélte, hogy megnyomódott fektében a füle, az zúg. Most látja, hogy fehérlik az ablak: hó esik.
Fölkel.
Mindegy: kimegy az erdőbe.
Azonban mikorra felöltözik, mást gondol:
— Elmegyek Dávidhoz. A zsidó azért zsidó, hogy hitelezzen. A jó Isten a zsidót nyilvánvalóképpen arra osztotta be minden faluban legyen, aki hitelezzen. Dávid is, lám az egész falunak hitelez, még tán a papnak is. Miért ne hitelezne pont énne-kem? Persze, hogy hitelez. A múltkor is hitelezett, amikor kopertát és billogot adott. Micsoda szamár vagyok én, hogy eddig nem jutott eszembe! Veszek tőle lisz-tet. Veszek szalonnát is! Még babot is! Kávét, cukrot az asszonynak. Hadd örüljön szegény. Éshát mért ne örüljek én is:
— Mákot is veszek, mert iszen karácsont mákos csíkkal várja az igaz keresz-tény. No, veszek egy garason, teát is. Szent karácson estéjén teát iszunk, meleg teát. Rumot is veszek beléje két hitel-garason.
S a levegőbe szimmantott, mintha már is érezné a tea illatos páráját. Földerült arccal nyúlt a zsebébe a pipájáért. Fogja a széket, állítja a búbushoz. Egy marék krumplilevelet tett fel oda este, hogy megszáradjon. Ínséges pipának krumplilevél a dohánya. No, de hát lesz még ma igazi dohány is!
Szinte vidáman pöffent reá.
Az asszony kérdőn nézi.
— Megyek Dávidhoz, — mondja derülten Bodó. Mintha csak azt mondaná:
— Fordulok egyet a mennyországban.
Az asszon szeme megélénkül.
— Szappant is hozz, — szappanolja a kezével a lisztet.
— Mindent lelkem, mindent. Még kávét is neked, meg cukrot.
Mikorra kibillen, már tocsog a hó: havas eső esik.
No, rút idő!
Elfordítja a fejét, hogy Körösiék előtt billeg el, s elkomorodik. Mozsár cseng ott.
— Most törik a borsot.
Megint két tőr szúramlik át a szívén:
Az egyik tőr: — Ezeknek csakúgy megvan mindenük, mint a muszkajárás előtt vót.
A másik tőr: — Mondta Körösi is: adj el mindent, rakd a takarékba a pénzed.
S hosszan fájt volna az a két tőr, ha valami kellemetlen hidegség nem érinti a talpát.
A kellemetlen hidegséget azonnal megértette, hogy víz hatolt a csizmájába. Holt kozákról lehúzott csizma jó volt, de már annak is vége.
Billegett tovább Dávidhoz.
— Jó reggelt adjon az Isten, Dávid. Váljék egészségére az éjszakai nyugoda-lom.
Dávid kereskedelme már megint fiókokban van rendezve, vadonatúj sárga fió-kokba. A petróleum-szaggal elegyes bolti fűszerillatot terpentinszag nyomja még most el, a sárga-festék szaga. A bolt gerendájáról kurtaszárú cseréppipák. Faggyú-gyertyák, kis csutorák, meszelők és füge-koszorúk lógnak. A boltba nyíló szobából éppen a kávét hozza Dávidné fehér porcelán findzsában, kalács melléklettel.
— Jó reggelt, — mormolja üzletiesen Dávid. S csak éppen hogy odapillant.
Két kislány álldogál a boltban, vastag pamutkendőben, összehúzott nyakú két kislány. — Nyilasiék és Bahuék kislánya. Azoknak méri félszemmel a sót, ujjnyi kis csuklyában, vélheőleg két fillér árút. Másik szeme a kávéscsészén andalog.
— No, cudar idő, — nyájaskodik tovább Bodó, ámbátor a hegyekben csak tisz-ta hó ez.
Dávid a másik leánykára néz:
— Hát neked?
— Én csak eljöttem, — feleli szégyellősen a Bahu- leányka.
S vágyón kandít a felső polcon álló befőttesüvegre, amelyben árpacukor-pálcikáknak piros és fehér színei tetszeleknek a légyszeplőn át.
Dávid olyan komolyan ül a kávéjához, mintha valami vallási szent cselekmény-hez ülne.
— Hát magának mivel szolgálhatok? — kérdi annélkül, hogy ránézne Bodóra.
Unalommal kérdi, és meg is meríti a kanalát a kávéba. Mert bizony tudja ő már, hogy Bodó miért jött, mit fog mondani és mit fog felelni rá. Ha Bodó nem köszönt volna olyan nyomatékosan, ha nem szólt volna az időjárásról semmit, Dávid akkor állva maradt volna a pult mellett.
— Hát, — kezdte a tarkóját vakargatva Bodó, — kellene énnekem sok minden Dávid . .
Dávid két pofára csámcsogja a kávéját, és a csészéjébe méláz.
Bodó tovább nyögdécsel:
— Nincs most munka. De hát majd lesz, ha kinyílik az idő. Vagyhogy már az ünnepek után is.
Dávid szemöldöke felmozdul:
— Mibe fog kend?
— Hát majd csak: mindig a házammal vesződtem. Majd karácson után . . . Nem is tudom még . . . Iszen a háború is csak elvégződik . . .
Megrestelkedik, hogy úgy kuszálja a szót: egyenesre vonódik a dereka.
— Hát Dávid, nyakunkon a karácson. Holnapután, iszen tudja. Kéne valami egy és más.
Van- e böcsület?
— Dávid leteszi a kanalat, és a csészéből hörpöl. Szeme behunyódik, mint az ivó kappané, szemöldöke a homloka közepén.
— Böcsület? Böcsület? — mondja vállintva. Terem a böcsület? Magzik a böcsület? Még csak nem is tojik a böcsület. Tudja azt kend, hogy tizenkét fillér egy rongyos tyúktojás?
Bodó elszomorodik.
— Nem tudom. Nincs böcsület? A tavaszig sincs böcsület? A kormány . . .
Dávid vonja a szemöldökét, hunyja a szemét, vonja a vállát:
— Melyik kormány? Tavaszra melyik kormány lesz itt? Magyar kormány? Lehet itt muszkakormány is.
Bodó ellankad, mint a gyökéren rágott kender.
— Mások is vannak a faluba, hogy nincs pénzök.
— Vannak.
— Nohát.
— Vannak. De hoznak búzát, babot, egy-két cső kukoricát, diót. Hoznak tojást, hozzon valamit kend is.
Már akkor három vevő is várta, hogy Dávid lenyeli az utolsó kortyát: a harangozóné és egy oláh: nyomban utánnok meg Körösiéknek a Tercsikéje a nagy kari-kosárral.
Bodó elvörösödött arccal tekintett rájok. Különösen a kislányra.
— Dicsérjük Jézust, — susogott a leányka.
— Mindörökké ámen, — felelte hivatalosan Dávid.
A köszöntések közt mindig erre felelt a leghangosabban.
S kérdőn nézett az oláhra:
— Cse poftic.
Bodó szemére vonta a gyűrött bakasapkát, és kibillegett a boltból.
Az asszony elővette a megüresedett lisztes zsákot. Tálba rázta ami liszt a zsák oldalára és fenekére ragadt. Egy-két szem pityókát is találtak nagy sok áskálásra. Megfőzte, megkeverte a liszttel. Se tojás, se zsiradék a háznál, csak épp, hogy egy kis vöröshagymát apríthatott belé.
Bodó fát szedegetett a garádban, azaz a garád helyén, merthiszen az egész garádot eltüzelték már a nyers fa alá.
A szomszédból pörkölés-szagot hordott a szellő, s vidám hangok verődtek által. Különösen Körösinének a rendelkezései, a nagy jövés-menés, famozsár duhogása, vágókés kopogása. A kéményükből sűrű füst bódorgott széjjel. Leginkább lefelé, ahogy a szemetelő esső nyomta.
Bodó nem szólt a feleségének a szomszédban történő munkáról, de az asszony bizonyára megügyítette a nagy füstöt. Azt is láthatta, hogyan viszik a kisteknőt a pa-takra: a disznó belső részeit szokták abba vinni.
Ő se szólt az urának.
Mind a kettőjük lelkében egyetlen gondolat hánytorgott: Körösiéknél disznós ebéd van.
Már a delet harangozzák.
Bodó leveszi a sapkáját.
Bodóné is keresztet vet.
A pityóka már megfőtt, de azért késedelmezve önti le róla a vizet, rakja a tűz-hely szélére, s hántogatja a héját szomorún.
Mind a ketten Körösiékre gondolnak.
Harmadéve ők is küldtek át Körösiéknek kolbászt, hurkát, fehérpecsenyét. Azok is küldtek a magukéból. De hát a muszka-járás óta megrokkant a barátság. Az egyfőzet bab meg teljesen ledöntötte. Bodó még a fejét is elfordította, ha Körösi is kilépett.
— Ha csak akkora szalonnám volna, mint az ujjam, — gondolja Bőzsi.
S a délután gyászos hallgatásban telt el. Bodó gallyat tördelt a patak mentén, s a tűzhely mellé rakta, hogy száradjon. Az asszony madzagra aggatta odabenn a megmosott fehérneműt. Bodó egy szem diót vett ki a zsebéből. A patakban találta. Odaadta Bőzsinek.
— Találtam. Csak ezt az egy szemet.
Bőzsi késheggyel kétfelé repesztette a diót. Szép egészséges bélű diót. Felét az urának nyújtotta.
— Csak edd meg, mondta Bodó.
Többet nem beszéltek aznap.
Az eső elszünt.
Három után már homályzott az est. A falu felől valamelyik házból betlehemesek éneke hangzott:
— Cso-ordapászto-o-tok . . .
Az asszony telerakta a búbost tördelt gallyal, s begyújtott. Később, ha parazsa lesz a tűznek, félre fogja kotorni a parazsat, és közibe teszi a pityókával gyúrt po-gácsát. Kenyér nincs a házban.
Bodó szomorún gunnyasztott a padkán, és szívogatta a krumplilevelet.
— Ha volna emberség Körösiékben. . . .
Az asszony is erre gondolt.
Nem beszéltek róla, de mind a kettő úgy vélekedett, hogy ha még különböztek, veszekedéssé nem mérgedt az ügy. Körösiékben bizonyára lesz annyi emberség . . .
— Felényi sincs a disznójuk most, — gondolta Bodó, de azért csakannyit kül-denek, mint tavaly.
— Csak tesznek melléje egy szelet szalonnát is, — gondolta Bőzsi, — tudhat-ják, hogy nincs zsiradékom
— A hurkánál, meg a kolbásznál nincs jobb eledel, — vélekedik Bodó, — és a fehérpecsenye a legjobb pecsenye.
S hogyan, hogyan se, a királyról képzelődik, hogy ott ül az öreg király koroná-san az asztalánál, s nagy szelet fehérpecsenye illatozik előtte a tálon.
— Ma csak a hurkát sütöm meg, — tűnődik Bőzsi, —annak is csak a felét. Má-sik felét holnap. A kolbász és a fehérpecsenye a két ünnepre marad.
Azonban az est egyre feketébb.
Bőzsi meggyújtotta a mécsest. Gondolkodik, szomorú.
Bodó kifele figyel: nyílik-e a pitarajtó.
És szintén szomorú.
És ahogy múlik az idő, egyre szomorúbbak.
Mikor a hetet harangozzák, Bodó keresztet vet, s utána Bőzsi is keresztet vet.
Aztán az asszony kimegy a konyhába és félrekotorja a parazsat.
Később feküdtek le, mint ahogy szoktak. No, olyan szomorún, mintha temettek volna aznap.
Bizonyára hurkáról és kolbászról álmodtak mind a ketten, nyers hurkáról, sült hurkáról, kis szál kolbászról, és foghagyma-illatos fehérpecsenyékről.
Mind a ketten köhögtek estefelé.
Bodó éjjel is felébredt és köhögött.
Fölült az ágyában s vélte, hogy kiszakad a lelke a nagy köhögésben. Végre megint ledőlhetett, s megint csak hurkák és kolbászok lengedeztek előtte.
Erőtlenül kelt fel reggel és nem tudta, mibe fogjon? Próbálkozhatna-e vajon va-lakinél még, hogy adna egy kis lisztet? vagy pénzt?
Már Samunál is járt azokban a napokban. Samu is barátságtalanul fogadta:
— Igaz, hogy szoktam hitelezni, de csak bort, vagy pálinkát. Pénzt nem. Va-gyok én bankár?
Micsoda karácsonjuk lesz?
Bodó elméjében nem találkozott reá felelet.
— Kimegyek az erdőre, — gondolta végre. Tüzelőfánk sincs az ünnepekre: hozok egy háti száraz gallyat. Vadgyümölcsöt is hozok. Egy hosszú száraz ágat meg el is húzhatok.
S a kocsijára, lovára gondolt. Míg az megvolt, egy hónapra-való gallyat is hoz-hatott egy fordulóval. Ahogy így lógatja a fejét, Bőzsi fogja az üres liszteszsákot és nyújtja. S mutogat napkelet felé, a volt földjük felé, s mutogat gyömöszölést a zsák-ba:
— Eredj ki a földre: ott keress pityókát.
Bodó elképedt. Olyanná nylt a szeme, mint aki előtt vadon éjfél kísértete áll meg. Hát nem tudja az asszony, hogy eladták a földjüket? Hiszen siratta is.
Az asszony is elmered, hogy látja az ura elkövültségét. Néznek egymásra, mint két, egymásra-csodálkozó bagoly. Vére az asszony mozdul meg. Kérdi a kezével:
— Mi lelt?
— Elfeledted? — rebegi Bodó, — hogy eladtuk a földet?
Sok beszéd, sok kézmozgatás után kivilágosodik, hogy az asszony nem örök eladásnak értette az ügyet. Csak elzálogosításnak értette. Az írásokról azt gondol-ta, hogy adóslevelek. A földet oly nagy értéknek ismerte, hogy az eladást azért a csekély pénzért éppenséggel nem gondolhatta örökre szólónak. No az asszony lel-kében összezavarodott a zenit ás a nadír. Avagy magyar szóval: a világ padlása és pincéje. Halántékát két tenyerébe szorítva sírta az eladást keserves ihk-ihk han-gokban.
Leült, leborult a földre, úgy nyítt, csukladozott, kókadozott.
Aztán megint felugrott és zokogó dühvel rontott az urának. A gégéjéből ismeret-len hangok szakadtak elő. És egyszer csak, mintha a torkán akadt volna meg: az arca vonaglott, rángatózott. A szája elnyílt, s a nyelve remegett benne. Látszott, hogy valami kitörni készül a lelkéből. S egyszer csak ki is tör valami soha nem hal-lott éktelen hang, valami állati torok-hangú üvöltés:
— T e e e bbb a a a a llomm! . . .
Bodóban még a velő is megfagyott.
A sárkány megszólalt! A néma angyal íme egyszerre lángtorkú szörnyeteg! . . .
Elnyílt szemmel várta, bőre hideg borzadásával várta, hogy most már neki is ront az asszony a tíz körmével. Vagy tüzes vassal. Vagy legalább a forróvizes fa-zékkal.
Mégcsak nem is védekezett volna.
Őneki magának is irtózat volt rágondolnia, hogy eladta a földet, az élethosszig való kenyerét. Mintha a mennyei üdvösségéből adta volna el a földi életre osztott porciót. Igaz, mások is eladták. Eladták, merthiszen a muszka úgyis elvette volna. De másoknak legalább megvan a pénzök: vehetnek földet újra valahol. Ha kisebbet is, ha drágábban is, de újra lehet földjük, kenyerük életük.
Érezte, amit az asszony érez. Kétszeres keservvel érezte a szerencsétlenségü-ket. De ez mégiscsak sok! Hogy az asszony Isten csudájaképpen megszólal. Meg-szólal, mint a tót ökör a tót irtózatára, szent karácson éjféli percében. Megszólal, s ez első szava:
Te barom!
Kifordult a házból. Kifordult, mintha érező halott fordulna ki a koporsójából.
S ment, billegett.
Semmi vigasztalás, semmi élet többé az életben!
Az asszony soha nem fogja ezt megbocsátani. Ő maga is érezte, hogy magam-agának se bocsátja meg. A világon mindenre van vigasztalás, megnyugovás, fele-dés, csak a földvesztésre nincsen.
Az eszébe se jutott, amit Dávid a házról említett, hogy az is eladható. Az a ház, amelyben született és élt az apja is, öregapja is. Olyan képtelenségnek hangzott, mintha valaki a csigának mondja:
— Eladó-e a házad?
A reggeli köd akkor szakadozott fel az olvadásra ereszkedő vékony hóról. Gally-füstök nyers illata süllyedt bele itt-ott a nyirkos hideg levegőbe.
Valaki köszönt:
— Szerencsés jó reggelt.
Bodó nem látta, nem hallotta.
Ballagott-billegett nagy bús-borulatos lélekkel a nagy muszka-bagariában kifelé a faluból.
A falu végén egy gazdával találkozott, aki létrát vitt a vállán.
— Aggyisten, — mondta a gazda, s megállott, — te vagy-e Bodó? Alig ismerek reád, úgy megvénültél.
— Hát bizony, — felelte ködös szemmel Bodó.
S tovább ballagott-billegett.
Csak akkor eszmélkedett jobban, mikor a csizmájában megint hideg víz jelent-kezett.
— Hol vagyok? Hova megyek?
Az erdőszélén állt.
A fák sokasága kopáran meredezett az égnek, valamennyi fénylett a verejtéktől. Az erdő belsejében telegráfgépként kopogott a harkály.
Bodó visszanézett.
— Megvénültem, — morogta. Ki is mondta, hogy megvénültem? Nem jutott eszébe, kivel beszélt
Aztán arra fordult a gondolata, hogy miért is jött az erdőbe?
Hát, miért is?
Bizonyosan vadalmáért, vadkörtéért, — ha találna.
Vagy igazis: iszen fáért jött, azért van kötél a vállán. De előbb gyümölcsöt szed, két napra valót, vadalmát, vadkörtét, kökényt, mogyorót, ha talál . . . Mert bizony aligha talál annyit amennyit az orosz erdőkben: pásztorok, medvék, sündisznók, mókusok errefelé eltakarítják. Mégis maradt tán valami fenn a fákon: összeszedi. Estig is keresi, összeszedi.
Bement az erdőbe.
Még a gyermekkorából emlékezett vagy három fára: két körtefára egy vadalma-fára. A vadalmafán egyszer fészket is talált: apró kékes tojások voltak benne, városi gyermekcukorkákhoz hasonlatosak.
Ment.
Útközben egy botot talált. Somfabot volt, bunkósvégű, paraszti.
Megállt és nézte.
Az volt a szándéka, hogy fölveszi: kotrónak jó lesz. De csak állt és nézett rá, s mikor lehajolt volna, elfelejtette, hogy miért áll ott?
Ment tovább a bot nélkül.
Ment tovább.
Megtalálta az első körtefát. Kotor alatta a havas harasztban. Gallyat tört, azzal kotort. Egy-két rothadt szemet talált csupán. Fenn a fán semmi, — tél-túl egy összefontyorodott levélke, hernyó-bölcső.
Ment tovább. Kábultan, ködös elmével, mint aki hideglelős álomból ébred.
Megkereste a másik körtefát. Az alatt is elfeketült a haraszt. Valami csördült, ahogy kotort: konzerv-bádog. Többet is talált olyat. Ott tehát katonák jártak: magya-rok, vagy muszkák.
Egy háti zacskót is talált, muszka-tornisztert.
Fölvette.
Megnézte, mi van benne?
De nem érdeklődéssel, csak mintha unalmas álomban cselekedne.
Mi van benne?
Ökölnyi kenyérdarab, de kékre penészedett. Vagy öt rohadt alma. Egy szeny-nyes ing, az is csupa penész. Egy fekete flóta három darabban, meg is törötten. El-ázott tenta-piszkos levelek, s köztük a fénykép. Nőt és három gyereket ábrázolna a fénykép, de csak a lábuk látszik. S egy gyertyavég.
Kifordította mindezt a földre, s csak a tornisztert vizsgálta.
Bizony az oldala megmállott, de a szíja jó, — az egyik fele használható. Ha talál valamelyes gyümölcsöt, belekötheti.
Bizony nem talált ott se, egy szemet se.
A harmadik fa messzebb volt onnan, jó egyórányi járásra. Arrafelé lépten-nyomon látott konzervszelencét, patronokat. Egy helyen elgörbült puskacső hevert gyér hóban, máshelyen puskaagy. Aztán derékon tört fákra talált. A fák közt néhol olyan halommal hevert a tört gally, hogy kerülnie kellett.
Látszott, hogy harcoltak arrafelé.
Látszott, hogy a fákat ágyúgolyók törték derékon.
Kereste is, hol lehetett itt az ütközet? Hátha halottat talál, a halott zsebében pénzt?
Még ez is olyan beteg álomban dermedező gondolat volt: semmi elevenítő ben-ne.
Azonban egyszerre megint ép fák közé jutott. Nyoma sincs többé a harcnak. Csak egy helyen talál egy katonai ásót. Jó ásó volt, jobb mint amit magával hozott Oroszországból, csak nyél kellett bele más. — Fölvette. Aztán nem talált többé semmit a vadalmafáig.
Már elmúlt dél, mikor odaért. Éhes volt. Fölvett egy csipetnyi havat, azzal enyhí-tette éhét, szomját. A fán nem volt semmi. Alatta se. Csak rohadt falevél, s gally-törmelék. Megkotorászta ásóval a fa körületét. Hó is hevert ott: hányogatta ide-oda az ásóval.
Keresett.
No nincs. Egy szemelő-szemet se talál. Csak egy nagy lyuk, amit találtnak le-hetne mondani, ha ugyan lyukat keresett volna, — mintha borzlyuk volna. S nem is rég kapart lyuk: a föld porhanyó a körületén.
A lyuk azonban láthatóképpen lakatlan már, mert hiszen hó takarta.
Bodóra valami nagy bú ereszkedett. Mármost ha hazamegy is, otthon se talál egy falat ételt se, csak a bősz keserves asszonyt találja:
— Ihk- ik- ik!
Hogy kifordul a valóságából az az asszony! Hogy elrútult, mikor a dühtől szikrá-zó szemmel ökröndötte:
— Te ballom!
— Megszólalt. Mássá változott.
— Ilyen asszonnyal élje át az élet nagy továbbját?
Mármost így lesz a télen mindennap:
— Ihk – ik – ik ! Te ballom !
Vagy még többet is mond?
Persze, hogy többet mond! Mond most már mindent. Csak úgy dől belőle a méregikrándék: szitok átok, mindenféle szavaknak pokoli áradata. Mint valamikor az édesanyjából.
— Bodóné szájától ments meg Uram minket!
Ezért kínlódott hát annyit? Ezért verette magát a muszkával, s vergődött, mint az űzött vad. Imádkozott, hogy csak még egyszer hazasegítse az Isten. Jobb volna felakasztania magát mindjárt az első napon:
Felnézett a fára. Egy vastag ág épp a feje fölött. Szinte kínálkozott:
— Kösd fel magad Bodó: s vége minden bajnak!
Bodó helyeselte a tanácsot.
Mégis — hogy ne rothadjon a föld színén, mint a döglött kutya, arra gondolt, hogy gödröt ás előbb az ág alá.
A föld puha volt. Egyrészt a fa tövébe hányta, hogy ráhághasson, más részét körül. Jókora vermet ásott, másfél méternyi mélyet. Odaköti magát föléje. Ha majd a kötél elernyed, elszakad, szépen belehull. A hó befúja, harasztot is sodor föléje a szélvihar. Valaki, meg aki ha arra vetődik, a kozák kaftánról muszkának véli: meg-látja a földbeszúrt ásót, beföldeli Krisztus szent nevében.
Ásott.
A borz-lyuk is ásódott persze. Rézsútos volt a lyuk, s könnyebb volt ásnia, hogy a lyuk körületében átázakodott a hólétől.
Ásott.
Egyszer csak valami keménybe koccan az ásó.
Nem kő.
Vasféle.
Micsoda?
Valami ezüstös fényes csillan ki a földből.
Bús elámulással áll meg:
— Mi lehet?
Melléje nyom az ásóval. Hát mi ötlik ki?
Egy rapnel.
Nem örült neki, csak épp rányílt a szeme, hogy állat helyett ágyúszer fúrta a lyukat. S mindjárt meg is ismerte, hogy micsoda, noha fenékkel volt fölfelé.
A faluban már nem egy házban látott már effélét. A postán is, a szomszéd falu-ban, abban állt a gyertya, mikor Bőzsi levelét bevitte. Galíciában őszirózsát látott egy srapnelben — ablakon át. De hát nem gyújt többé gyertyát ebben a földi élet-ben. Őszirózsát se lát nyílani többé, hacsak a mennyei kertekbe nem . . .
Hát szinte érdeklődés nélkül döfte melléje jobbról, balról az ásóját, mintha csak alkalmatlan kő volna. S lenyúlt érte, hogy kivehesse a földből. Ugyanhát igen egy, hogy ha majd leesik a fáról, keményre esik, vagy puhára, csak éppen hogy rájár a keze a mezei embernek az efféle rendre.
Azonban a srapnel igen beszorult, vagy mi. Fogja két marokkal, csavar is egyet rajta.
De különös nehéz!
Bús szemmel és némi érdeklődéssel szemléli.
Szép fényes a srapnel, s a kupak is rajta. Még meg is szeppen kissé:
— A Ponciusát, ha elsült volna! . . .
Az ilyen portéka könnyen elsül a nem értő kezében.
Látnivaló, hogy orosz srapnel. Orosz betűk vannak rajta, hát orosz srapnel. Tán azért nem sült el, hogy igen beszorult a földbe?
Egyszerre, mint amikor napsugár villan elő a felhőkből, Bodó elméjén is villan egy gondolat:
— Vajon mit ér egy ilyen srapnel? Ára lehet az ilyennek, jókora. A mi katonasá-gunk is lő ilyennel. Mit érhet? Húsz koronát bizonyára megér, vagyhogy többet is? No, többet. Merthiszen tőtelék is van benne, s a tőtelék, ki tudja milyen drága? Tíz koronát bizonyára megad érte Dávid. Tíz koronán lehet venni lisztet is, pityókát is. Paszulyt is egy szakajtóval. Dohányt is egy paklit. Szalonnát is egy darabkát. Nosza elbúcsúzik Bodó a haláltól. Kilép a sírgödörből. Nagy óvatosan fogja két tenyerébe a srapnelt: bocsátja a földhányásra. S elővonja a hátizsákot a ráhányt föld alól. Szétbontja, szétteríti: belegöngyöli, beleköti a srapnel óvatosan.
S megvidámult lélekkel billeg haza.
— El ne csússzunk! — inti magát a lejtőn.
Ágba ne ütődjön a pokol-portéka, — inti magát, ahol alacsonyak az ágak.
Vajon mit ád érte Dávid?
Húsz koronát, legkevesebb húsz koronát. Gyermek is láthatja, hogy az ilyen szer nem olcsó. Tíz koronán liszt, ötön pityóka, ötön szalonna, öt marad még az ágy alatt, a szoba sarkában a lyukban, — mivel nincsen láda.
Sietett haza.
Az asszony a kertben áskált. Nagykendő volt rajta. Bizonyára burgonyát kere-sett. Ásott. S félszemmel kifelé vigyázott.
Már messziről látta, hogy valamit hoz az ura.
Mit hoz?
Kenyeret? Szalonnát is talán? Valami nehezet. De miért jön az út közepén a sárban? A házak mellett nincs sár.
Még könnyes volt a szeme. Feküdt is sokáig a rettenetes közlés után. De aztán arra gondolt, hogy az ura nem cselekedhetett másképpen. Olyan okos ember, mint az ő ura hét faluban nincsen. Talán a muszkák kényszerítették reá, hogy eladja a földet? Nem lehetett az másképpen, csak nagy kénytelenség okán.
Akkor mez azon sírt, hogy az ura nem fogja megbocsátani a magaviseletét.
De hát jön is az ember. S hoz is valamit. Valami jót. Sebzett szívvel is jót hoz a házba.
Az asszony megtörli a szemét, és ölelésre készen várja a küszöbön. Meg fogja ölelni úgy ahogy még soha! S új könny tolult a szemébe, bűnbánatos, alázatos könny, aminő csak a bibliai tékozló fiú szemében csilloghatott. Bodó azonban nem tekintett föl az útról: minden lépésére vigyáz. Nagy borulat az arcán, mint aki gyá-sza jelentésével igyekszik a plébánoshoz.
Az asszony eléje szökken és ölelésre tárja a karját.
— Há-á-á . . .
Bodó azonban vad tekintettel hőköl meg és hátrál. Szinte ijedten tartja maga elé a botját, mintha kísértetnek ölelését hárítaná magától.
Az asszony szeméből ismét könny buggyan elő. Esdőn, bocsánatkérőn tárja ismét a karját. Bodó azonban igen komoly.
— Be! — mondja, maga előtt tolva. — Eridj be!
Sompolyog az asszony alázatos engedelmesen, mint az almát lopott gyerek, mikor tanítója mondja neki:
— Gyere csak be: számolunk!
Bodó azonban nem számol, csak billeg az asztalhoz: óvatosan bocsátja reá a terhét. S bontja, mintha törékeny tojás volna.
Az asszony elbámul: sose látott efféle portékát. Csak annyit sejt felőle, hogy ezüstféle valami, s ha ezüst, hát nagy érték. De hát miért nem szabad hozzányúl-nia?
Bodó komoran néz az asszonyra.
— Szól hát, beszélj hát, ha Isten megódotta a nyelvedet!
Az asszony szeme megint könnyekkel telik meg. Kérlelőn ölelkezik az ura nya-kába. S hogy az ura hideg kőbálványként áll, letérdel, úgy könyörög kézzel és szemmel, némán.
Bodó lenyúlt érte és fölemelte. A szívére szorította:
— Megbocsátok. De ne lássam többet a nyelved!
— Hááá, — lehelte boldogan az asszony.
— Vagy hát azt se bánom, ha Isten úgy akarja: szólhatsz, csak ne az epéddel.
— Hááá . . .
— Nem tudsz szólni?
— Hááá . . .
— Nohát úgy is jó. Még jobb is, mintha szólnál. Hát most mán ne búsulj: lesz kenyerünk, pénzünk addig is, míg a jó Isten ide nem juttatja a kormány segítségét.
S elmagyarázza, hogy a földben találta a srapnelt, és hogy mire való az. Az asszony nem tudja, mi az ágyú, mi a srapnel, de amikor Bodó elmondja a golyóról, hogy mikor lecsap, puff, megérti, hogy veszedelmes valamit hozott az ura.
No, meg is ijed. Hátrál a szobából. S meredező szemmel veti magára a keresz-tet.
Bodó éhes. Reménytelenül tekint szét a konyhán. Az asszony megint könnyekre fakad. Egy-két szem pityókát talált csak: egy kis réce se lakna jól vele.
No, semmi: mindjárt fordul pénz a srapnelért. Legkevesebb negyven korona amit Dávidnak kell adnia. Ötvenre fogja tartani, harmincat ígér a zsidó. Negyven-ben megegyeznek.
Fogja Bodó az asszonynak a pamutkendőjét és még inkább megtörölgeti a srapnelt. Csuda nézni, hogy micsoda szépen ragyogó hibátlan portéka! Csak az alja kormos kissé. De lám, lemegy a korom is, ragyogóra lehet tisztítani.
Leheli, dörzsöli.
No, most már tiszta, mint az újveretű ötkoronás. Csak egy zabszemnyi kis kar-colás van rajta alól, ahol az ásó beleütődött.
Billeg a zsidóhoz.
— No Dávid, hát hoztam valamit!
Dávid épp a tanító fiúcskájának méri a mazsolát. Félszemmel azonban már a Bodó göngyölegét vizslantja.
— Hol vette ezt kend?
— Sehol se vettem. Muszka-országból hoztam. Belelűtte a muszka a hasamba. No, mit ad érte?
Dávid érdeklődéssel markol a srapnelre, emeli, de mindjárt meg is rándul, mint-ha tüzes vasat érintett volna.
— A teremtésit! Hiszen ez töltött! Vigyázzon, le ne guruljon!
— Persze hogy töltött. Annyi hibája sincs ennek, mint a ma tojott tojásnak.
Dávid vállat vont, de a szeme egyre a srapnelt pillogja.
— Minek ez nekem? Ki keres az én boltomban srapnelt?
— Tudja azt, hol adhatja el. Mit ér?
Dávid von a vállán, von a szemöldökén, lebbent a tenyerével:
— Mit ér? Mit érhet?
— Mit ér?
— Húsz fillért legfeljebb.
Bodó elképed, mint a szoptatósanya, akinek kicserélték a gyermekét.
— Húsz fillért? — nyögi mély megbotránkozással, — maga mondja, hogy húsz fillért? Láttam én egy városban, a zálogban egy rosszat, húsz korona vót ráírva. Pedig üres vót, fakó vót, a reze is csorba.
Dávid a fejét rezgeti, de a szeme a srapnelen áll.
— Hát jó: fél koronát adok érte. Vigyázzon!
— Fél koronát?
— Nekem nem ér többet, ne fogdossa hát! Még legurul!
— Nem ér többet? Most látom, milyen hamis ember maga Dávid. Fél koronát ád ilyen ritka portékáért? Hogy nem fél az Istentől . . .
— Hát adok egy egész koronát: ne legyen panasza.
Az egyre hangosabb beszédre Dávidné is bekandikál a szobából:
— Mi az?
Bodónak elborul a szeme.
— Többet nem?
— Nem.
— Húszat se?
— Egy korona. Magának. Mondjuk: kettő, hogy ne lármázzon itt. De tegye le! Tegye le az Istenért! Mert kiejti a kezéből.
— Dávidné meghőköl. Hüledezve néz a srapnelre.
— Töltött?
Bodónak forog a szeme. Mint a szarvát irányozó bikáé:
— Nem ad érte húszat?
— Menjen vele! Bánom már, hogy kettőt is ígértem. Menjen vele Bodó! Csak menjen ki vele!
Bodónak a vér a fejébe tódul. Halántékán ujjnyira dagad az ér. A szeme szinte kifordul az üregéből.
— Húszat. . . .
— Nem kell! Egy fillért se adok érte.
Bodó felkapja a srapnelt, s megvonakodik:
— No, kutya álnok zsidó! Elcsaltad a földemet is! . . . Disznóm, libám miattad pusztult el!
— Menjen!
— Menjen! — rikoltja az asszony is. Segítség!
— Pusztulj el hát te is, a kutya teremtésit!
S mikor már azt mondta: teremtésit, úgy csapta a srapnelt a bolt közepére, mintha a világot akarná vele szétrobbantani.
A srapnel nagyot duhant a padlón. Dávid az ajtót törve robog be s át a szobán az udvarra. Onnan is egyre távolabb hallatszik a kiáltozása:
— Segítség, gyilkos!
Az asszony is vele lódul, de hogy a srapnel nem robbant el, megáll az ajtóban, sa bibliai Lótné rémületével sápad a srapnelre. Nem robbant el, tehát később. Tig-risként ugrik oda, s felkapja a srapnelt, — mint amikor a futó tej lábasát kapja el a tűzről, — s veti ki az ajtón, Bodó után.
Bodó már künn lejt. A világ-vihar káosza a fejében.
A kidobott srapnelt csak a tanító fia látja, aki szintén elugrott a vészes pillanat-ban.
Nem érti a fiúcska: mi történt? Csak látja, hogy a boltosék nem menekülnek, Bodó is siet. A portékát kidobták utána.
— Bodó bácsi részeg, — gondolja gyermeki elmével.
Fölveszi a srapnelt s jó lélekkel lódul utána Bodónak.
— Bodó bácsi! Bodó bácsi! Itt a izéje.
Bodó megállt. Nézett maga elé véres szemmel, mint aki csakugyan részeg, Gé-piesen fogadta el a srapnelt. S vitte haza a hóna alatt.
Sötétedik már. Csepereg az eső. Micsoda karácsonest!
Az asszony künn lesi az urát. Megörvend, ahogy előbontakozik a házak közül. A hóna alatt hoz valamit, nem a hátán. Erős szeme azonban már messziről megismeri a srapnel fényesét. Elszomorodva tér vissza. S ül a tűzhely mellé, könnyes szem-mel.
A tűzhelyen egy nyaláb nedves gallyfa sinlődik, füstöl vastagon. Az asszonyka azért rakott olyan sokat, hogy jó tűz várja, amit hoz az ura, akár sütnivaló lesz, akár főznivaló.
Fel se néz már, hogy az ura belép, csak törli a szemét a kötényébe.
Bodó komoran toppan be. Akkor is komor volna, ha a felesége szokás szerint elébe szökkenne. De nincs ott pampuska, ahol vakarcs sincsen.
Bodó komor.
Csak akkor eszmélkedik, mi van a hóna alatt, mikor belépett. Megbámulja egy pillantással, aztán a sarokba veti. Tudja már, nem olyanféle szer, mint a dinamit.
S mély sóhajtással ül a székre, a felesége mellé.
Hallgatnak.
A láng belekapott a nyers gallyba és méternyi magasan küzd a füsttel. A fa pat-tog, sziszereg, mintha sírna.
Az asszony azonban megtörli a szemét és fájdalmasan néz Bodóra.
— Haljunk meg, — fakad ki Bodó. A fene egye meg ezt a rongy életet, éhen vesszünk-e el?
Az asszony szeméből kiömlenek a könnyek.
Bodó tovább kesereg:
— Se kenyerünk, se jószágunk. Nem is lesz többé soha. Ha által is böjtölhet-nénk a telet, mire tavaszodnánk? Más ember szánt-vet. Én se nem szántok, se nem vetek többé. Fuvarozni se fuvarozhatok. Hát mire várok? Kódúsbotra? Te még el-szegődhetsz, szógáhatsz. Szegődj el. Én elpusztítom magamat.
Bőzsi az ura nyakába omlott. A homlokát csókolgatta.
— Ne búsulj, — magyarázta a kezével, — majd jóra fordul még a sorsunk.
Simogatta, csókolgatta.
— Soha, — felelte Bodó. A mi sorsunk már jóra nem fordulhat többé.
— De.
— Más szolgája, kutyája legyek? Énnekem jó bért nem adnak.
— Ne búsulj.
— Koldulni menjek? Fiatal vagyok még: ötven – hatvan évet is élhetek még? Kódúskenyéren tengődjem át? Ha elvette az Isten mindenemet, vegye el az élete-met is.
Bodó magához ölelte, hosszan, némán, könnyes szemmel.
— Kár, pedig érted, — rebegte, — fiatal vagy, szép is vagy. Még így lesová-nyodva is szép vagy.
— Veled halok, — veregetett a mellére az asszony.
— Hát jó! Itt ez a srapnel: tegyük a tűzbe. Vessen szét bennünket. Vesse szét a házat is! Haljunk meg, mint a katonáink, hőseink!
A tűznek akkorra már jókora parazsa volt, lángja is lobogó.
Bodó fölvette a srapnelt.
— Csókoljuk meg egymást, aztán Isten veled világ! Nem, várj: mondjunk el előbb egy Miatyánkot.
Letette a srapnelt a tűzhely szélére és letérdelt, keresztet vetett.
Az asszony is letérdelt és keresztet vetett.
Bodó hangosan mondta a Miatyánkot, Üdvözletet is, Hiszekegyet is.
Az asszonynak csak az ajka mozgott.
Tudta-e az imádságokat, vagyhogy csak látta a beszélőkön, s vélte, hogy az ajak-mozgatás is csak olyanféle külsősége az ájtatosságnak, mint a keresztvetés? Ki láthat bele a néma lelkébe? Csak annyi bizonyos, hogy szavak nélkül is van imádság, s tán épp ez az igazibb.
— Ámen, — fejezte be Bodó.
S keresztet vetettek.
A parázs már arasznyi volt. A melege szinte perzselte az arcukat, — a halál po-kol-lehelete. De hát, csak egy szemvillanásnyi idő lesz a halál, mintha egymásután kétszer pillantana a szem: egyik pillantás az élet, a másik pillantás már szabadulás a földi kárhozattól.
Bodó fogta a srapnelt és a parázs közepére vetette. A srapnel félig elsüllyedt benne.
Aztán magához szorította feleségét, s így álltak egybe-fonottan.
Várták a halált.
Bodó szemben a tűzzel, a szemét behunyva. Az asszony az ura mellén.
Szívük verése elhalkult.
— Mi Atyánk, — rebegte újra az ember.
S várta, hogy a következő szóra már eldurran a srapnel.
Az asszony kókadt fejjel lapult hozzá, szinte görcsösen szorította az ura karját.
Bodó imádkozott:
— ki vagy a mennyekben . . .
Várt.
— Szenteltessék meg . . . a te akaratod . . . . miképpen mennyben, azonkép-pen itt a földön is . . .
Szakadozottan imádkozott, szinte fulladozva.
Egy gallyacska fájdalmasan sziszergett, s utána mintha halk fújásban lehelné ki a lelkét.
— Üdvöz légy Mária!
A halál-várásában tördelte újra az Üdvözletet is:
— Imádd Istent . . . . érettünk . . . most . . . .most . . .
A srapnel még mindig nem durran.
Belefog a Hiszekegybe is. Rebegi mondatonként végig.
— És az örök életet . . . .
— Várja, hogy erre durrantja rá a srapnel az áment.
A srapnel hallgat.
Bodó belefog a tízparancsolatba. Elmondja az ötparancsolatot is.
Az is elfogy.
A srapnel hallgat.
Bodó elmondja az Úrangyalát is. A halottakról szóló imádságot is.
Gondolkodik: mit tud még? Az arca sápadt, homlokán már a verejték fénylik: nem tud több imádságot. A litánia fordul az eszébe:
— Uram irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk! . . .
De nem tud többet, csak ezt a két mondatot: Uram irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk!
A srapnel hallgat.
S mintha megállt volna az idő kereke: ezer évnyi hosszúnak rémlik, mióta imád-koznak.
Azaz már nem is imádkoznak: elfogyott minden imádság. Körülöttük gyászos csend s a parázs szomorú melege.
Azonban tárul a pitarajtó, s hideg friss levegő áramlik be.
— Dicsérjük Jézust, — mondja egy vidám gyerekhang.
Bodó felnéz a nyikorgásra, és köszöntésre.
Egy leánykát lát, Körösiék mosolygószemű Tercsikéjét.
A leánykánál zöld cseréptál van, s a tálon hurka, kolbász, fehérpecsenye, ke-nyér. . .
Még egy üveg bor is a kezében.
________________________________________
Nézi másnap Bodó a srapnelt: hogyan, hogy nem sült el? Hiszen meg is vörö-södött már a tűzben.
Nézi, szemléli a konyhaajtóban, mire volna jó?
A tűz megkékítette, de még így is szépen ragyog. A kupakja is jó.
Mi van hát benne, hogy nem sült el, aztánhát mégis olyan nehéz?
Csavar a kupakon, s persze balogul .
A kupak nehezen enged. De erő van a gyeplőhöz szokott karokban.
Csavarja.
A kupak nem mozdul.
Csavarja.
A kupak mozdul.
Lecsavarja.
Hát . . . Tele van a srapnel fél-imperiálos orosz arannyal.
— — — VÉGE — — —
2001-06-nn-én kezdtem, befejeztem:
2003-02-06. Kiss György, Esztergom
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)